I.

Este hét óra van.

Herbertéknek ma van a páros szerdájuk és a budai lakásuk tele van emberekkel. Herberték előkelő és gazdag polgáremberek. A vendégeik között sok a tisztviselő és a magasrangu birói család. Nő természetesen kétszer annyi van, mint férfi. A közömbös ismerősök a nagy fogadószobában teáznak, a ház bizalmasabb barátai megszállották a kis szalont és a dohányzót.

A vendégek nem igen tudnak fölmelegedni ebben a házban. Valami különös, ünnepies merevség jellemzi a budai szerdákat. Herberték nagybefolyásu emberek, azért mindenki töri magát a meghívásuk után, de Herberték egyszersmind igen hűvös és szertartásos modoru emberek is, azért senki sem érzi jól magát a körükben.

A házigazda valaha városi tisztviselő volt és feleségének, Budavár leggazdagabb leányának milliói révén lett nagy úrrá. Őszülő fővel is daliás, szép ember még. A mosolya csupa leereszkedés, a tekintete állandó ellenőrzés. Amint ott jár-kel a fiatalok között, folyton arra látszik ügyelni, hogy elég méltósággal és illendőséggel viselkednek-e? Egy gyöngyökkel teleaggatott, nagyon jelentéktelen és alázatos kis felesége van, aki tömérdek pénzen vásárolta meg a boldogságot, hogy Herbert úr alázatos szolgálója lehessen. A két Herbert-lány testileg-lelkileg szakasztott olyan jelentéktelen, mint az édesanyjuk. Nagyszabásu édesapjuktól csak a gőgöt örökölték, amely hűvös és komor viselkedésükben nyilatkozik meg.

Pontban hét órakor bekövetkezett az, ami nélkül nem múlt el még egyetlen páros szerda sem: Herbertéknek alkalmuk nyílt, hogy megbánják vendégszeretetüket. A közömbös ismerősök sorába tartozó fiatal leányok rávettek egy ifjút, hogy táncolja el a nagy szalonban azt a négertáncot, amelyet nemrégiben valami műkedvelői társaságban produkált. Az ifju – egy kicsi termetü, angolosan borotválkozó, megdöbbentően vakmerő arcu emberke – kötélnek állott és zongorakíséret mellett ellejtette fantasztikus táncát. A társaságot valósággal megrémítette hóbortos ötlete. Különösen az öregebb urakon, a bírák és miniszteri tanácsosok hosszúra nyuló arcán meglátszott, hogy botrányosan izléstelennek találják a borotvált ifju viselkedését. Herbert úr úgy viselkedett, mint egy fejedelem, aki ellen merényletet követtek el. Volt benne annyi férfiasság, hogy bátorító pillantásokat vethetett feleségére és leányaira. A lelkében azonban e pillanatban már gyökeret vert az elhatározás, hogy a páros szerdákat végleg és visszavonhatatlanul be fogja szüntetni.

A borotváltarcu bűnös maga is észbe kapott és megrémült tettének következményeitől. El is tünt hamarosan és nyom nélkül, mint a kámfor. Fölbujtói pedig a zongora mellé lapultak és lélegzetet is alig mertek venni mindaddig, amíg édesanyjuk védőszárnyai alatt el nem menekülhettek a házból.

Negyednyolc felé még egy elkésett vendég lépett a nagy szalonba. Egy barnára sült képü úr volt. Miután a háziaknak köszönt, biztos ösztönnel a dohányzó-szobába ment. Benfentes ember volt és tudta, hogy ott találja meg a társaság érdekesebb részét.

A kandalló mellett kezet csókolt egy fiatalos elegánciával öltözött, szép öregasszonynak.

– Hát maga hol sült le ennyire télvíz idején? – kérdezte az asszony.

– Ma jöttem meg Sziciliából, ahol egypár hetet töltöttem.

– Találkozott magyarokkal?

– Nápolyban beszéltem Arady Sándorral… Egy nagyon szép asszony is van lenn, Éder báróné… A Vesuvióban laknak mind a ketten…

Egy fiatal hölgy, aki háttal állott a beszélőknek, e pillanatban megtántorodott és jajszó nélkül összerogyott. A homlokát beleütötte a kandalló párkányába és hosszában elterült a szőnyegen. Elájult.

A dohányzóban kis pánik támadt. Egy zömök kis ember fölemelte az ájult hölgyet és bevitte a háziasszony szobájába. A Herbert-leányok és a zömök ember, aki egyébként egyetemi orvostanár volt, odabenn ápolás alá vették. A házigazda az ájulást majdnem olyan rossz néven vette, mint az imént a négertáncot; úgy érezte, hogy az esetet házának jó hírneve érdekében el kell simítani. Ő egyáltalában nem akarta, hogy az ő szalonjában efféle föltünő dolgokat műveljenek.

– Nem ájult el, szó sincs róla, – mondotta, – Csak elszédült egy kissé…

– Talán a hőségtől? – vélekedett valaki.

Ez a megjegyzés nem tetszett Herbert úrnak.

– Én eddig azt hittem, hogy a lakásom jól van szellőztetve, – mondotta nem minden él nélkül.

– Nagyon be lehetett fűzve? – vélekedett másvalaki.

A fiatalosan öltözködő öreg hölgy hevesen ellentmondott.

– Hogy is ne! Annak az asszonynak életében se volt fűző a testén!

Herbert úr kedvetlen ráncokba vonta jupiteri homlokát. Tapintatlannak találta, hogy az ő szalonjában ilyen intím ruhadarabokat emlegetnek.

Odabenn, a háziasszony szobájában, a beteg időközben kinyitotta a szemét. Egyelőre gyönge volt még és úgy kellett megitatni. Láthatólag nagyon szégyelte a feltünést és a zavart, melynek okozója volt. A szeme könnyes volt, amint halkan és zavartan mentegette magát.

Fiatal özvegyasszony volt, huszonnégy, legfölebb huszonhat esztendős. A neve Ágh Sándorné, született Szepessy Klotild. Három esztendeje, mióta özvegységre jutott, édesanyjával együtt a fővárosban lakott. Nem volt sem nagyon szép, sem feltünően elegáns, sem szikrázóan elmés asszony, de kellemes külsejü, jól öltözködő és értelmes volt. És volt egész lényében valami, ami a tisztaság és édesség benyomását keltette és ami meghódította neki az emberek rokonszenvét.

Félóra mulva Klotild asszony annyira összeszedte magát, hogy talpra állhatott. Nem akarta magát többet a társaság előtt mutatni és hazakivánkozott. Székely doktor, a barna zömök kis ember, aki az első segítséget nyujtotta neki, magára vállalta, hogy hazaviszi a fogatján. Az asszony a Múzeum-körúton lakott. A ház kapuja még nyitva volt és Székely fölkísérte Klotildot a lépcsőn is.

Egész úton egy szót sem beszéltek. A lakás ajtaja előtt megszólalt az orvos.

– Ha megengedi, bemegyek magához egy percre.

A lakás négy kis szobából állott. Fogadóból, ebédlőből és két hálószobából, melyeknek egyike Klotild édesanyjáé volt. Az öreg Szepessyné egyébként nem volt otthon; ha leánya társaságba ment, akkor ő az estét rendesen a házas fiánál töltötte, unokái körében.

Klotild leültette vendégét a kis szalonban és meghagyta a szobaleánynak, hogy készítsen teát. Azután lehúzta hosszu keztyűit, fehér köpenyegét azonban a vállán tartotta, mivel kissé fázott. Nagyon halvány volt, a szája mellett pedig két szomoru redő látszott.

Jó ideig hallgatagon ültek mind a ketten, azután megszólalt az asszony:

– Igazán nem tudom, hogy mi lelt engem ma…

Az orvos csendesen mosolygott.

– Ön igen jól tudja, édes Klotild, hogy mi lelte. És én is tudom.

Az asszony meghökkenve pillantott reá, de nem merte tőle számon kérni megjegyzését. Székely azonban kéretlenül is beszélt.

– Magának az baja, hogy Arady Sándor megcsalja. Két héttel ezelőtt azt mondta magának, hogy orvosi rendeletre Mentonebe kell mennie, pedig Nápolyba ment, hogy ott Édernével találkozzék.

Klotild arca szinte eltorzult a meglepetéstől és a rémülettől. Nem tudott mit válaszolni. Majd kezébe rejtette arcát és keserves sírásra fakadt.

Székely megindultan szemlélte. Ez a kis, köpcös ember egyébként nagyon rokonszenves és szinte imponáló benyomást tett mindenkire. Elmés arcu, férfias modoru, a mellett gyöngéd és finom érzésü ember volt. A mélyen csengő hangjában is volt valami megnyerő.

Most fölállott és arccal az ajtónak fordulva, Klotild széke mellé állott.

– Törülje meg a szemét, – mondta halkan, – és hallgassa meg azt, amit mondani fogok. Mindenek előtt meg akarom nyugtatni. A társaságban, ahol voltunk, senki sem sejti, hogy mi okozta a maga ájulását. Egyedül magam értettem meg a dolgok összefüggését, mert én jobban ismerem magát, mint bárki más és megszoktam már, hogy figyelemmel kisérjem minden mozdulatát… Egyebekben is megnyugtathatom. Rajtam kivül Budapesten senki sem tudja, hogy maga Arady kedvese…

Az asszony lassan fölemelte a fejét és Székely szeme közé nézett. A bátor, szelid és végtelenül szomoru tekintete oly különös hatással volt a tanárra, hogy most ő fordította el a fejét.

– Ne értsen félre, – mondotta kissé zavartan. – Én mindent tudok, anélkül, hogy valaha is kémkedtem volna ön után. Semleges helyen, közömbös társalgásban kellett csak együtt látnom önt Aradyval, hogy megértsem a valót… Eszemben sincs, hogy elítéljem magát, édes barátnőm. Maga az én szememben ugyanaz az asszony, aki azelőtt volt. Az a tiszta, nemes és jó asszony, aki volt. A fájdalma még tiszteletreméltóbbá és talán kedvesebbé is teszi nekem.

Klotild összekulcsolta a két kezét és kétségbeesetten nézett maga elé.

– Miért mondja nekem ezt? Mire való ez?

– Emlékezzék meg róla, hogy soha egyetlen célzással sem avatkoztam bele szívbeli ügyébe… Még boldognak tudtam, addig hallgattam. Most beszélek, mert előre látom, hogy magára nézve megkezdődött a fájdalom és a lealázások időszaka. Szeretném magát megvédeni, mindenek előtt a maga kétségbeesése ellen. Maga büszke és becsületes lélek. Szeretném, ha mostani helyzetében is hű maradna önmagához és büszkén és becsületesen viselkednék…

Nem folytatták a beszélgetést, mert a szobaleány behozta a teát. A leány még a szobában volt, amikor odakünn csengetés hallatszott. Szepessyné jött haza. Az öregasszony igen jó kedvében volt, mint mindig, ha az unokái köréből tért meg. Szepessyné, miként legtöbb anya, nem ismerte a leányát, akit vakon imádott és nem is tudott olvasni a Klotild arcán. Mialatt a fiatal asszony sötét gondolataival vívódott, az öregasszony unokáinak apró-cseprő viselt dolgairól beszélt. Ezek a kis elbeszélések ragyogó világításba helyezték a Szepessy-csemeték testi és lelki kiválóságait.

Székely búcsút mondott az asszonyoknak. Klotild kissé fogva tartotta a kezét.

– Jöjjön el holnap! – mondta halkan.