XIII.

Édes csoda történt.

A hegyekből visszatérve, Sándor a Belvároson ment át és egy keztyűsbolt üvegajtajában meglátta őt. Ilonát.

Kalap nélkül állott az üveg mögött és mosolyogva nézett a szemébe.

Sándor belépett a boltba. Mosolyogva bólintott a leányra és még csak kezet sem adott neki. Magát is meglepte nagy önuralma. Egy sárgaarcu, hegyesorru, aggszűzies hölgy megkérdezte tőle, hogy mi tetszik.

– Fehér keztyűt kérek.

– Hét és feles szám, – mondotta Ilona, aki láthatólag örült, hogy tudja Sándor keztyűszámát.

Egy dobozt tett eléje, amely telve volt selyempapirba csavart keztyüvel. Mindez oly egyszerü és természetes volt. Sándor ott állott, a leány pedig a kezére húzta a keztyüt, miközben egyenként végigsimogatta minden ujját. Mindakettőnek remegett a keze, ezt megérezték s ez boldoggá tette őket. Ilona arcán verőfényes, meghatott mosoly ragyogott. A tekintetük elmerült egymásban. Végül már nem láttak egyebet, csak egy-egy gyöngéden fénylő, mély szempárt.

A vén kisasszony fölnyalábolt egy csomó skatulyát és bement a benyilóba.

– Hol voltál? – kérdezte Sándor.

– Mindig Budapesten, – válaszolt a leány, anélkül, hogy levette volna róla tekintetét. – Először virágkereskedésben voltam, de nem győztem a fárasztó munkát… Azután egy specerájos pénztárában ültem, de nem vehették hasznomat, mert rossz számoló vagyok… Négy napja, hogy itt vagyok és itt jól bánnak velem…

A vénkisasszony bejött és Sándor megfizette tartozását. Ilona az ajtóig kísérte a barátját. A boltosnő jelenléte feszélyezte őket, pedig mindaketten érezték, hogy tisztába kell még jönniök valamivel.

– Nem jösz többet hozzám? – dünnyögte Sándor a fogai között.

– De igen… Ma este…

*

Az utca villamos fényárban úszott… Hetyke járásu, vidám, csinos nők siettek el Sándor mellett, kellemes illatot hagyva maguk után. Mindegyik reánézett és ő magával vitte a tekintetüket, mint valami gyöngéd simogatás emlékét. Egy kocsis rákiáltott és ez is úgy hangzott, mint az örömrikoltás. Mindenki oly jókedvünek látszik, mintha az enyhe őszi levegő mámorossá tette volna az egész várost.

Most már nem volt semmi baja. A kiállott szenvedésekre úgy emlékezett vissza, mint egy árnyékra, amely keresztül siklott az útján. Szinte mosolygott önmagán, hogy úgy neki tudott keseredni és utólag kétségbe is vonta fájdalmának komoly voltát. Megint egészséges volt. Telve bátorsággal, vággyal és reménységgel. Az élet verőfényben fürdő, virágos kertként feküdt előtte, lombos ligeteiben márványoszlopos, aranykupolás csodavárat épített a fantáziája.

Fölemelt fejjel, kipirult arccal, ruganyos léptekkel ment haza.

*

Ilona belépett a jól ismert legénylakásba. A dolgozószobában nem égett lámpa, csak a kandalló világított vörös fénnyel. A leány a homályban is rögtön megtalálta Sándort. Ott ült mozdulatlanul és némán a kandalló előtt levő nagy karosszékben. Ilona nem szólt hozzá, hanem levetette a kalapját meg a keztyüjét és odatette a kandalló párkányára. Azután hozzálépett, könnyedén és kecsesen térdre ereszkedett és odahajtotta fejét Sándor mellére. Nagyon sokáig maradt így mozdulatlanul. Közbe hallgatta Sándor szívének kalapálását.

Végül megszólalt. Halk, fátyolozott és nagyon határozott hangon mondta, mintha a lüktető férfiszív egy kérdésére akarna válaszolni:

– De többet nem megyek el innen soha!