II.

Valami szégyenkezéssel ébredt másnap. Ha ép lett volna, a reggelnek is szemébe merte volna mondani, amit az éjbe beleálmodott, de a nyomorúsága bizonytalanná tette. Mindig félt, hogy olyat tesz, ami őt nem illeti meg, és nevetségessé válni nem akart, még önmaga előtt se.

Lopva pillantott Madame Mercatira, mikor az asszony férjének elibe mentek. Félt, hogy az leolvassa róla dőre gondolatait, hogy meg találja szégyeníteni…

De most az asszony is más volt, mint eddig. Nem csoda: az urát várta másfél évi távollét után. Reggeli toalettjénél kémlelőn ült a tükör előtt, göndör, erőszakos, vállon alig alulérő fekete haját magasra tüzdelte, aranybarna arcát szarvasbőrrel simogatta fénytelen bársonyosra, ajkán elvonta a pirosító rudat… Eperszínű kötött kabátkája halvány visszfényt vetett izgatottságtól amúgy is áttüzesedett arcába: színes volt és fiatalabb, mint máskor. Míg a városba vivő szerpentinúton fölfelé kanyarogtak, csipkés, barnával pettyezett zöld páfránylevéllel legyezgette magát. Az asszony nem hivta ki ugyan a fiú elragadtatott kritikáját, amit az az éjjel a leányról mondogatott: ahhoz jelentéktelenebb volt; de ennyi mégis fejébe szállt a fiúnak, sőt ajkára is jött egészen elfogulatlanul, mert nem volt semmi rejteni való gondolata, érzése mögötte:

– Madame Mercati, ön nagyon üde ma.

Azért, mert egy új fordulónál voltak, vagy elcsodálkoztában, az asszony pillanatra megállott, és a fiú arcába egy pillantást vetett.

– És ön ma… egészen furcsa. Eddig sohse mondott nekem bókokat.

A fiú elpirult, gyengén és meghatóan, ahogy vértelen, szemérmes emberek pirulnak el. Mindig magába rogyva élt, és ha néha kivillant valami belőle, mindig félt, hogy megbánt vele valakit.

Pedig az asszonynak örömet okozott. Hiszen úgy félt a találkozástól… Nem mintha férjéhez nagyon gyengéd kapcsok fűzték volna. Majd harminc évesen, józan fejjel ment a már nem nagyon fiatal örmény-görög kereskedőhöz, de négy év alatt összeszokott vele. Szent és elodázhatatlan kötelességének tartotta: mindazt megadni neki, amit tudatos kötelességérzetből adni lehet; ha már a szenvedély pazar és önkénytelen ajándékait nem is nyújthatta. Meg aztán ott volt a gyermekük!… Nem, az asszony nem akart ma csúnya lenni…

Még jobban kipirult és valamivel gyorsabban indult meg fölfelé. A fiú még mindig úgy érezte, hogy ostoba volt és ajkát összeszorítva ment mögötte.

A postakocsik egyikéből válligfürtös, fájdalmas szemű Mignon-fejecske kandikált elő: Lolotica. Mercati úr kinyújtotta a gyermeket, de ez riadtan húzódott anyjától vissza. Másfél év alatt elfelejtette egészen.

Az anya szemében a viszontlátás reszkető, boldog örömtüzét a fájdalom könnye oltotta ki. Oh… milyen szép, milyen nagy… de milyen más, milyen idegen lett neki a gyermek. Magához akarta szorítani, csókkal szívni magába a lehelletét, visszaváltani a lelkét a lelkéhez, de öléből földrecsúszott a gyermek, és akkor az asszony föleszmélt, – hiszen meg sem szabad csókolnia.

Mercati úr kicsit köpcös, kicsit kopasz férfiú volt. Az asszony nem nyujtotta neki csókra az ajkát, de ő egészségesen, hallhatóan csókolta meg asszonyát. És akkor a fiú ismét a földre nézett. Sajátosan feszélyezve volt, mint aki egy korrektnek, józannak, sőt tekintélynek ismert egyént először lát az élet puhább, érzelmesebb kötelékei közt.

A szállóig gyalog mentek. Lolotica kézen vitette magát és tágult szemmel bámészkodott. Tágult szeme tele volt az új élmények meglepődésével: egész nap kapaszkodtak, kúsztak fel az égnek; belementek a nagy fehér felhőkbe és a felhők felett bukkantak aztán ide.

– Papa, úgy-e, innen már csak egy kicsi van az égig?

A leányka görög beszédjébe francia és olasz szókat kevert, mert odahaza három nyelven beszéltek.

– Csak egy kicsi – szólt Madame Mercati és szemét könny futotta be.

A velük haladó fiú mintegy álomban ment. Zűrzavaros, némileg kellemetlen érzéseken át szünetlen úgy érezte, hogy van valami, valami nagyon jó, ami őt érte; s ami még jönni fog… Ha ráeszmélt, hogy mi, akkor érezte, hogy semmi nincs, csak az éjjeli álmok egy utolsó foszlánya kábítja még…

Egy óra mulva reggelinél ültek. A szálló két szárnyát összekötő fedett sétány keletnek esett és a reggeli – ha csak jó idő volt – ott volt fölterítve. Ez kedves szokás volt: a nap belekóstolt az aranypiros teába, puhábbá csókolta a jégbehűtött vajat és áttetszett a finom befőtteken. Az apró asztaloknál két-három ember fért el csupán, kiki a neki legkellemesebb társakkal ülhetett.

Mint meghitt családtag: a bronzarcú fiú Mercatiék körében ült: szeméből azonban sugarak lövelltek, végig az asztalok során, közönyös nyájassággal köszöntve a társaságot: fecsegő fiatal leányokat, gavallérjaikkal halkan társalgó asszonyokat.

Ginevra nem volt sehol. És ő úgy várt reá, hogy köszönthesse. Talán reggelizett már, talán a templomba, vagy sétálni ment…

A túlsó asztaloknál a társaság egy része csolnakázást tervezett reggeli utánra. Az idő ragyogott, a tó sötétzöld hátán – odaláttak – egy hullám se fodorodott… Mindenki jól érezte magát, szinte senkit se zárt be ma a láz, a rossz idő.

A fiú szívére lehangoló árnyék esett. Úgy érezte, mint mikor drága ajándékot tartogatunk valakinek, aki nem jön el érte.

Csak látni akarta, csak egy fejhajtást akart kapni tőle és akkor szívesen viselné el a napot: Mercatiék soknyelvű zajgásait, a délutáni hurcolkodást és mindazt a hosszú, egyhangú unalmat, ami az ittvaló életet jelentette.

De Ginevra nem volt sehol.

Ginevra nem jóra virradt. Az esti holdvilágidill megártott neki: egy kis láza volt és a melle fájt. Ágyban töltendő napok vártak rá: hosszú, üres órák, amelyeknek percei mint az ólmoseső verik fagyottra a lelket. Egyetlen barátnője volt: egy kis svájci leány, aki rajongott érte és csodálta őt, ahogy rajongani és csodálni csak nagyon fiatal lányok tudnak nagyon pompázatos nőket. De a kis leány – Lieslnek hívták – most nem jöhetett hozzá, mert maga is egy hete feküdt, hanem naponkint leveleket küldözött neki.

Délfelé az orvos nézett be Ginevrához. Úgy találta a leányt, amint az hanyatt fekve a mennyezetre bámult.

– Micsoda dolog, megint így a semmibe nézni, szomorkodni. Olvasson, tanuljon, vagy írjon leveleket – akár ábrándozzék, hiszen minden fiatal hölgynek van, kiről…

Ginevra fölült, szétgombolta hálóköntösét. A széteső, fehér, csipkeszélű ruhahullámokból mint különös, karcsú, sápadt virág emelkedett ki teste. Szemébe félénk szenvedés rebbent; de néma engedelemmel tűrte a gyötrelmet, míg az orvos kikopogtatta.

– Ha fölkel, esténként egy félórát a szalonban tölt. Önnek fel kell vidulnia.

Mikor a leány magára maradt, fáradtan esett a párnákba vissza. Az orvosi vizsgálat mindig megszégyenítette, lehangolta; és hozzá az orvos tanácsai… A fekve olvasás fárasztotta, írnia nem volt mit, ábrándozni hát… Az ábrándot fűzni kell valahová: multhoz vagy jövendőhöz és előtte mindkettő zárva volt már.

Régen tudta már, hogy az élet játszmáját elvesztette.

Eleinte, mikor lankadni kezdett, körülvették és becézgették: apja, az ír nemes úr, öregkisasszony nénje, aki holt anyja helyett a ház asszonya volt, és egy, a messzi városból hozzájuk kijáró fiatal gyáros. Ő maga nyugodtan élt virágai, könyvei, zongorája és agarai közt; és fogadta, mint azelőtt is, minden felindulás nélkül a gyáros virágkosarait. Hűvös, tiszta élet várt reá a messziben: szőnyeges otthon, halk délutáni teázások… Egy gondolat, amely mint el nem tántorodó, el nem hessegethető darázs döngi körül a fiatal szívet: nem rebbent még feléje sohase, bár már huszéves mult.

Szerelem helyett egyéb lepte meg, néhány hónapnyi hervadozás után. Reggel volt éppen, szemét aranyos őszi nap nyitotta ki, de valami rettentőre, megfoghatatlanra: hálóruhájára ajkáról habos bíborcseppek gördültek…

És akkor bezáródott mögötte a mult, előtte a jövő. A fiatal gyáros üzleti ügyben sürgősen Dél-Amerikába ment és Ginevra nem kapott többé virágkosarat.

Mindez nem fájt most már, sőt talán akkor se fájt nagyon. Kimondhatatlan keserűség volt; leverő, az életből kiábrándító és a maga meztelen durvaságában megszégyenítően lélekölő, de mégse igazi fájdalom. A leány aztán mindent levetkezett, ami eddigi életét alkotta; és könnyen vetkezte le, mert nem volt mindabból a lelkéhez nőve semmi. Szép, előkelő ruha volt az, most pedig másik ruhát kellett elhordania: az élet tenyéren hordott megkíméltjeinek selyme helyett az élet halálraítéltjeinek szürke csuháját. Egyetlen kötelessége maradt, s azt teljesítette: mindenbe híven nyugodott bele, amitől övéi javulását várták.

Mikor a tavasz fesleni kezdett, elbúcsúzott agaraitól, zongorájától – a könyveit hozta magával, virágok pedig itt is várták. Még várta valami… bár ő maga semmit se várt többé.

Valaki ma egész nap várt reá, a félénk, bizonytalanná vált emberek különleges váróművészetével. Csak a nagyon megpróbáltak művészete ez: várni valami egészen bizonytalanra, minden új csalódásból új reményt faragva, – az élet minden leőrlött kis tényébe enyhítés és biztatás gyanánt vive bele a várást; a várás keresztje alatt húszszor összeesve, húszszor újratámadva.

Így várt rá Hugh.

Délelőtt, délben megeshetett, hogy nem találkoztak. De délután a verandán Madame Mercati nem fog többé ott heverni, hanem odafönt és akkor a lánnyal ketten egyedül lesznek.

Hugh kifeküdt a napra és várt… A leány ajtaja odanyílt, de se onnan, se az ebédlő felől nem jött senki. – A fiú azért szüntelen a korlátra bámult, ahol a virágok nyíltak, ahol az este ülni látta őt. Mintha rámára meredne, amiből a képet kilopták… Aztán a tegnapi találkozásukat idézte: amint szembe jött vele és arcába kék fényt vetettek a harangvirágok.

Hirtelen, mint lázbeteget hűvös fuvalom, egy gondolat legyintette meg. Hátha itt van, a szobájában… alig néhány lépésnyire tőle?…

Fölkelt és végigment a hosszú verandán, a felvirágozott korlátig, ott megállott. A leány ajtaja nyitva volt: – és a fiú szívére hirtelen édes, meleg, arany verőfény esett. Szemben az ajtóval feküdt a leány. Alvó arcát a feje alá kulcsolt karjáról hulló csipkék felhőzték körül. Amint a fiú tekintete betakarta, a leány, mintha napfény esett volna arcába, hirtelen fölébredt.

Hugh nem mozdult és egy másodpercnyit késett a köszöntéssel. Aztán bólintott, de köszönés helyett – a leány nevét ejtette ki.

És akkor csoda történt, nem várt, édes csoda: a leány mosolyogni kezdett, álomfátyolos szeme a fiúra rebbent.

– Ah… Mister Foorte…

És visszabólintott, de nem mondott többé semmit. Hugh elhúzódott, hiszen már mennie kellett. Madame Mercati öt órára várta. Most már nem is volt fáradt. Nem kapott ugyan semmit, mert a leány csak zavarában mosolygott és ő mégis gazdagnak, megajándékozottnak érezte magát. Látta őt: fehéren, csipkék között alva, feje fölött két karjával, mint két, fölötte összehajló virágos ággal… De hát miért nem mert hozzája belépni?

Szabad, sőt illő volt itt a gyengélkedőket látogatni; a szenvedésben testvérré váltak között leromlott az ilyféle tilalom. Madame Mercati ágya előtt hányszor ült egész délutánokat: sakkoztak, beszélgettek, olvasgattak…

Mi volt ebben a leányban, hogy küszöbétől visszatorpant; hogy nem bírt sehogy formára lelni, amelyben valóban, a lelkéig megközelítse?… Csak elfogódott tudott lenni vele szemben, vagy fanyar: közelében hallgatott vagy kopott tréfákat mondott és hiába szánta rá magát, hogy szólni fog hozzá mint barát a baráthoz, mint egyik halálraítélt a másikhoz: vigasztalón, megértőn, egy kicsit hozzáférve, hozzámelegedve… Nem. Mikor látta, sugáran, hüvösen, akkor mintha zárt ajtó előtt állana, melynek külső kilincse letört, amely csak belülről nyílhat meg reája…