XI.

Reggeli tízkor előállott a kocsi, hogy átvigye Husztot Lándorfalvára. Tudjuk, hogy porcellánholmit akart vinni a grófnak. A fekete bőröndöt föltették a bakra és a francia komornyik rárakta a sárgát is. Zsezse ekkor megcselekedte azt, amit asszony kora óta még nem tett meg, tízkor ugyanis már teljesen felöltözötten megjelent a parkban. Azt mondta, hogy ő is át akar menni Lándorfalvára, mert vissza kell adnia a grófnő látogatását. Pálmának láthatólag nem volt inyére a dolog, de elkisérni nem akarta őket. Neki meg kellett várnia édesapját, akit a déli vonattal várt haza.

Alighogy a kocsi kiért az országútra, Zsezse ráparancsolt a kocsisra, hogy hajtson a vasút felé.

– Maga most elutazik, – mondta Husztnak franciául, hogy a kocsis meg ne értse. – Budapestre utazik és meg sem áll New-Yorkig. Ezt az amerikai becsületszavával fogadta nekem, tehát meg is kell tennie. Magam pedig, hogy a kocsis otthon ne fecseghessen, tényleg átmegyek Lándorfalvára és estig ott maradok… Vacsoránál majd megmondom Pálma ő nagyságának, hogy a vőlegénye túl van már ungon-berken… És ezt az élvezetet nem adom semmiért a világon…

Huszt valóban megváltotta a jegyét és beszállt a vonatba. Azt mondta a kalauznak, hogy Budapestig aludni szeretne és jó borravalót adott neki. Zsezse csak akkor szállt megint kocsiba, mikor a vonat már elindult. A szép asszony a pályaudvartól Lándorfalváig, kevés megszakítással, egyre kacagott. Ha olykor abbahagyta a nevetést, kissé elmélázott a közelmúlt különös eseményein, de aztán Pálma sógornéjára kellett csak gondolnia, hogy újból erőt vegyen rajta a viharos jókedve. A tisztes vén kocsis már nagyon restelte, hogy az úton járó parasztemberek mind utánuk fordulnak.

Mikor Huszt vonatja beért a matyóvári stációra, egyik kocsiból egy fehérköpönyeges, hosszu gárdatiszt ugrott le a perronra. Csinos ember volt és tömött, rőt bajuszt viselt. A gárdista megkérdezte egy vasúti tiszttől, hogy mikor indul a trieszti vonat. Azt a fölvilágosítást nyerte, hogy egy félóra mulva. A tiszt föl-alá kezdett járni a perronon. Később egy öreg generálist vett észre, aki a sínek közt sétált és ekkor hozzálépet és a mágnás-katonák hanyag feszességével összeütve a sarkantyúit, valami német nevet morgott. A tábornok kezet fogott vele.

– Hová utazik, kapitány úr?

– Triesztbe, illetőleg Miramarébe.

– Mi dolga ott?

A gárdista kissé elmosolyodott.

– Legfelsőbb szolgálatban utazom…

– Pardon! – mondta az öregúr.

És többet nem is kérdezett tőle, hanem az időjárásról kezdett beszélgetni. Időközben megérkezett a gyorsvonat Budapest felől. A gárdista, – akiben a szíves olvasó talán fölismerte már Huszt-Hudson urat, – egyik kocsi ablakában megpillantotta Avarffy Sándor, Guidó és Imre fejét. Az öreg arca szinte lilaszínü volt.

– No, ezek szép dolgokat hallhattak az amerikai főkonzultól, hogy mindjárt csoportosan készülnek rámrohanni! – gondolta magában a yankee.

Mikor a trieszti vonat előállott, a tábornok fölszólította a gárdistát, hogy szálljon vele egy fülkébe, mert ő is Triesztbe megy. A kocsiban azután kedélyes társalgásba merültek.

– Mi is a kapitány neve? – kérdezte az öreg. – Az imént nem értettem meg jól.

– Lobkovicz, – felelte egykedvüen Huszt.

– Lobkovicz? – csodálkozott az öreg, – de hiszen akkor mi rokonok vagyunk, mert nekem minden Lobkovicz atyámfia.

– Tessék! – szólt magában az amerikai, – millió név között választottam és éppen a Lobkovicz nevet kellett választanom! Ha ez nem pech…

Azután hangosan mondta:

– Tartok tőle, hogy nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy excellenciád rokona legyek… Én ugyanis báró Lobkovicz vagyok és a hercegek nem rokonaink…

– Ah úgy! – mondta elnézően az öreg úr és azzal a kézi böröndjében kezdett keresgélni.

– Szeretem a katonákat, – jegyezte meg magában az amerikai, – mert nem kiváncsi emberek.

A következő pillanatban azonban már megváltoztatta előnyös véleményét, mikor egy vastag kis könyvet látott a kegyelmes úr kezében. A gótai almanach volt.

– Miféle izetlen podgyásszal utazik a vén krampusz? – dühöngött magában az amerikai gárdista.

A tábornok az L betüt kereste.

– Hallja, – mondta végül, – én itt egy mákszemnyi Lobkovicz bárót se találok.

– Azt meghiszem, – válaszolt nevetve a kapitány, – az én nevem nem is Lobkovicz.

A tábornok redőkbe vonta a homlokát.

– Mit jelent ez, kapitány úr?

– Azt jelenti, hogy inkognitóban óhajtok utazni. S ha ön, kedves tábornok úr, nem respektálja az inkognitómat, akkor ám nézzen meg jól és talán eszébe fog jutni, hogy ki fia vagyok. Ha pedig nem jut eszébe, az az ön baja, mert illenék, hogy eszébe jusson…

A tábornok kiejtette kezéből a könyvet és majd megdermedt a nagy csodálkozástól. Aztán egyszerre úgy rémlett neki, hogy tényleg látta már a fiatal tiszt arcát. Talán egy udvari bálon, vagy egy családi arcképen, melynek rámáját császári korona ékesítette… Persze, a névre nem emlékezett így hirtelenében. Nem is lehet kivánni egy öreg katonától, hogy negyven-ötven fenséges nevet betéve tudjon.

– Bocsánat! – hebegte loyális zavarában.

A fiatal tiszt nevetve nyújtott neki kezet.

– Semmi bocsánat! Nem is képzeli, hogy az én unalmas életemben mennyi kedves derűt hoznak az ilyen apró kalandok!

Egy nagyobb állomáson csendőrök járták végig a vonatot. Valami szökőfélben levő gonosztevőt kerestek. Egy goromba kéz felrántotta a két katonatiszt fülkéjének ajtaját.

– So ein Rindvich! – morogta a tábornok.

S azzal becsapta megint az ajtót.

Triesztben sisakos csendőrök fogadták az utasokat. Mikor meglátták Husztot, aki a tábornok jobbján hagyta el a perront, kihúzták magukat és mereven tisztelegtek…

Az amerikai gárdista még az este megjelent a Görögországba induló hajó födélzetén és előhivatta a kapitányt.

– Mikor indul a hajója?

– Éjfélkor pontban.

– A jerichói érsek önnel fog utazni. Magas megbízásból kérem önt, hogy viselkedjék iránta a legnagyobb előzékenységgel, mert Bécsben nagy kegyben áll ő eminenciája. Ön talán tudja, hogy az érsek a keleten az osztrák befolyás egyik legerősebb támasza.

Kevés idővel éjfél előtt ő eminenciája megjelent a hajón. Cselédek nélkül utazott. Egy hordár két böröndöt hozott utána; egy feketét és egy sárgát. Mikor ő eminenciája suhogó selyemköntösében, övig érő szép szakállával áthaladt a hajó hídján, a kapitány, aki jó katolikus volt, eléje lépett és megcsókolta a kezét.

Fiuméig jó útja volt az érseknek. Hogy mi történt Fiume és Görögország között, azt elmondtam már elbeszélésem elején.

_Az író zárószava._

A türelmes olvasó talán emlékszik még, hogy ezt a történetet maga Huszti Huszt mondta el nekem, miközben az athéni Olimpieontól a Nimfák hegyéig sétáltunk. Még az este kifizettem a négyszáz drachmát, melyet föltételesen odaigértem neki. Éppen zsebre akarta tenni a pénzt, mikor eszembe jutott valami.

– Az ön elbeszélésében van néhány homályos pont. Ön, ugyebár, azt mondja, hogy nagy szüksége van a pénzre?

– Nagy szükségem van rá, mert Amerikába akarok menni, hogy föllépjek a küszöbön álló választásoknál.

– Képviselő akar lenni? Milyen programmal lép föl?

– A konzerv-trust programjával.

– És mire kell önnek az én pénzem? Választási költségre?

– Ne nevettesse ki magát, kedves uram! A választási költségeimet a trust fogja előlegezni. Az ön pénze azért kell nekem, mert nem szeretek második osztályon utazni az oceánon.

– De hiszen ön magával hozta Báthory Erzsébet nyakékét?

– Kérem, ne is juttassa eszembe az átkozott ékszert! Mikor ideérkeztem, első dolgom volt, hogy megbecsültessem egy hozzáértővel. Tudja, hogy mennyit akart érte adni?

– Kiváncsivá tesz!

– Háromezer frankot!

– De hiszen Avarffy Sándor háromszázezer forintra becsülte?

– Ebből láthatja, hogy az öreg megcsalt. A gyöngyök hamisak. Avarffy régóta eladta az igaziakat – bizonyára sajnálta a tőkéjét kamat nélkül hevertetni – és műgyöngyöket tett a helyükbe, hogy elbolondítsa az embereket. Mindössze harminc-negyven kisebbfajtáju igazgyöngy van az ékszerben, ezek azonban oly ügyesen vannak elhelyezve, hogy megtévesztik a felületes szemlélőt…

– De hiszen e szerint ön nagyon ráfizetett az európai kirándulására?

– Nem elég, hogy Avarffy Sándor eltulajdonította édesapám birtokait…

– No, erről inkább ne beszéljünk!

– Pardon – én tényleg úgy beleéltem magamat a konzerv-Hudson fiának szerepébe, hogy ilyen kis botlások megesnek velem… De azért való igaz, hogy mindenki becsapott! Guidó elszedte a pénzemet, az öreg ellopta vagyont érő kéziratomat, a konzerv-Hudson emlékiratait, Pálma pedig – no, de róla inkább ne is beszéljünk!

– De Zsezse?

– Zsezse igen derekasan viselkedett velem szemben. Igaz, hogy csak Pálma iránt érzett gyűlöletből tette, de ezt meg tudom neki bocsátani. Én egyébként nem vagyok szentimentális ember, de most, bevallom, alig várom már, hogy viszontlássam Amerikát. Odaát őszintébbek és könnyebben áttekinthetők a viszonyok. Ott a becsületes ember becsületes, a kalandor pedig kalandor. Önöknél tömegesen vannak leplezett kalandorok, akik a becsületes és előkelő ember kiváltságait élvezik s így nagy fölényben vannak a hivatásos kalandor fölött. Ez azonban nem tiszta játék. Mit szól ön például ahhoz, hogy azoknak, akik engem kifosztottak, módjukban van, hogy csendőrökkel üldöztessenek? Nos?…

Nem válaszoltam a kérdésére. Huszt aztán maga is vállat vont és így szólt:

– Sebaj! Legalább jól mulattam a pénzemen! Tanultam is egyetmást. Amerikában a milliárdos kisasszonyok nagyon szeretik az európai arisztokratákat… Ha Európában el tudtam játszani a konzerv-báró szerepét, Amerikában rátérhetek még a feudális nagyúr szerepére is… Ez attól függ, hogy milyenek a politikai kilátásaim.

Huszt úr kezet fogott velem és elbúcsúzott tőlem.

Azóta se láttam. Szeretném azonban, ha túl az óceánon kegyeibe fogadná a sors.

Vége.