X.

A szép báróné csípős megjegyzésének az lett az eredménye, hogy Sándor gondolkozóba esett. Belátta, hogy változtatni kell az életmódján. A kis leány valóban nagyobb helyet foglalt el életében, mint amekkora a józanság törvényei szerint megillethette. Ilyenféle gondolatai azonban nem akadályozták meg abban, hogy Budapestre érkezvén, sürgősen föl ne keresse Ilonát. A leányt nem találta otthon. Kupáné azt mondta, hogy a templomba ment, de néhány perc mulva itthon lesz megint. Mialatt Sándor a kis nappaliban várakozott, amely fogadószoba és ebédlő is volt, unalmában játszani kezdett az asztalon álló kis mahagoni dobozzal. Néhányszor megfordította a kis zárban a kulcsot, majd kinyitotta a doboz födelét. A dobozban fölbontott levél feküdt. Férfi-írás. Elolvasta.

Kedves Ilonkám!

Holnap délelőtt tizenegy órakor megvárlak a Ferenciek bazárjának udvarán. Hozd oda azt, amit igértél. Biztosan elvár:

_Alfréd_.

Alfréd: Garai Alfréd. Ilona hajdani kedvese…

Sándor felszökött helyéről, mintha fejbe ütötték volna. Mi ez? A régi mocsok kitör a csatornából és beleömlik az ő életébe? Harag és undorodás fogta el.

Két perc mulva megjött Ilona. Jókedvü és bájos volt, mint mindig. Midőn megpillantotta pártfogóját, boldogan felsikoltott és hozzá szaladt.

– Óh, csakhogy megjött! Csakhogy megjött! – ismételgette, miközben rózsás arcát Sándor karjához szorítota.

– Hogy telt el az idő, míg oda voltam? – kérdezte Sándor.

– Sehogy sem! Nem csináltam semmit, csak vártam, vártam…

– És most honnan jösz? – faggatta Sándor mosolygó szájjal, de dühösen lüktető szívvel.

– A templomban voltam. Imádkoztam. Tegnap azt olvastam, hogy vasuti baleset volt valahol és gyerekes félelem fogott el…

Ezt verőfényes mosolylyal mondta.

– Megállj csak! – szólt Sándor. – Én az imént a Ferenciek bazára mellett hajtattam el és úgy rémlett, mintha láttalak volna belépni a kapun…

Ilona egy pillanatra sem vesztette el mosolygó nyugalmát.

– Jó látta! Mise után bementem a bazárba, hogy a varrónővel beszéljek. Találtam egy új varrónőt, nagyon ügyes és egy cseppet sem drága…

A leány megfogta a kezét, hogy arcához vonja. Sándornak azonban hirtelen a fejébe szökött a vére. Szó nélkül ellökte magától Ilona kezét. A leány arca elfehéredett. A rémülettől tágra nyitott szemmel nézett a pártfogójára.

– Mi történt? Valami rosszat beszéltek rólam? Talán Kupáné? – hebegte zavartan.

Sándor nem válaszolt, hanem sarkon fordult és elment. A haragja hamarosan elmult, de aztán nagy levertség vett rajta erőt. Úgy érezte, hogy romba dőlt minden, amit hónapokon át épített. Ingoványra épített. Ostobaság volt. De mi lesz ezután? Erre a kérdésre hiába kereste a választ.

Alkonyatkor tépelődve ott feküdt még dolgozószobája nagy kerevetén. Akkor végül meghallotta a halk neszt, amelyre a második énje (az, amely nem törődött első énjének elhatározásaival) már régóta hegyezett fülekkel leselkedett. Valaki belépett az előszobába és miután suttogó hangon néhány szót váltott a legényével, bejött a lakásba. Most lábujjhegyen közeledett hozzá. Most letérdepelt a kerevet mellé, majd lefeküdt a padló szőnyegére. Csendesen és alázatosan, egy ellenállhatatlan vonzerőnek engedelmeskedve, mint a kutya, amely tudja, hogy a gazdája meg fogja büntetni és mégis odakullog a lábaihoz.

Egyikük sem beszélt egy szót sem. Nem is látták egymást, de hallották egymás lélekzetét.

Már egészen beesteledett, mikor Sándor hirtelen fölült a kereveten.

– Mit csináljak most már veled? – kérdezte.

A leány megmozdult, közelebb kúszott és odatapadt a kerevethez.

– Amit akar, – mondta.

Aztán hirtelen és szinte jókedvü élénkséggel kiáltotta:

– Verjen meg! Igen, verjen meg!

Sándor kedvetlenül intett neki, hogy hallgasson, Ilonából azonban csak úgy dőlt a szó.

– Megérdemlem, hogy megüssön, mert megint hazudtam. Azt hiszem, a hazudozás már benne van a véremben és én soha sem fogok róla letenni… Már gyermekkoromban is boldog voltam, ha félrevezethettem az embereket… Önnek is sokszor hazudtam már. Pedig olyankor úgy érzem, hogy nem is önt bántom, hanem magamat, mert fáj a szívem, de azért mégis megteszem… Jó volna, ha megütne, bottal ütne és a hajamnál fogva vonszolna… Megérdemlem, ön nem is hiszi, mennyire megérdemlem!

Furcsa, de való, hogy mindezt valami boldog extázisban mondta. A szeme szinte világított a homályban. Volt is oka örülni, mert női éleslátásával megértette Sándor viselkedéséből, hogy az jobban ragaszkodik hozzá, mint eddigelé remélni merte volna.

– Mi van hát azzal a fickóval? – kérdezte Sándor nyers hangon.

Ilona vállat vont. Az egész dolog láthatólag nem okozott neki sok gondot.

– Semmi! Utálom, de félek tőle. Pénzt akart és ma is odaadtam neki, ami volt. Ha nem verik agyon valahol vagy nem csukják el, mindenemet el fogja vinni, mert én nem tudok vele ellenkezni.

– Félek tőle! – ismételgette.

Többet nem tudott mondani.

Időközben sikerült arcát Sándor arcához szorítania. A forró szája megkereste, megtalálta és szomjasan a birtokába vette Sándor ajkát. És annak nem volt annyi ereje, hogy elhárítsa magától a mámoros, tisztátalan és fájdalmas csókot.

– Nem haragszik már, ugy-e? – kérdezte később könnyedén és mosolyogva a leány.

Sándor nem haragudott már reá. De önmagát egy kissé megvetette.