VIII.

– Értesz te igazgyöngyökhöz? – kérdezte egy nap Huszttól Zsezse őnagysága.

– Nem igen, – válaszolt az amerikai.

– Sebaj, azért mégis meg kell nézned Báthory Erzsébet smukját.

– Ki az a Báthory Erzsébet?

Az asszony elnevette magát.

– Ma már por és hamu, de valaha híres dáma volt Csejthe vár úrnője, ha nem is tudnak róla a Washington-College-ben. Neki volt az országban a legszebb gyöngysora. Úgy látszik, nagyon szerette a bágyadt fényü kis gömböket, valamint Borgia Lukrécia is szerette. A híres ékszert egyik unokája eladta vagy elzálogosította egyik nagyapánknak.

– S ma is megvan még? – kérdezte az amerikai.

– Megvan apa vasszekrényében.

Az öreg úr savanyu arcot vágott és hümmögni kezdett. Nincs annak semmi értelme, hogy az ilyesmit a nagyharangra akasszák! Végül azonban Zsezse és Pálma biztatására mégis előhozta titkos rejtekhelyéről a vasláda kulcsát. A ládát persze a hálószobájában őrizte. Nem volt modern pénzszekrény, hanem afféle Rákóczi-korabeli vasszekrény, várkapu-zárral és fogaskerekeken furfangosan szétszaladó, karvastagságu reteszekkel.

Az ékszer, egy mogyorónyi gyöngyszemekből készült torokpajzs, valóban gyönyörü volt. Zsezse a mezítelen nyakára kapcsolta.

– Kezdenek megint vakulni a gyöngyök, – mondta. – Ilyenkor az a kúrájuk, hogy Pálma vagy én néhány hétig a nyakunkon viseljük. Én azonban nem kérek többet az élvezetből, mert ilyenkor apa szobájában kell aludnunk.

– Mennyit érhet az ékszer? – kérdezte az amerikai.

– Háromszázezret megér, – vélekedett az öreg. – A gaz bécsiek azonban csak kétszázezret akarnak érte adni. Ha megfizetnék az árát, mindjárt eladnám, mert borzasztó kamatot vesztek rajta.

– Apa már negyven esztendő óta alkudozik a bécsi ékszerészekkel, – nevetett Zsezse.

– Ez a vasláda zára olyan kezdetleges, hogy egy görbe szöggel meg egy harapófogóval tíz perc alatt kinyitom, – mondta az amerikai.

Hangsúlyoznom kell azonban, hogy ezt nem fenszóval mondta, hanem csak magában. Fenszóval ennyit mondott csak:

– Nekem van egy nyakkendőre való gyöngyöm, mely valamivel kisebb ezeknél, de reám nézve azért érdekes, mert jelen voltam, mikor a maláji gyöngyhalász fölhozta a tenger fenekéről.

Félórával később Huszt összetalálkozott az alsó folyosón Guidónéval.

– Guidónak hirtelen Pestre kellett utaznia, a többiek meg mind a délutáni álmukat alusszák, – mondta mosolyogva az asszony.

– S te miért nem alszol?

– Félek a hízástól, – volt az őszinte felelet. Mosolyogva, de kissé sápadtan nézett Huszt szemébe. – Szeretném látni a gyöngyszemet, melyet előtted halásztak ki a tengerből…

Az amerikai kinyitotta a szobája ajtaját és az asszony beosont hozzá. Huszt kikereste ékszerdobozát és egy nagy gyöngyöt nyújtott Zsezse felé. Ez az. (Egy antwerpeni zsidótól vette.)

– Ha elfogadja, magának adom.

– Köszönöm! – mondta Zsezse egyszerűen és nyakán a pongyolája bélésébe tűzte.

Az amerikai átölelte az asszonyt és meg akarta csókolni. Az azonban ijedten védekezett. Véletlen találkozásuk alkalmával a folyosó fordulóján vagy a kertben nem volt ennyire tartózkodó. Most történt azonban első ízben, hogy négyszemközt volt Huszttal és a szíve az inába szállott.

– Zsezse! hol vagy? – kérdezte valaki a folyosón.

Pálma hangja volt. Zsezse összekulcsolta a két kezét és az ég felé tekintett.

– Ebből szép slamasztika lehet!

Kopogtattak az ajtón.

– Yankee, odabenn vagy?

– Rögtön, – válaszolt Huszt, – csak magamra kapom a kabátomat…

A szobának csak egy kijárata volt, az ablakokat pedig vasrács zárta el… Mialatt Pálma a téglakövezeten kongó léptekkel járt föl-alá az ajtó előtt, az amerikai egy kérdő pillantást vetett Zsezsére.

– Mi lesz most?

– Rejtsen el! – suttogta az asszony.

Csak egyetlen búvóhely volt a szobában, a Regélő régi divatképeivel teliragasztott spanyolfal, amely Huszt ágya mellett állott. A képek krinolinos, hosszunyaku hölgyeket ábrázoltak. Zsezse a spanyolfal mögé vonult, az amerikai pedig kinyitotta az ajtót. Pálma belépett és kissé sápadtan tekintett körül. Az orrcimpája idegesen remegett, mint az erdei ragadozóé, amikor ellenséget szimatol. Meglehet, hogy öntudatlanul megérezte a Zsezse pongyolájából áradó, gyűlölt ámbraillatot.

– Beszédem van veled, kezdte a leány.

– Sétáljunk egyet a kertben? – indítványozta a megszeppent gavallér.

– Nem, yankee; a kertben összetalálkozhatnánk Zsezsével, és amit mondani akarok, arról neki nem szabad tudnia.

Szépen vagyunk! – gondolta Huszt. És szinte hallotta a Zsezse türelmetlen és kíváncsi ficánkolását a papirfal mögött…

Pálma arca nagyon sápadt volt. Az ablak vasrácsa mögött bólongató lombra szegezte tekintetét, miközben halálos elszántsággal szólt:

– Te nemrégiben, amikor a házasságról beszélgettünk, azt mondtad nekem: Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik felet, a férfit… Lehet, hogy ez hülyeség, de akkor magadra vess, ha én most hülyeséget teszek. Én napok óta különben sem tudok gondolkozni. Én egy rögeszme hatása alatt állok.

– De Pálma, kérlek…

A leány szinte haragosan vágott a szavába.

– Ne szólj, amíg végig nem hallgattál. Én most megteszem azt, amit hozzám hasonló leány talán még soha sem tett. Bevallom neked, hogy szeretlek, és kérlek, hogy légy az urammá. Ha visszautasítasz, nem fogok bánatomban meghalni. De ha elfogadod ajánlatomat, akkor hű és jó feleséged, mindenekelőtt pedig nagyon boldog feleséged lennék.

Huszt a rémülettől némán szemlélte a leányt.

Az pedig kis szünet után így folytatta:

– Nem szántam volna el magamat e vakmerő lépésre, ha nem tett volna beszámíthatatlanná a féltékenység, amelyet Zsezsével szemben érzek. Féltékenység talán nem is jó szó; félelmet kellett volna mondanom. Ő tud a szerelmemről és kétségbeesett erőlködéssel el akar tőlem csábítani. Ha másképp nem lehet, a szeretőddé is lesz, csakhogy elválasszon tőlem. Pedig nem szeret. Nem is tud szeretni. Egész valóját betölti a hiúsága, az önzése és a telhetetlensége. Mert Zsezse egy bestia.

A spanyolfal kissé megbillent…

– Nos, – szólt Pálma, – mit válaszolsz?

Soha életében még yankee olyan ostoba arcot nem csinált, mint Huszt-Hudson e pillanatban. Kissé megköszörülte a torkát, aztán komoly meghatottság hangján mondta:

– Édes Pálmám, te tudod, mennyire rokonszenvezem veled… Nemes nyiltságod csak fokozza nagyrabecsülésemet…

Nem folytathatta ünnepi szónoklatát, mert e pillanatban felborult a spanyolfal. Zsezse őnagyságta rúgta fel. A szép asszony nevetőgörcsöt kapott, és ott fetrengett Huszt ágyán. Sikoltozva kacagott, közbe levegő után kapkodott. A könnyei peregtek.

– Ezt nem lehet kibírni! – kiáltotta fuldokolva. – Nyolc napi gondolkodási időt fog kérni! Esküszöm, hogy nyolc napi gondolkodási időt fog kérni!

Pálma hófehér arccal bámult az ágyra.

– A szeretője! – hebegte. – A szeretője!

Aztán kifutott a szobából, végigrohant a folyosón, föl az emeletre és bezárkózott a szobájába. Zsezse néhány percig még emberfeletti erővel védekezett viharos jókedve ellen, aztán ő is fölkelt és szó nélkül elhagyta a szobát. Bágyadtan, támolygó léptekkel ment föl az emeletre. A lépcső közepén újabb kacagó roham vett rajta erőt. Le kellett ülnie a garádicsra.

Huszt a maga részéről azzal töltötte az egész délutánt, hogy fel-alájárt a szobájában. Valahányszor az ablakhoz ért, mindig a homlokára ütött. Az ajtónál pedig mindig azt mondta, hogy: uff!

Mikor elsőt harangoztak estebédhez, felöltözött; második harangszóra belépett az ebédlő mellett lévő dohányzóba. El volt rá készülve, hogy Guidó úr, – akinek Pálma bizonyára már mindent elmondott, – meg fogja rohanni, mint az éhes tigris. Az öreg Avarffy pedig ki fogja utasítani a házából. Guidó azonban nem rohanhatta meg, ő nem is volt Huszton, hanem e pillanatban éppen a budapesti Népszínház egy gömbölyü karhölgyét látcsövezte kaszinói zsölléjéről. Az öreg úr pedig ily szavakkal fogadta az amerikait:

– Kell egy pohár jó szilvórium?

Pálma jókedvünek és nyugodtnak látszott. Zsezse azonban bágyadt és rosszkedvü volt. A szép asszony fájlalta a mellét. És még valami fájt neki. Öt perccel az első harangszó után Pálma ugyanis megjelent a sógornője szobájában és szeretetreméltó mosollyal az ajkán így szólt:

– Te, Zsezse, én meggondoltam a dolgot, és elhatároztam, hogy nem haragszom reád. A yankeera sem. Jó gyerek vagyok és nem veszem túlságosan komolyan, hogy az ideálom szeretője vagy. Sőt ha majd az uram lesz, akkor sem fogom eltiltani ilyen apró szórakozásoktól.

Zsezsének ekkor elmult a nevető kedve. Hogy mégis némi ürmöt öntsön Pálma poharába, száraz hangon ennyit mondott csak:

– Te okos vagy, drágám, és ez mindhármunkra nézve igen kényelmes…