VI.

Másnap mindenféle ujdonságos izgalmak jöttek. Mercati úrnak sürgősen haza kellett utaznia, a veranda körüli szobákba pedig új vendégek érkeztek.

Hugh lankadt volt, mint láz után, de Madame Mercati fölhívta a csomagoláshoz. Lolotica nem utazhatott el, a betegsége miatt. És mert Madame Mercati nem volt elég erős, hogy a gyermeket ellássa, már úton volt az asszony huga, hogy foglalkozzék a kicsikével.

Lent a veranda benépesült. Ginevra és Hugh heverője közé két új vendég került. Egy fiatal svájci kereskedő, Blumer nevezetű és egy Kazanov nevű orosz. A veranda túlsó végén pedig egy anglikán lelkész rendezkedett be az őt ápoló feleségével.

Délután Hugh Mercati urat a postatérre kísérte. Az asszony nem ment, mert nem hagyhatta egyedül a gyermeket.

Mercati szerette asszonyát, azzal a gondossággal, bőkezűséggel és érzékiséggel, ahogy az ilyen örmény-görög ember csügg az övén. Most, fölfelé haladva az úton, Hughnak figyelmébe ajánlotta az asszonyt.

– Mister Foorte, ön mindig jó volt Frozinához. Legyen továbbra is az, míg együtt lesznek. Igaz, ön fiatalabb nála… mindössze huszonhárom éves, nem? de mégis: férfi.

Hugh meghatódott és megszorította az odanyújtott kezet.

– Hisz ez természetes. Remélem, nem lesz rá már sokáig szüksége Madame-nak, tette hozzá, valami kellemeset akarva mondani.

– Reméljük. Az orvos a legjobbal biztat, de hiszen ezek a kitanult orvosok mindig csak jót ujságolnak.

– Madame Mercati igen jó színben van.

– Valóban, ez igaz. Színesebb, mint volt otthon. S kivált ha önnel beszélt, néha egészen virult.

Ezt minden féltékenység nélkül, becsületes örömmel mondta Mercati. És Hught ez mégis, valahogy kellemetlenül érintette.

Mikor hazafelé jött, egy helyen nekitámaszkodott az országút karfájának és lebámult a szálló odalátszó verandájára.

Egy csomó benépesedett heverőt látott és erre valami olyast érzett, mintha a nyárasszony uszályának utolsó fodra lebbent volna el szeme elől.

Igen, ősz volt.

A hegyekből lassan ereszkedtek le a nyájak a völgybe. Kolompszó mélázott a hervadó rétek felett és ezüstszálak uszkáltak, mint egy tündér szétszakadt fátylának szélhordta foszlányai.

A verandán nem lehetett többé egyedül lenni Ginevrával. Hiszen szavuk eddig se sok volt egymáshoz, de édes volt, vele együtt lenni… Oh, mit jelentett volna ez most, miután megértették egymást!

És Hugh egyebet is látott.

Két heverő azért üresen maradt egymás mellett: az neki volt szánva és Madame Mercatinak. Ez a háziasszony figyelméből történt: de kívüle is mindenki elválaszthatlannak tartotta őket.

Érezte ezt és nem tudta, ama szűk és körülállott keretben, amely közé Ginevrával való érintkezése szorul, hogyan fog elférni szerelme. Végiggondolta a napirendet: reggel Madame Mercatival kell reggeliznie, sétálnia, délelőtt együtt feküsznek a napon, Ginevrától nehány más üdülő által választva el. Ebédnél Madame Mercati mellett ül, délután újból együtt a verandán, este újból együtt sétálni, vacsorázni… A szalonban legfellebb, ha a leányhoz férhet.

Hught ez a gondolat leverte. Mint minden régóta beteg embert, a harc, a vergődés fárasztotta: sóvárgott érte, hogy az élet ölébe hullassa gyér virágait, ne kelljen érettük véresre horzsolni a tenyerét…

Este Madame Mercatihoz ment, hogy beszámoljon Mercati úr elutaztáról. Az asszony nyugodt volt, az arca se volt kisírva, csak egy kicsit sápadt. Ott ült Lolott ágyánál és úgy látszott, vigasztalás neki a gyermek betegsége, ittmaradása.

Hught kifárasztotta ez a nap s az elmult, részben álomtalan, részben lázálmokban töltött éjszaka és így alig félóra mulva búcsuzott. Egy kis ártatlan önzés is volt ebben. Az éjjel óta nem gondolhatott zavartalanúl boldogságára; egész nap Mercatiék ügyeit intézte. Vágyott magára maradni, beleszédülni boldogságának tudatába. Ébren álmodni tovább az éjjel álmodott gyönyört…

Kiment a hűvös, szellőtlen éjszakába.

Az úton imbolyogva hirtelen megállott: a tómenti mély éjszakából halk, elvesző hegedűhang zendült feléje, mintha elmosódva, elvékonyulva a tófenékből jönne. Ismerte jól a dallamot és lankadt idegeinek balzsam volt az, úgy, hogy maga is dúdolni kezdte:

– Du bist die Ruh…

Ginevra! Ma egész nap egyetlen tekintetet váltott vele. Az asztalnál volt, vagy harminc tanu előtt; de az a tekintet megértés volt, a lelkük néma összerebbenése.

Hugh lassan ment a szálló felé, a tóra ugró szárnyhoz akart kerülni, hogy egy pillantást vessen Ginevra ablakára… Hirtelen meg kellett állania. A leány ablaka alatt, a tó feletti földterraszon nehány fenyő alatt pad volt és a padon ülve, az ablaknak fordulva Ziegler hegedült.

– Ennek ma vége lesz, mondta Hugh magának.

Pillanatnyi habozás után egyenest Zieglernek tartott.

Ziegler nem volt meglepve, csak intett Hughnak, hogy ne zavarja őt.

Hugh nem ült le, hanem keresztbefont karral megállott Ziegler előtt. Mikor a dalnak vége volt, nyugodtan szólt neki:

– Kérem, Ziegler úr, ne háborgassa a pihennivágyók nyugalmát.

Ziegler vállat vont.

– Honnan tudja, kinek muzsikálok? Hátha csak magamnak? Utóvégre is, a mezőn vagyunk!

– Ön annak muzsikál, akinek ablakára néz.

– És aztán? Tilos? Tiltja ön?

– Nem tilthatom, csak kérem, ne tegye. Például… mondjuk, én tudom, hogy ez neki kellemetlen.

– Ő mondta önnek?

– Nem.

– Kérem, egy nőnek a hódolat mindig kellemes. Hódolni, ez a legbiztosabb feléjük vezető út!

– De nem nyilvánosan, közfeltünést… majdnem botrányt keltve!

– Sőt! Minél nyiltabb, annál hízelgőbb a dolog.

Hugh remegett a haragtól.

– Kérem, mindegy nekem, mik az elvei e téren. Miss Hardingsot azonban kímélje meg a közeledésétől.

– Ne törődjék velem! Én nem szoktam önt elriasztani… attól, akitől most jön.

És Ziegler megmagyarázhatlan és mégis félreérthetlen mosollyal tekintett a fiú hirtelen elsápadt arcába. Ha kalapáccsal vágták volna fejbe, Hugh nem érzett volna metszőbb fájdalmat, mint most. Rettenetes kétértelműség volt ez, egy símán odavetett vád, ami oly ártatlanul érte, hogy csak megkövülhetett ilyen gyanakodásra.

Hangja nem jött, gondolatai megfagytak…

– Ziegler úr, tördelte nagy későre, mit akar ön…

– Semmit. Azaz, hogy Miss Hardings lovagja akarok lenni, amint ön a Madame Mercatié! Remélem, nincs kifogása ellene? Remélem, nem olyan a barátságuk Madame Mercatival, hogy sértem vele Miss Hardingsot, ha párhuzamot vonok?

Hugh egy pillanatig nem talált feleletet. Aztán elhárította magától a Ziegler fura mosolygásának nyomában kelő gondolatait.

– Nem… itt nem erről van szó… mondjuk, valaki nem akarja, hogy ön Miss Hardingsot környékezze…

– Kicsoda az a valaki? És miért akar engem gátolni?

– Mert ön szentségtelenül közelít hozzá…

– Szentségtelenül?… És hátha szeretem őt? A lehető legszentebbül, már amennyiben férfi erre képes…

– És ha _én_ nem akarom?

– Kicsoda? Ön? Önről ne beszéljünk. Ha már idejutottunk, nem tudom, ki jár el csúnyábban kettőnk közül… Szó ami szó, Mister Foorte, én sem vagyok vak, hogy ne látnám az ön szándékait…

És Ziegler még közelebb hajolva a fiúhoz, hozzávágta, szívébe döfte a szót:

– Azt gondolja, nem látni, hogy ön Miss Hardingsot azért tünteti ki újabban, főleg míg Mercati úr itt volt, hogy leplezze Madame Mercati iránti hódolatát… Hm, nem rossz: Miss Hardings, mint spanyolfal…

– Ziegler úr… piha!…

– Piha? Ezt ön mondja nekem? A csúfabb játék talán mégis csak az öné. Jó éjszakát.

Hugh utánakapott a fiúnak.

– Az istenért, Ziegler, ne menjen…

Ziegler visszafordult.

– Oh, ne féljen. Számíthat a diszkréciómra. Különben is, itt nincs szó semmiről. Seperjen kiki a maga háza előtt.

És azzal, egy tekintetet vetve a Ginevra ablakából csipkén kieső rózsaszínű fényre, kirántotta magát Hugh kezéből és ugrándozva haladt fel a szálló főbejáratához vezető lépcsőkön.

Hugh nehány percig állott és csak abból érezte, hogy él, hogy térdei szünetlen összeverődtek. Mialatt ő álmok rózsáira vetett ágyat magának és szíve egyetlen imádsággá vált; míg a leghűbb barát és a legtisztábban rajongó szerelmes volt a két teremtéshez, a világ őt is belevette a maga boszorkányfőztjébe…

Hirtelen fölegyenesedett és kezét ökölbe szorította.

– Ha egészséges volnék és szembeállhatnék ezzel a gazemberrel… férfiként…

De mit tehetne így? Aki olyan beteg, az nem férfi, annak nincs neme többé. Kinevetnék, vagy szánnák, ha hősieskedni akarna – és Ziegler… Ah, ki áll ki egy nyomorékkal viaskodni?

Szíve oly keserű volt, olyan keserű, hogy összefogott két öklét szemére nyomva zokogni kezdett, egy gyermekké nyomorodott férfi rettentő, égbekiáltó vérkönnyeivel.