XIX.

– A Svájci Ház mulatságai mindig azzal végződnek, hogy az urak beteggé pezsgőzik, a hölgyek beteggé dekolletálják magukat.

Ez doktor Koeniger mondása volt, és a játékverseny után újból elmondhatta. Ezúttal Liesl került ismét ágyba, a láza visszatért.

Ő volt az, akinek Freyné még a kora reggeli látogatáskor előadta, hogy Miss Hardings haza készül. Liesl nagyon beteg volt és nagyon szerette Ginevrát, így mindjárt mindent megérzett, mintegy ösztönszerűen.

Freyné után Ziegler jött be.

– Ah, Ziegler úr, – szólt Liesl és a könnyei patakcsában folytak arcán, – Miss Hardings halálán van.

Ziegler rémülten, eltorzuló arccal nézett Lieslre.

– Ki mondta?…

– Freyné.

– Mit mondott?

– Hogy Miss Hardings haza készül. Higyje el, meg is halt már…

Ziegler rohant Freynéhez, az irodába. Egyenesen azzal kezdte:

– Mikor halt meg Miss Hardings? Hol van? Mi lesz vele?

– Kérem, csendesebben – intette Freyné és félretette az üzleti könyvet, amelyben lapozott.

– Ne tessék nekem köntörfalazni! Én Miss Hardingshoz akarok menni.

– Már a halottas kápolnában van.

– A halottas… – Ziegler összemorzsolta fogai közt a rémületes szót – … mit… mit mondjak, hogy hozzá engedjenek?!

– Most nem mehet oda, mert éppen ravatalozzák. Az uram ott van, a temetővállalat segédeivel.

– Ki tette koporsóba?

– A vállalat két alkalmazottja.

– Férfiak?

– Igen, férfiak.

– Le fogom őket ütni! Hogy mertek hozzányulni!

– A diakonissza öltöztette.

– Mit adott rája?

– A csipkeingét, meg a fehér bársonyruháját.

– A koporsója ezüst?

– De Ziegler úr…

– A ravatala márvány? És vannak ott pálmák, aranykandeláberek?

Freyné csodálkozva nézte a fiút.

– Haha, Freyné asszony, ön nem érti a tréfát. Csak azt mondja meg, mit hazudjam, hogy mellette lehessek?

– Annak semmi értelme.

– Borzasztó nagy értelme van. Ha nem ad tanácsot, mindent kibeszélek még ma az ebédnél. Mondhatom azt, hogy a bátyja vagyok?

– Nem hasonlítanak.

– Isten ments… Miss Hardingsra az szomorú volna.

És Ziegler már kint volt az irodából.

– Ennek az idegbaja nem javul, sőt mindig hóbortosabb – állapította meg Freyné. Aztán körútra indult a szállodában, hogy Ginevra letűntét előkészítse.

Hugh oktalan tusája akkor szakadt meg, mikor délben azt hallotta, hogy Ginevra »elutazik«. A rideg valóság vigyorgott rá e szóban és kettémetszette lelke vívódó tiltakozását.

Meg akarta gyászolni a leányt, némán, minden feltűnés nélkül. Délután, mintha sétálni indulna, a városba ment, egyenesen egy virágüzletbe. Ott kiválasztott egy csomó fehér rózsát, huszonegyet, ahány évet számlált a leány, olyan merev, karcsú kelyhűeket, amilyeneket Ginevra karácsony estéjén viselt; ah, azok úgy hasonlítottak hozzája…

Gyönyörű virágait ablakába tette és elment kószálni, mert egy pillanatig sem lelte helyét… de könnye nem volt, egy se.

Mikor csatangolásából hazatért és fölment a csokorért, hogy Ginevrához vigye, a virágokat megbolygatva, kicsit szétzilálva lelte szobájában. De nem gondolt vele, hanem köpenye alá véve a csokrot, megindult az alsóvárosba. Nehány újonnan épült villából állott az: egyikük kórház volt és amellett állott a halottas kápolna.

Rendesen le volt zárva és most sem akarták beengedni Hught.

– Rokona talán a halottnak?

– Nem, csak barátja voltam.

Végre mégis győzött a fiú.

Már estére járt: a kápolna vörhenyes félhomályban úszott a pár bokor gyertyától, melyek a falon égtek. Egyszerű, fehérre meszelt kis alkóv volt, a főhelyen feszület állott és körül néhány hervadó virágcserép.

Ah és itt feküdt Ginevra, a gyertyafüstben, a karbolfelhőben, poros virágkórók között…

Hugh azt hitte, összeesik.

Nem birt előbbre menni, hanem lerogyott a földre, odatette a rózsákat és a fából ácsolt ravatalt ölelve, sírni akart… Nem volt egy könnye se. Ahelyett a feje fájt, rettenetesen, mintha vaskarika szorítaná.

Hirtelen valaki vállonérintette. Csúfondáros, révetegen kapkodó beszéd verte föl:

– Ah bizony, itt hempereghet. De az arcához még az üvegen át sem engedem…

Hugh visszahúzódott: Ziegler volt és ha az ördög nézett volna arcába, annak is jobban örült volna most.

– Honnan tudja ön… – kérdezte Hugh alig érthetően.

– Honnan? Onnan. De csitt!

És a saját szájára ütött.

– Honnan tudja, hogy meghalt?! – ismételte Hugh.

– Jöjjön ki.

Ziegler megragadta Hugh kabátját és kifelé rángatta a fiút.

– Hagyjon itt, hagyjon magamra – könyörgött Hugh.

– Szó sincs róla. Ma én akarok vele lenni. Csak holnap délután szállítják el. Mert hazaviszik… Jól is teszik. Még különben ön megtenné, hogy a sírja felé se menne. Vagy… megtenné, hogy kijárna hozzá és az gazság lenne! Az apja éppen útban van. Minden főállomásra táviratoztak neki. Most már visszafordulhat.

És amíg beszélt, Ziegler lassan kivonta Hught a késői alkonyatba.

A kápolna körül egy, csak néhány éve ápolni kezdett kert koratavaszi sivársága terült.

– Most pedig, Mister Foorte, egy szóra. Honnan tudta ön meg, hogy ön ölte meg Miss Hardingst?

Hugh nem felelt, csak ránézett a vöröshajú fiúra és hirtelen az a rémület lepte meg, hogy az őrült. El akart húzódni tőle… De Ziegler megragadta.

– Hohó, előbb mondja meg, honnan tudja?…

– Hogy én?… Ez őrület. Hiszen beteg volt… gyógyíthatatlan.

– Beteg volt! Sokkal betegebb, mint ön gondolja. Nézze, vannak betegségek, amiket méreggel gyógyítanak. De ha túlerős a méreg… akkor… úgy-e, az orvosság is öl?

Hugh most már valóban félni kezdett.

– Ilyen orvosság volt ön… Ah, mit bámészkodik? Én nem testi orvosságról beszélek. Nem tudja már? Izé… én gyógyítani akartam őt… nem szerelemből tettem, abból is, de sajnáltam őt; mit tudja azt egy kalmár amerikai – én germán lovag vagyok – én azt nem tűrhettem!

És Ziegler a földre dobbantott.

– Nem ért engem? Majd mindjárt elmondom, hogy volt az egész. De ne higyje, hogy könnyű… Szinte megőrültem, mióta azt tettem.

Ziegler e percben rettenetes volt. Megragadta Hught és a kápolna kerítéséhez szorította.

– Most se ért? Hát azt kivánja, mondjam el, ahogy volt? Kegyetlen, istentelen… úgy tesz velem is, mint vele… Kivánja, hogy mondjam?

Ziegler suttogása elfojtott kiáltásnak tetszett.

Hugh lerogyott a kerítés melletti padra.

– Hallgatom – mondta megadón, rettentővé dagadt félelemmel.

Kínzója elibe állt.

– Hát az úgy volt: akkor éjjel… mikor ön… hozzáment…

És Ziegler az öklét Hugh arcába rázta.

– Kihez? – kérdezte Hugh rekedten.

– Nem Madame Mercatihoz, hanem hozzá… akit megölt… akkor éjjel azután… bementem én is, megmondtam neki…

Hugh felugrott. De Ziegler visszanyomta ültébe.

– Csitt, elhallgasson!… Nem hitte. Nem hitt semmit. Azt mondta, hogy tudja, miért gyalázom önt. Tudom, mire gondolt,… hogy ön szerencsés vetélytársam. Ez sértés volt, nagy sértés. Én nem vagyok ilyen gazember. De én neki mindent megbocsátottam, ő szent volt!… Akkor aztán… nem vádaskodtam többé, hanem bizonyítottam. De nem bosszúból, amiért elkergetett. Oh nem… Én neki mindent megbocsátottam… Tudja, hogy bizonyítottam? A fizika törvényei szerint…

És Ziegler olyanformán makogott, mintha nevetne.

– Most már ért, úgy-e?

Hugh irtózva nézett rá. Egy gondolat egész világosan cikázott át rajta ismét, mintegy érthetővé világítva a sötét, zűrzavaros beszédeket:

– Csak őrült lehet…

– Nem ért? Nem. Hát jó. A Madame Mercati ablakán nincs függöny. Tejüveg, nem átlátszó, ez színigaz. De nézze. Ha a lámpa ég és valaki, azaz… valakik a lámpa meg az ablak között állanak… izé… csókolóznak… azt a tó felől látni lehet… Az árnyakat… És én őt odavittem…

– Mikor… mikor? Az isten irgalmára!

– Akkor éjjel… mikor aztán vért hányt… Utána… Az orvosságom után…

Mintha egy rémes kételyt akarna kioltani, Ziegler mereven maga elé bámult és dadogva súgta:

– Most már érti, úgy-e, hogy ön ölte meg!

És mintha valami ellenmondás iszonyatától félne: hirtelen kilendítette Hught a rácson és becsapta rá a kaput.

– Menjen már… – kiáltotta türelmetlenül.

Hugh nem mozdult.

– Mit csinál ön?! Itt marad? – kérdezte tétován Zieglert, át a rácson.

– Itt. Azt hazudtam a hatóságnak, hogy a rokona vagyok. És azt mondtam Freynénak, hogy kikürtölöm a házban a halálát és szétugratom a rémülettől a betegeit, ha azt nem mondja, hogy igaz… Virrasztani fogom. Ne félj… nem csókolom meg. Ő nem akarta! Az ő akarata nekem szent marad…

Hugh a kerítés vaslándzsáiba támasztotta állát. Úgy látta Zieglert a kápolnába bemenni és az ajtót magára zárni… ő pedig künnrekedt, a fekete éjben, fekete lelkiismeretében.

Mikor már indulni akart, akkor a kápolnaajtó ismét meghasadt egy arany csíkban. A feketére boruló éjszakában úgy tetszett, hogy odabent, ahol a leány alszik, arany hömpölyög és most feléje is kiszűrődik nehány aranyló hullám. Az aranyhullámban pedig egy rút árnyék úszott: Ziegler… Visszajött és kihajolt a rácson.

– Mister Foorte, ön hozta azokat a fehér rózsákat neki?

– Én.

– Jó. Megijedtem, hogy én hoztam. Istenem, nem tudom, hogy mit csinálok, mit nem. Tudja, én nem hozhatok virágot neki. Nincs olyan virág, ami találna hozzá. Még olyan virág nem nyílt soha. Mert hozzá csak kék rózsák illenének. Ah, bíborkék Juliet-rózsák…

Hazaérve Hugh nem ment le az ebédlőbe, hanem a szobájába zárkózott. Az arca hamuszínű volt, a szeme sötétkéken körülívelt, kicsit szétnyílt ajka fölrepedezett. Szemében száraz, gyötrődő tűz égett: nem a test, hanem a lélek lázának sorvasztó lidércfénye.

Gyötrelmes vihar viharzott benne. Ezer ördög táncolva, kurjongatva, visítva hahotázott:

– Gyilkos… gyilkos…

Ah, hiszen beteg volt az a lány, irgalom és remény nélkül beteg, de nincs olyan irgalmatlan sors, amibe bele ne lehetne fonni az örömnek egy sugarát. És ő nem örömöt lopott abba az árva életbe, hanem beletört a nyugalmába és azután föláldozta őt…

Hányszor várhatott rá a lány, egyetlen morzsát esdve a szerelem terített asztaláról: amíg ő gazdagon lakva, a világról és a világgal együtt róla, az ő vágyairól, az ő esdéseiről megfeledkezett…

Mit érezhetett Ginevra _akkor?_ Mit érezhet egy szent, mikor azt, akit magához vont egyszer, más asszony karjában tudja; mit érezhet, mikor a bűnt még ösztönből sem ismeri, és látja, hogy az, akit szívébe vett, leül dőzsölni a bűn szennyes kupáihoz…

– Gyilkos vagyok, csakhogy nem a testét, hanem a lelkét tapostam össze…

Nehéz lelki mardosásából kopogás rázta fel.

Hugh nem moccant, de a kopogás ismét jött, mint a kísértés. Hiába.

És akkor az történt, ami soha még: Hugh ajtaja megnyílt, Madame Mercati átjött a fiúhoz. Pompázatos selyempongyolában. Hugh felkelt és fakón súgta:

– De Madame Mercati, kérem… menjen vissza!

– Nem megyek nélküled.

– Olyan… fáradt vagyok.

– Majd elringatlak.

– Ezt nem lehet elringatni… Bocsánat, úgy fáj a fejem, azt sem tudom, mit beszélek.

– Majd a kezembe veszem a fejedet és elsimítom róla a fájást.

Hugh csak a fejét rázta.

– Hát nem akarod, egyetlenem?

Hugh fölállott:

– Inkább menjünk innen, mert meghallják, hogy itt van…

Madame Mercati szobájában rőtfényű lampion égett.

A fiú két gyönyörű rózsaszín rózsát látott a tükör előtti vázában, de nem kérdezte honnan kerültek.

– Madame Mercati, mondani akarok önnek valamit.

– És én kérdezni, kis, durcás fiacskám – hízelgett az asszony.

De a fiú nem mosolygott reája. Hanem fölállott, párszor végigment a szobán és mélyen felsóhajtott. Azután megállott és lassan tördelte:

– Mult éjjel… meghalt.

Az asszony összehúzódott, mintha ez neki tett szemrehányás lenne.

– Tudja ön ezt? – kérdezte Hugh alig mozduló ajka.

– Nem tudtam, hogy már… Azt hittem, csak haldoklik.

A fiú ismét hallgatásba esett és még gyorsabban járt föl, alá. Aztán hirtelen megállott:

– Nos, mit akar ön kérdezni?

– Már semmit. Már mindent értek.

Hught láthatólag nem érdekelte ez. Nem kérdezett tovább, hanem újból járkált. Ekkor megakadt szeme a két rózsán. De most sárgának látta őket.

– Honnan a két sárga rózsa? – kérdezte kicsit később.

Az asszony felnézett hozzá ültéből.

– Nem sárgák, Mister Foorte, fehérek! Csak a lámpa veti rájuk a színt.

Ebben a pillanatban Hugh úgy érezte, mintha szíven ütnék.

Odament az asszonyhoz és megfogta annak mindkét kezét, mintha vallatná.

– Madame Mercati… azok a rózsák… az övéből vannak!

Rettentő harag kavargott föl benne.

– Hogy mert elvenni belőlük? – kiáltotta szinte nyersen.

– Hugh… ne haragudj – fogalmam sem volt róla, hogy kinek szántad. Bementem hozzád, mert egész nap felém se jöttél, és ott láttam az ablak között. – Azt hittem, az enyémek. – És éppen kérdezni akartalak, miért vetted őket…

– Ah, még a rózsáit is megtépdeste – szólt Hugh, mintegy magának.

Madame Mercati szemébe könny szökött. Szégyelte magát és fájt neki a fiú viselkedése.

– Bocsáss meg – mondta újra és gyengén elpirult. – Megint egy babona… a babonáimban is téged… idézlek. Gondoltam, az a két rózsa becsal hozzám téged… egész nap nem láttalak.

Hugh nem felelt. A szíve halálos méreggel volt tele és minden, ami körüle történt, csak tovább keserítette.

Az asszony némán várta, hogy elcsitul. De Hugh nem szelidült, hanem mintha saját halálos ítéletéről számolna be, riadt, kongó hangon ejtette ki:

– Ő mindent tudott. Mindent…

A pamlagon gubbasztó asszony halkan, határozottan felelte:

– Én nem bánom azt se. Az is egy ára a boldogságunknak, ha kiderül. Én azt se bánom, ha az uram is mindent meg fog tudni, és azt se, ha leüt a lábamról érte. Mert az úgy van, hogy mindent elkövethetünk, ha készek vagyunk az árát megfizetni.

Hugh türelmetlenül figyelt.

– Ön megint másról beszél. Nem a lelepleződésünk fáj nekem, bár hiszen… önt kímélnem kell. De itt egyébről van szó! Miss Hardings akkor hányt vért, mikor azt megtudta…

– Kitől?

– Ziegler megmutatta neki az ablakra verődő árnyainkat…

– Ziegler is… tudja…

Ezt Madame Mercati minden riadalom nélkül, mint szinte közönyös tényt mondta tudomásul, önmagának.

– Ziegler már akkor gyanusított, mikor még… már a tavaly nyáron. Nevetséges. Mindig önt emlegette… szuggerálta nekem. De miért térünk effélére… Hallgasson rám, Madame Mercati. Ziegler azt mondja… hogy én az ő gyilkosa vagyok!

– Ziegler hóbortos.

– Az. Most már félőrült. Sőt a mai éj után… azt hiszem, ott fogja hagyni az eszét!

– Hol?

– Ginevrát virrasztja… Egész egyedül… Egész éjszakán… Azt hazudta, hogy a bátyja neki… Pedig nekem kellene őt virrasztanom!

Hugh megállott; a homlokára ütött, mintha most későn jutna rá egy kötelességére.

– Hanem kidobna… megfojtana. – Istenem, holnap elviszik, holnapon túl többé sohse látom… Soha! Mi az, hogy soha? Ez irtóztató, ez megfoghatatlan szó, ezt Isten gonoszságból találta ki, hogy gyötörje vele az embereket…

– Hugh, az Istenért, gondolja meg, miket beszél egy vallásos nő előtt…

– Ön vallásos?

És Hugh szembenevette az asszonyt furcsa, vibráló nevetéssel.

Az asszony szeme ismét könnybe merült.

– Bocsánat – dadogta Hugh és lerogyott egy székre és többé nem moccant.

Mikor már egy jó negyedóra telt el, Madame Mercati úgy érezte, eleget várt, eleget tűrt. Most már ismét egymáshoz kell találniok.

Odament a fiúhoz és átfogta a fejét.

De a fiú eltaszította.

– Nem…

… Csak az ajkáig férni… aztán övé a diadal…

… De az nem volt forró, sem viszonzóan készséges. Jéghideg volt, horzsos, halotti…

Azután Hugh fölállott, az asszonyra nézett; éppen olyan kihamvadt, tűztelen szemmel, mint az ajka volt.

– Irtózom – dadogta akaratlan, metsző kegyetlenséggel. – Imént… csak lelkileg… most testben is – irtózom… öntől.

És az ajtóhoz támolygott.

– Rettentő… ez az illat itten…

Az asszony pézsmaszaga meg akarta fojtani, mintha a bűnük undorító lehellete lenne.