VIII.

A télidő teljes pompában állott be és az élet harsánnyá pezsdült a fehér világ felett. Megkezdődtek a Svájci Ház – így hívták a szállót – rendes heti hangversenyei. Az első zeneest az első alkalmat nyújtotta rá, hogy a hölgyek bemutassák pazarabb toalettjeiket.

A szálló be volt népesülve már. Az angolszász fajta vezetett és azok kedvéért a háziasszony megkívánta, hogy estebédhez mindenki fényesen öltözzék. Egyáltalán: az élet hangosabb, pazarabb, ékesebb lőn.

A hangversenyek az ebédlőben folytak, ekkor széttárták a szalonba meg a hallba vezető óriás ajtókat, hogy a közönség többfelé széledhessen és intim csoportokat alkotva figyeljen.

Arról persze szó se lehetett, hogy Hugh, aki két éve mindig Madame Mercati oldalán jelent meg ilyenkor, most Ginevrához szegődjék társaságul. A leány finom érzékkel megérezte ezt és mikor Kazanov meg Blumer előre eligérkeztek neki, elfogadta kíséretüket. Hugh hallotta ezt, torka kiszáradt a kíntól, de nem tudott szólni semmit. Nem tudta azt mondani: légy velem, legyek veled!

Csak egy megoldás lett volna: ha Ginevra elvegyül Mercatiék társaságában. De a leány soha senkihez se közeledett önkényt. Ha keresték őt: a nőkhöz hálás, a férfiakhoz figyelmes volt érte, de ő maga nem melegedett kezdetképen senkihez.

– »Miss Hardings előkelő kelta passzivitása«, így értelmezte viselkedését Mr. Cowlin a társaságnak.

Madame Mercati pedig nemhogy kereste volna, de éppen kerülte a lányt, mintha félne tőle, mintha közelében talajt veszítene…

Így történt, hogy úgy éltek egymás mellett, mintha két egymás nyelvét nem értő, egymáshoz semmi közzel nem bíró, csak éppen ama pillanatra találkozó ember lennének, vagy mintha mindig először látnák egymást.

Nem, Hughnak nem maradt más hátra, mint engedni Ginevrát, mások körében tölteni az estét.

A hangverseny vacsora után volt és Ginevra kicsit hosszasan öltözött. Már mindenki a hallban meg a szalonban ült, mikor Blumer és Kazanov a szalón egyik ajtaján belépve a másik felé sietett, hogy Ginevráért a verandára menjenek.

Kazanov el sem képzelt egy szép nőt pompás virágok nélkül.

– Ha egyszer társaságára méltat, legyünk hálásak érte, – mondta volt Blumernek és most éppen a városból jöve, óriás csokor fehér rózsát hozott.

Abban a percben lépett be Ginevra, mikor a két fiatalember közül Blumer a kilincsre tette a kezét. Szinte úgy látszott, mintha ajtónyitói lennének.

A leány fekete tüllel bevont kékselyem ruhájában, fejére sisakszerűen halmozott, zománcfejes két tűvel összetartott hajviseletével majdnem fejjel mutatott magasabbat; pedig mindig nagyon sugár jelenség volt. Áttetsző selyemkeztyűs kezében kis elefántcsont legyezőt tartott és mint valami királynő lépett be a ráváró két fiatalember között.

Kazanov mélyen meghajolt és átadta a csokrot, Blumer elvette a leány karján hozott, fehér köpenyét. Ginevra minderre bólintott és helyük után kérdezett. Ott volt az fönntartva nehány indásan lefolyó növény alatt, egy kis asztalkánál. Ezt a pompás szögletet Kazanov választotta, mintegy elkülönülve nézhették onnan a társaságot.

A zenekar a Bajazzó szerenádját játszotta. Blumer nagyon, Kazanov csak alig figyelt. Ginevrának különös érzése volt: mintha valaki szünetlenül reá nézne. Fejét körülhordta és akkor szeme egy csoporton akadt meg: a játékasztal mögötti dívánon Hugh ült Mercatiékkal.

Katina feltűnően és ügyetlenül volt púderezve, látszott, hogy nem mestersége a kendőzés. A toalettje kicsit balkáni ízű volt: nagyon rikító kék selyem, ami sehogyan se állt sötét arcszínéhez. Különben nem volt rút; kicsit koránhervadt délies arca jobb keretben, – meg ha tán valaha boldog lenne – még virulóvá válhatna. Ezt a benyomást keltette…

Madame Mercatinak ma napja volt. Sárga csipkével díszített lilavörös ruhája arcára is selyemfényt vetett és a fülében villódzó gyémántok keletiesen, cigányosan ragyogóvá tették megjelenését.

Hugh az asszony mellett ült és Ginevrának feléje rebbenő tekintete két nagy, fájdalomteli féltő szembe tévedt…

Hugh két perzselő érzés között vergődött. Madame Mercati oly közel ült hozzá, parfőmje oly bódító volt, hogy az örök aszkézisben élő fiút megszédítette illatával – szemben pedig látta az ő megimádott szentjét két férfi közt, amazok rózsáival kezében…

A fiú sápadt volt, mint a halál és néha behúnyta a szemét. Eszébe jutott Ziegler vádja, hogy ő a Madame Mercati szeretője… És hogy Ginevrát csak lepel gyanánt használja… Ah, ha most fölkelhetne és elfuthatna az asszony mellől, akit most szinte gyűlöl: a parfőmjéért, a rikító ruhájáért és azért a különös, pézsmavirágszerű illatáért, ami csak a keleten élő nőkből árad… Ha odarogyhatna a másik elé és összekulcsolt kézzel arra kérhetné:

– Dobd el azt a csokrot, vedd a lelkemet a kezedbe és tartsd mindig magadnál; óvd meg, mint a magadszedte virágaidat…

Őrület… Az emberek olyan nyugodtan figyelik a zenét… csak vége lenne már… De nincsen vége. Perzselő hullámban árad: eped, panaszol, könyörög, őrjöng… És ő nem Ginevra mellett ül, nem az ő ruhája susog mellette, nem az ő illata szédíti, – Ginevra a másoké: másokra mosolyog, másokkal vált egy-egy szót, másokra imbolyog ibolyaszínű tekintete…

Olyan fájdalom volt a fiú szívében, hogy fogát összeharapva megreszketett.

– Meghalok, ha ma nem beszélek vele; elégek, ha meg nem érintem a kezét, az ajkát…

És megint behúnyta a szemét és elképzelte, hogy összekulcsolódik a leánnyal és akkor tűzörvény sodorja el őket és elégnek, elporlanak a semmibe. Tüzet érzett maga körül… magában…

És ő, akiért elemésztődik a tűzben, még annyira sem érez semmit a tűzből, hogy legyezgesse magát. Tökéletes keze mozdulatlan nyugszik az asztalra ejtett elefántcsont legyezőn… arcán semmi pír, ajka alig rózsaszín, homlokán a nyugalom büszke diadémja… és a fiú szívébe mint harangszó zeng át a forró zenén keresztül nagy messziről szűrődve a hűvös dallam:

_Du bist die Ruh…_

– Nem, ne légy a nyugalom! Mint lángoszlopot akarlak karomba szorítani, égj el és égess össze…

E pillanatban érezte, hogy Madame Mercati forró kis keze az övéhez ér… Hugh összerándult és mintegy sugallatra, fölállt. A Bajazzó szerelemkoldulása véget ért… A fiú homlokához emelte a kezét, mindenki látta, hogy holtsápadt és senki sem csodálta, hogy kiment.

Mikor Madame Mercati illatköréből a kristályfehér alpesi éjszakába lépett, egyszerre kihamvadt benne a láz. De nem a szerelem. Csak a szemérmetlen sóvárgás vált hamuvá, mint az éjszakai tűz pernyéje, ha hűvös, harmatos éjjel a földre veri.

Míg a koncert tartott, föl és alá járt a tornácon és az ablakokon át látta a két embercsoportot: Ginevrát, mint királynőt a két udvaronca közt és Mercatiékat, az asszony égő arcát, fürkésző két szemét… Nem ment be többé, mert akihez vágyott, ahhoz nem férhetett és akihez férhetett, attól félni kezdett…

Mikor a társaság szétoszlott, Hugh nem volt sehol. Madame Mercati meghagyta az angol szobalánynak, hogy reggel hozzon neki hírt, nem beteg-e a fiú.

Ginevra a vesztibülben elbúcsuzott lovagjaitól.

– Tetszett önnek ez az este? kérdezte Kazanov.

A leány bólintott.

– Helyes, miss Hardings, mert ön is mindenkinek tetszett. Egy ilyen nő, mint ön, Oroszországban… az emberek megbolondulnának.

– Jó éjt, vágta el Ginevra az áradozást és a verandára nyitott.

Az ajtó mellett, a heverőn egy árnyék feküdt: Hugh.

A fiú arca sötétben volt, csak a szeme küldött fel két csillagot a leányhoz.

Ginevra odaállott, a fiú fejéhez.

– Hugh, mondta gyengéden, ismét beteg talán…?

A fiú némán rázta meg a fejét.

Aztán leemelte szemét a leányról, lenézett takarójára és megfogva Ginevra csüggő kezét, végighúzta azt a homlokán.

– Milyen hűvös – mondta önkénytelen.

És hirtelen fölemelkedett, két kezével átfogta a leány hajborított, gazdag fejét és homlokon csókolta.

A leány visszatántorodott, ijedt nagy szeméből sugarak rebbentek a fiúra; aztán pillái árnyékot ejtettek a szemére és az ajkát is hagyta…

Az ajka hűvös volt és édes, mint valami korai, illatos, hűtött gyümölcs.

A fiú aztán megriadt a saját merészségétől. Kezét leejtette, a leányéig, mert az édes tehetetlenül, mint tiltakozó, de elhárítni semmit nem tudó szárny szegődött feléje…

– Ginevra, súgta Hugh és káprázatos szemét a leányra szögezte, – haragszik rám!

A leány kérdezve bámult, az átható tekintet csaknem lenyilazta, szíve hangosan vert. Nem tudta, miért kérdezik, csak azt tudta, hogy nem haragszik semmiért a világon; hogy Hugh nem tehet olyat, ami neki fájjon.

– Hogy… nem hagytam… az életen kívül.

A leány csendesen, szinte szomorúan rázta meg a fejét.

Hugh lehajolt és megcsókolta a kezét.

És elváltak, mert eszükbe jutott, hogy talán valaki meglátja őket. De nem látta senki, mintha istenség függönyözné el a szív színjátékának legszentebb jeleneteit.

Ginevra virrasztott.

Fehérselyem hálóruhájában nem a takaró alatt, hanem csak a takaróra terülve pihent. Feje mélyen esett a párnákba, szétlazult hajára glóriás aranyhálót vont a lámpatűz.

Ha valaki most látta volna, nem ismer reá. Egész rózsaszínben volt, mert lámpaernyője színt vetett ruhájára. De arcára belülről jött a fény: a boldogság minden szépsége, derüje pompázott rajta álom-, lehelletszerűen.

Tisztafehér lelkére a földi szerelem első rózsaszínű napsugara esett és ő édes, könnyű viaskodással adta meg magát nő volta alig serkenő, sejtelemszerű sóvárgásainak…

Igen, Ginevra szerelme kivirult, teljes pompára. Kinyílt olyan fényesen, fantasztikusan, áttetsző-gyönyörüségesen, minők csak a tél csodavirágai: a jégvirágok lehetnek. De nem volt jégvirág. Ah, tele volt néma, soha ki nem csapódó tűzzel, azzal a csodálatos melegséggel, amit csak az odaadás legelfonódóbb pillanataiban lehet fölszítani és akkor is csak úgy sejteni meg, mint templomokban, az áhitat extázisában isten közellétét: nem a testtel, csak a lélekkel érzékelve…

Ha valaha valaki azt mondta volna Ginevrának, hogy el fogja hagyni szép, nyugalmasan melankhólikus otthonát; hűvös, tiszta örömeit, könnyű kötelességeit; el fogja temetni minden reális életreményét, sőt száműzve lesz az életből a világ legszomorúbb szerzetének kolostorába: ahol a memento mori nem a falakon lesz feketével vésve, hanem saját keblében fogja írva hordozni azt, vajjon elhitte volna, hogy ott, a halál árnyékában fog kinyílni élete egyetlen valóban pompás virága, hogy neki, aki soha nem is töprengett azon: boldog-e, vagy sem, mert ez a gondolat nagyon is rikító, nagyon is szemérmetlenül önelemző lett volna: egy véle együtt az élet kitaszítottaihoz tartozónak a hozzávaló gyengédsége adja majd szívébe – mert ajkára sohase jött – az igét: hogy boldog! Most megtanulta, hogy a boldogság túl van minden jóléten, egészségen, reményen; hogy a boldogság diadalmat vesz minden nyomorúságon, mert csak egy formája van és az minden fölött kivirulhat: szeretni.

Csodálatos reggelre ébredt. A nap gyémántként függött az égen és a világ kint mintha gyémánt napsugarakból sürűdött volna meg: csillámok miriádjaiból volt fölépítve… A tó befagyott és eltűnt a gyémánt takaró alatt, a hegyek szürkével alig erezett fehérmárvánnyá váltak, a fenyők zöld palástjukat csillámos fehérre cserélték, mintegy ünneplőre. És a gyémánt világ fölé a legsötétebb azúrló ég borult.

Ginevra korán kelt és nekivágott gyémántországnak. A legdrágább, legritkább gyémántot a szívében vitte: a boldogságot – de ebből a gyémántból valami fölszivárgott a szemébe is, hogy az éppoly sötét volt és éppúgy vakított, mint az ég.

Mindenfelé az élettel találkozott. Üdearcú, repülő vöröshajú angol leányok fehér dresszükben ujjongva hajtották szánkóikat; a nap ellen fekete szemüveget hordó fürge fiúk hótalpasan repültek el mellettük és fiúk, lányok hurrát kiáltoztak egymásnak.

De Ginevra nem járt útra vágyott… Tudott egyet: ahol a szomszéd faluból átjáró parasztok hajnalban letapossák a havat, de a sportolóknak igen zegzugos az ösvény. Arratért, a természet szűz pompájában akart egyedül lenni a boldogságával. Mert ő olyan volt mint a gyémánt: ha nap érte, akkor még sokáig magában hordta a napot, nem kellett új tűz neki, magából világolt, magának…

A táj itt, a magasba nyúlva még csodálatosabbá vált. Az éjszakai köd gyémántszilánkokká fagyva rajzott, sziporkázott a légben, pedig zúzmarába vonta már a hószőnyeg tetejét, kicifrázta a fák palástját, a kopasz vörösfenyőket hófehér, csipkés virágbokrokká lombosította.

Ginevra mindig magasabbra hágott és mikor visszafordult, föltárult előtte a völgy tündéri panorámája: kristályhegyekkel, tornyokkal, kristályerdők közt kristálypalotákkal…

A leány szívére szorította a kezét. Mint édes, félig már bevált ígéret zendült fel lelkében Hugh szava:

– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz…

De szebb már ennél nem jöhetett semmi, a világon.

Lehajolt az út mellé és ujjával a gyémánt hószőnyegre írta: Hugh.

Mikor délfelé visszafordult messzevivő sétájából, az út alantabb részéből hangos civakodást hallott.

– Ön helytelenül kormányzott, ez az egész.

Ezt egy felháborodott, mérgeske hang mondta.

– És ön egész ostobán izgett-mozgott a szánkón, ez az egész – vágta vissza valaki indulatosan.

– Kérem, csak legyen még finomabb!

A mérgeske hang síróssá vált, de még volt egy kis éle, amint odavágta:

– Engem ostobáz, amiért ő nem tud kormányozni!

– Kérem, ön kívánt ezen a ronda úton döcögni, mert azt gondolja, irígylik, ha velem külön utakon ródlizik!

Ginevra vissza akart fordulni, de már előtte voltak Ziegler és Aimée, a hepehupás út kellős közepén, egy hógödörből tápászkodva. A leányka ruhája csupa hó volt és fél arca össze-vissza karmolászva. Nyilván fölborultak.

– Kérem, hagyjon engem! – kiáltotta Aimée, Ginevrától való dühös szégyenében még jobban fölháborodva.

És előre iramodott.

– Csak tessék, adieu – felelt Ziegler és megállott.

Aztán Ginevrához lépett, láncon rángatva maga után a hóba fúlt szánkót.

– Miss Hardings, az Isten hozta erre! Jöjjön pár lépést velem… illetve, engedje, hogy kísérjem.

Ginevra éppen nem vágyott az imént oly kíméletlennek mutatkozó fiú kíséretére. De az nem tágított.

– Miss Hardings, – kezdte aztán – úgy-e, ön szokott erre sétálni magányosan?

– Én.

– És ön szokott a hóba neveket írni?

Ginevra elsápadt.

– Nem szoktam. Csak ma tettem.

– Jó; én, mint az ön barátja, mondom, ne tegye magát nevetségessé. Ha hirtelen ki nem törlöm, mielőtt Aimée fölfedezte volna, ma az összes verandákon kidobolódnék az ön… titka.

Ginevra nem szólt.

– Ámbár hisz már mások is észrevették, hogy ön néha Mister Foorteon felejti a szemét.

A leány arca gyengéd bíborrá gyúlt.

– Miss Hardings, ne tegye azt és ne írja a hóba az ő nevét. Mister Foorte figyelmes önhöz, de – eh, hogy is mondjam – nehéz dolog ezt…

A leány szeme kitágult a kapkodó, határozatlan hebegésre.

– Én nem mondok semmit. De gondolkozzék rajta, addig, amíg kitalálja… Én ezt se mondtam volna; és nem is szóltam, amíg nem láttam, hogy Mister Foorte kis játékai önnél némi talajra lelnek. Én önt, Miss Hardings, annyira… tisztelem, hogy nem akarom ilyen szerepben látni.

Ginevra keble gyengén zihált.

– Most pedig hazakísérem, mert látom, föl van izgatva.

– Nem, köszönöm – rebegte a leány és elfordult.

– Amint parancsolja.

És Ziegler vette szánkóját és fütyörészve megindult hazafelé, mint aki lelkiismeretbeli kötelességét teljesítette.

Ginevra állva maradt, maga elé meredt és nem látott, nem értett semmit. Hogy Hugh játszana vele?… Oh, Ziegler megint fecseg, hisz mit tudna arról, ami köztük történt… Mit tudhatna…

És boldogsága, mint véghetlen ár nyelte be a Ziegler beléhullatta cseppnyi ürmöt.

– Hugh szeret engem, én érzem ezt; ezzel szemben nincs érv a világon.

A leány megrázkódott és pillanatig se töprengett többé a neki föladott talányon. Szerelme, hite karcolatlan kristály volt még…