V.

A korai havat fölitta a szeptemberi nap, de a hóval együtt elmentek a nyár virágai is. Helyettük egyetlen színpompára készült a föld: halványlila selyem lángocskák gyanánt kikiricsek ütötték föl ezer és ezerszám fejecskéiket.

Most még a fűben rejtekeztek, csak itt-ott mertek fölágaskodva merészen körülpillantani, de nem volt már messzi, mikor egyetlen díszbe vonják a földet. Az erdők egyforma sötétjét a magasabb tájakon világos foltok tarkázták meg: a vörösfenyők arany bokrétákká hervadtak. Lent, a villák kertjeiben az ecetbokrok sárgára sápadták, vérpirosra dideregték magukat a hó alatt és most mintha csupa színes virág volnának: úgy legyezték körül a verandák rácsait…

A nyári holt időszak végére járt. A villaváros utcái élénkülni kezdtek és a szállóba naponkint érkeztek az érdeklődő levelek, bejelentések: kik, honnan akarnak télire a szenvedésnek e szomorú szerzetébe belépni.

A verandákra új és új heverőket hordtak, az ebédlőbe kétannyi asztalt. A személyzetet gyarapították; rendeztek, alakítottak, ácsoltak… Mintha a tó feletti, fából rótt kastélyocskából kifüstölnék, kilármáznák a nyári csend szelíd, jótékony szellemeit.

Mióta Ginevra a férfiúi kezekből összerótt trónon ülve szívéig érezte fúródni Hugh tekintetét és megremegett a másnapi néma fájdalmától, benne is megszakadt a nyári csend.

A kezdődő élethez fogható csoda egy van csak: a kezdődő szerelem.

Ha Hugh későn jött a verandára, Ginevra valami várakozást érzett; ha már ott hevert, mikor ő maga belépett, akkor összerezzent. Különben pedig nem adott semmiféle nevet e hullámzásoknak. Szíve kényes, nehezen feslő volt és önmaga előtt is rejtekezőn szemérmes. Inkább nyugtalanság lepte meg: formális, tartalmatlan érzelem, mintha folyton várná valaminek jóra vagy rosszra való eldőltét. Közben különös lelki foglalkozása volt: mint virágait, sorba szedegette lelkével Hugh hozzáintézett minden szavát, nem hagyta a semmibe hervadni őket, hanem át- és átgondolva azokat, mintegy üdén tartotta emlékezetében.

Még különösebb volt, hogy néha akkor is várta a fiút, mikor arra semmi ok sem volt: az erdőben, ha az útra nézett és este, ha egyedül ült a verandán. Sőt néha bent, a szobájában alva, arra nyitotta a szemét, hogy jönni látja…

A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy az élet kezdett jelenteni valamit számára. Nem érezte azt a kimondhatatlan holt ürességet maga körül…

Ha később Ginevra ezekre az őszbehajló aranynapokra gondolt, szemét mindig könny fátyolozta.

Hogyan feküdtek ők ketten, a zsongító verőfényben, egymástól nehány karnyira; hogyan hallgattak, bár szólhattak volna és hogyan rebbent csak néha össze a tekintetük…

Valami könnyűség jött néha a leányra. Nem volt ez öröm, csak éppen föleszmélés, hogy a világ nemcsak egészségi rendszabályokból áll… Hogy vannak virágok nemcsak a réten, a sziklák ölén, hanem a lélekben is, és mint a földi bimbók: kinyílnak hivatlanul, és szépek illatosak kéretlenül.

Mert a megtérő napveréssel, az ébredő kikiricsekkel együtt tért meg Hugh szerelme. Napokon át járt ólomszínű arccal, lesütött pillával, de csak addig, míg egyszer szeme találkozott Ginevráéval. Vannak arcok, amikbe tekinteni a béküléssel, a minden rossznak feledésével és minden jónak hivésével egy.

– Ginevra nem vétkezhet… a fiú ezt az evangéliumot érezte lelkében kihirdetődni.

Oh, milyen jó volt, nem hinni semmi rosszat róla; őt tisztán, szépen, megimádva hordani lelkében…

Egy napon Mercatiék le nem foglalhatták Hught, mert Lolott beteg volt és az orvos teljes csendet parancsolt körülötte.

Így Hugh délután is sétálni ment, le a szerpentineken, és a tóparton állva a csolnakázókat bámulta.

Aimée Zieglerrel azon mulatott, hogy egy a csolnakukban ülő idősebb hölgyet halálra rémítgetett. A csolnak kettősfenekű volt s a két deszkafal közé szorult esővíz himbáláskor ki-kicsapott a bennülők lábához. Aimée éppen ezért folyton ficánkolt, és ha a víz az öreg hölgy lábát seperte, akkor sikoltozott:

– Jaj, sülyedünk! A csolnak léket kapott!

A szegény öreg kisasszony erre Hugh felé lelkendezett:

– Segítség! De előbb ennek a szép kislánynak, ő fiatal, én elpusztulhatok…

És Aimée erre se szégyenült meg, hanem rózsásra nevette magát.

Hugh elfordult. Gyűlölte Zieglert és gyűlölte Aiméet.

Bement a fák alá, hogy a csendben, a templomi árnyban kibonthassa szerelmét, mint lengő zászlót, imádságot. Alig nehány lépést ment: az úton egy elejtett kéklila kikiricset talált.

Fölvette, de pár lépésre újra ott hevert a tűlevél párnázta úton egy halvány csillaggá feslett virág…

– Ah, erre kellene járnia, hisz úgy látszik, tündérek suhantak, játsztak itt, virágot szórva elibe…

Az út egyet kanyarodott, a zöld lombvilágban egy tengerkék ruha villant meg.

– Tehát mégis tündér jár erre és nekem ejtett virágot útmutatóul – gondolta Hugh hirtelen.

Mert ő ilyen szépeket tudott gondolni, mint a legtöbb kifelé némalelkű ember.

Nem sietett a leány után, tudta, hogy úgyis beéri, és pillanatig boldogan merült el a gyönyörűségbe, hogy követi a leányt, hogy az előtte jár és ő utólérheti. Mert a leány lassan ment, a fejét mélyen lehajtva, ahogy eddig nem járt soha…

– Miss Hardings, mire gondol, hogy elejti virágait?

A leány összerezzent, mintha éppen az szólitaná meg, akire gondolt.

– Ah… a virágaim… És kinyújtotta értük a kezét.

– De kérni akarok értük valamit.

Ginevra arca meghajnallott.

– Hogy szólítsuk egymást a keresztnevünkön. Nálunk, amerikaiaknál ez így szokás.

– Dehát nem mindegy az?

– Ha úgyis mindegy…?

Ginevra elmosolyodott a kis szofizmán és folytatta azt:

– Ha mindegy, hát legyen.

Ez csak félajándék volt, de mégis: az első ajándék.

És Hugh átnyújtotta a virágokat.

– Köszönöm. Tessék a váltság.

Pillanatra megálltak. Az erdő itt valamivel ritkult, a tűleveleken át napfény szitált az útra és arannyal permetezte meg a leány kékfekete haját, kékfehér arcát, nyakát, tengerszín ruháját…

A fenyők mindinkább tünedeztek, közöttük lila keszkenők gyanánt kikiricsrétek terültek. A hegyi kolompszó, a sziklákon, vízmosásokban alázuhanó patakok sírása, kacagása erősbödött.

Ily messzi nem járt senki már. És ők mentek: némán, egymás mellett, arcukba lassan felhőző pírral, fejükön, vállukon a nap aranycsipke fátyolával. A fátyol azonban lassan lesiklott róluk, a nap elszállott már.

Egyszer aztán Hugh kicsit közelebb lépett a leányhoz. Mintha hosszú töprengés után nyert volna alakot ajkán a szó, féléjszakákon át kristályosodva ilyen egyszerűvé és mindentmondóvá:

– Ginevra, nemde… én vagyok az ön barátja?

A leány nem nézett föl, csak a fejével intett igent. Szíve tele volt az első vallomás reszkető, meleg mámorával…

– És… csak hozzám jó és máshoz senkihez… soha?

Ginevra kicsit elsápadt, de a fejével ismét igent mondott.

Hugh akkor megfogta a leány beteg liliomujjait, úgy mentek tovább.

Óriási, ki tudja honnan alázuhant szikla állta útjukat. Akkor megfordultak. És lelkük, a saját álomvilágukba sülyedt, hirtelen a tájra rebbent, mint kalitból kicsapódó madár… Nemcsak bennük: kívülöttük is álomvilág volt; álomvilág övezte, hordozta az ő áloméletüket.

Felettük az ég kék templomboltja a violaszínű alpesi izzásban amethiszttornyokként tündöklő csúcsokra hajlott. Az erdők sötétkéken álltak a végtelen lilahamvas mezőkön, a vörösfenyők örömmáglyákként vörhenylettek, a lúcok pedig papok gyanánt sorakoztak a boltozat alatt, lecsüggő palástjaik alól, mint füstölőből a tömjént, lila-fehér páragomolyokat küldve fölfelé…

Csoda történt. A világ hirtelen templommá változott és oltárán, az ég közelébe nyúló csúcsokról alágördült sziklán Ginevra ült.

– Milyen szép… minden, minden lilakék most a világon… suttogta a leány, kezét kicsit kinyújtva a tájra. Most nem gondolt rá, hogy a kék a gyász színe.

Hugh a szikla alá ült, úgy hogy térde a leány lába előtt a földet érintette és áhitattal, áhítva nézett fel a messzebámuló leányra.

– Én nem emelhetlek föl, csak térdre rogyhatok előtted – mondta halkan. És akkor újra csoda történt. A leány szeme reárebbent és Hugh beléjelátott. Mindig tudta, hogy az nagy, sötét, de azt soha, hogy kék, egészen sötétkék, mint az alpesi este.

Ha most a csúcsokról alágördült szikla egyet lépne útjában, két csillagot oltana ki, mikor a legfényesebbek.

Azon éjjel Hugh ismét kóborolni ment.

Úgy érezte, hogy szíve nagyobb, mint a világ s hogy nem szabad elaludnia, öntudatlanságba ejtenie üdvösségét. Nem, virrasztani akarta, újból és újból átélni; megbarátkozni vele…

Enyhe, csillagmiriádos nyárvégi éj volt, halk tücsökmuzsika rezgett a rétek felett, mozdulatlan álomba ringatva, bűvölve a toronymagas fákat, a fűben összebúvó virágtengert.

Útját a malomhoz vette.

Ott leült a bársony sarjúrétre és fölbámult a csúcsok felé. Olyan világos volt, hogy tisztán látta a sziklát a völgykatlan túloldalán, ahol ma térdepelt.

Egy gondolat lepte meg fölizgatott, a hirtelen meggazdagulástól ábrándképekkel terhes lelkét: hogy a leány nem az oltáron, hanem az oltár előtt állott… vele. Hogy nem imádtatta magát, hanem imádkozott… esküdött.

Bizarr, részegítő gondolat volt: hogy a kékséges templommá varázsolt világban nászt ült a lelkük és hogy ez az éj az első a lelki nász után…

Hanyatt feküdt a kikiricses selyemágyon, szemét az ég csillaghálózatára függesztette és átadta magát annak a csodálatos álomnak, hogy ez az éjszaka az övék s hogy valami csoda fog történni… Valami titokzatos módon, varázsigével kell csak a holt malomra koppantani és akkor az hirtelen megfényesedik; pompázatos kastéllyá alakul és ők a küszöbén állanak: bent kacagó násznép, mámorító zeneszó, fűszeres lakoma és királyi örömökre berendezett csarnokok… Tisztán látta később Ginevrát, az asztalfőn ülve, kábító narancsvirágok között, kékfehér fátyolfelhőben, halavány mivolta áttüzesedve… Most fölkel, de csak mikor Hugh gyengéden magával vonja, akkor indul meg vele.

A fekete halálmalomban nyikorgott a szél és denevérek keringtek a fiú álma felett.