VI.

Arady Sándor abban az időben betegeskedni kezdett. A szívét fájlalta megint. Egyízben már érezte ezt a fájdalmat, amelyet egy keletkező szívbaj szimptomájának tartott. Akkor is mélységes levertség és unottság kísérte a bajt.

Az orvos, akit elhívatott, ezúttal sem talált semmi hibát a szervezetében. Azt mondta, egy kis ideges kimerültség az egész. Porokat rendelt neki, amelyeket azonban Sándor nem akart beszedni.

Egy hétig otthon maradt. Nem volt kedve dolgozni, bár kimondhatatlanul unta magát és nem akart embereket látni, bár rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Szakadatlanul sötét gondolataival viaskodott. Úgy találta, hogy a jövője reménytelen és az élete céltalan. Miként a hipohondrikus emberek általában, ő is kétféle életet élt. Ha egészséges volt, akkor telve volt önbizalommal, színes reményekkel, kíméletlen harci vággyal. A betegség lehellete azonban elég erős volt arra, hogy hirtelen derékon törje egész életkedvét. Ilyenkor az élete hasonlatos volt a palotához, amelyet tűzvész pusztított ki. Ami tegnap még ragyogó pompa volt, az ma már üszök, pernye, értéktelen szemét. A palota ura maga koldusszegényen és reménytelenül didereg a kormos falak között és egy kis emberi részvét után epekedik.

Az elmúlt esztendőben is volt ilyenféle hipohondrikus rohama. Akkor azonban Klotild volt az oldalán. Bizonyos, hogy soha még önmagával meghasonlott férfinak nem volt jobb társa, mint akkor neki. Az asszony csupa szerény áldozatkészség, csupa meleg gyöngédség volt. A mellett boldog és büszke volt, hogy hasznára lehet Sándornak. Mint afféle minden ízében nőies nő, aki születésétől fogva félig irgalmas nővér, félig kis anya, meg tudta érteni és gyógyítani a képzelt szenvedést is.

Mostani szomoru magányában Sándornak eszébe jutottak Klotild levelei. Az asszony két esztendő óta sokat írt neki és ő ezeket a halványkék lapokat, futólagos elolvasás után, egy régi, faragott tölgyfaládába szokta dobni. Most előkereste és keltük szerint rendezte őket. Apró-cseprő emlékek is voltak a ládában, egy fantasztikus és titokzatos kultusz tárgyai, amelyekkel a szerelmes asszony babonája állandó és közvetlen összeköttetést akar teremteni a maga és szerelmese érzékei között.

Sándor most újból végigolvasta az összes leveleket. És a messziségből egyszerre meg tudta mérni Klotild szerelmének egész nagyságát. Minő hangon beszélt hozzá az az asszony? A koldusleány beszél így a királyfihoz. A rabnő, álmainak istenéhez. Az asszony boldog, szenvedélyes és föltétlen meghódolásában rejlő tűz szinte félelmetes volt. A szerelme tulajdonképpen csak a leveleiben nyilatkozott meg egész leplezetlen nyiltságában és erejében. Ha szemtől-szembe állottak egymással, akkor mindig valami szemérmetes és fájdalmas tartózkodás bénította meg Klotildot. A leveleiben azonban egészen megismertette és odaadta magát. E levelekben – melyeknek megírásában különös, nagy gyönyörűsége telhetett – csodálatosan merész és költői lendületet vett az egyébként oly jelentéktelen és szerény asszony szerelme. Minden levelének egy volt a refrénje: Hálát adok Istenemnek, hogy megteremtett, mert én vagyok a világ legboldogabb, én vagyok a világ egyetlen boldog asszonya.

Sándor valamikor elnézően mosolyogva, olykor kissé unottan is futotta át a végtelen hosszu írásokat. Most azonban nem tudott betelni az olvasásukkal és valósággal megmámorosodott tőlük. Növekedő tisztelettel és csodálattal szemlélte Klotildot, akinek értékét és szépségét valami különös és érthetetlen félreértés következtében, most ismerte csak föl.

A feje, a szíve, a vére megint telisteli volt Klotilddal. A lakásának minden zuga megtelt Klotilddal. Abban a karosszékben szokott ülni, miközben keresztbe vetett lábait a kandalló rácsára tette… Annak az órának a zengő ütését szerette hallgatni… Ennek a képnek túlmodern rajzát nevette meg egyízben. Egyszer – az még a barátságuk legelején történt – ijedten lapult meg a fekete bőrkereveten, mialatt odakünn haragosan szólott a csengetyü… Olyasmit képzelt, hogy a bátyja jön érte, bosszut lihegve… Pedig csak a levélhordó volt… Sándor oly boldog volt, mintha megtalálta volna Attila kincsét, midőn egy nap egy teknősbéke-hajtűt halászott ki a karosszék párnája alól. Klotild hajtűje. És a szeme megnedvesedett a meghatottságtól, mikor a hálószoba ablakán egy gyémánttal belekarmolt szót fedezett fel: Te!

Most már tisztában volt két dologgal. Az egyik az, hogy őt soha senki sem szerette, csak az egy Klotild. A másik az, hogy ő egész életében mindig, mindig egyedül érezte magát, csak akkor nem, ha Klotild volt mellette…

Újból és újból elolvasta a levelet. Éjnek idején is fölkelt ágyából és világot gyújtott, hogy megkeressen egy-egy, Klotildra nézve kiválóan jellemző mondatot, amelynek szavai elvesztek emlékéből. Közbe pedig rettenetesen elhagyottnak érezte magát. Az a szomoru érzése támadt, hogy ő most már egész életén át egy halott emlékei között fog élni. A levelek is egy halott levelei. A faragott láda a koporsójuk. Szinte el sem tudta magával hitetni, hogy Klotild él, Budapesten van, eszik, iszik, jár, kel, mint annakelőtte.

Amidőn a gyöngélkedése óta elsőízben elhagyta megint a lakását, csak egy gondolata volt: látnia kell Klotildot. Látogatást nem tehetett nála, tehát mintegy véletlenül akart vele találkozni az utcán. Félnapon át járt föl-alá a Körut aszfaltján, akár egy szerelmes iskolásfiu, Klotild azonban nem mutatkozott. Már alkonyodott, amidőn Székelyt látta belépni a jól ismert kapun. A tanár udvarias közömbösséggel emelte meg előtte a kalapját. Sándor ekkor elszégyelte magát és hazament.

Másnap meglátogatta Szepessyt, Klotild bátyját. A sógornő látható örömmel fogadta és meg is rótta, hogy oly ritkán mutatja magát. Jó ideig fecsegtek már a szalonban, Klotildról azonban egyikük sem tett említést. Egyszerre belépett ő. A szomszéd szobából jött, kalap nélkül. A legkisebbik unokahugát, aki még karonülő baba volt, hozta magával. Minden zavar és meglepetés nélkül nyujtotta szabad balkezét a vendég felé. A karján ficánkoló gyermek láthatólag lekötötte egész figyelmét. A gyermekek gügyögő beszédét utánozván, szólt hozzá:

– Köszönj szépen a bácsinak!

A sógornő titokzatos mosollyal fordult Klotildhoz:

– Tudja már Sándor – azt?

Klotild a fejével bólintott:

– Hogyne! Ő volt az első, akinek megmondtam.

– Csodálkozott, ugye?

Az eljegyzésről beszéltek.

Sándor nem tudta levenni szemét Klotildról. Telhetetlenül, gyöngéd kegyelettel nézte. A fehér kezén egy behegedt kis karmolást látott, az szinte meghatotta. Az ajka kissé cserepes volt; talán kifújta a szél. Közben egyre várta azt a bizonyos önkéntelen mozdulatot vagy pillantást, amely a multra emlékeztette volna. Az asszony azonban meglepően nyugodt, biztos és derült volt.

Közömbös dolgokról beszélgettek, Klotild aztán azt mondta, hogy uzsonnát ad a gyermekeknek és kis kedvencével a karján, kiment. Neki valóságos szenvedélye volt a gyermekápolás és ha a sógornője házában volt, akkor egész idejét a gyermekszobában töltötte.

Sándor még tíz percig ott ült a szalonban, mivel azonban Klotild nem jött többet vissza, elbúcsúzott a háziasszonytól és elment. A kapu alatt összetalálkozott Székelylyel, aki éppen a házba lépett. Sándor érezte, hogy fülig elpirul és ez utólag nagyon bosszantotta.

*

Most már nem áltatta magát többet, hanem bevallotta magának, hogy szereti Klotildot. Szereti oly halálosan komoly, nagy, mély és egész lényét betöltő szerelemmel, amelynek lehetőségéről azelőtt sejtelme sem volt. Klotild maga az ő élete. Ha elveszti, akkor vége mindennek. És rögtön tisztában volt azzal is, hogy mindig így szerette. Csakhogy a szerelme észrevétlenül lappangott benne, mint a vér az egészséges ember ereiben. A szerelem mintegy magától értetődött, de azért betöltötte egész valóját. Tudomást akkor vesz az ember a véréről, amikor elfolyik.

Beismerte azonban, hogy botorul viselkedett Klotilddal szemben. Úgylátszik, a nő megkívánja, hogy a tulajdonosa megvédje benne a tulajdonát. Ő pedig mindig oly biztos volt Klotildban, hogy fölöslegesnek tartott minden védekezést.

Hirtelen az az ötlete támadt Sándornak, hogy legbölcsebben cselekszik, ha elutazik egy időre Budapestről. A dolgok mai állása szerint tartozik ezzel Klotildnak, de önmagának is. Nem nyugtalaníthatja tovább az asszonyt, de nem is alázhatja meg magát előtte.

Az éjjeli vonattal Abbáziába utazott.

A vasuton nem tudott aludni. Mialatt a vonat sisteregve és pöfékelve mászta meg a Karszt lejtőit, ő valósággal megmámorosodott a mult boldog emlékeitől. Ez a mámor nagyszerü és fájdalmas volt. Jóformán el sem tudta többet hinni, hogy Klotild az övé volt, annyira az övé. A gondolataiban állandóan ott térdepelt az asszony lábai előtt és bocsánatot kért tőle, hogy hűvös közönbösség mögé tudta rejteni ujjongó boldogságát.

Abbáziában kellemetlen meglepetés érte: ott találta Éder bárónét a bécsi naplopókból összetoborzott törzskarával. Sándor most már egyszerüen gyűlöletesnek találta az asszonyt, aki oly léha módon beletolakodott az életébe. Már a szépségében és az elegánciájában sem hitt. Hiszen ez nem is nő, hanem egy furcsán fölcicomázott, keményizmu, fehérfogu, szőkehaju semleges lény. A cinikus önzése, a hóbortja, amelylyel bizonyos divatos külsőségek után veti magát, a mániákus mulatni vágyása szinte ijesztővé teszik ezt a különös teremtést.

Kurtán, már szinte gorombán lerázta magáról a kötekedő asszonyt és a nap nagy részét a lovranai úton bolyongva töltötte. A magányban veszedelmes kísérője akadt: Klotild. Tavaly ilyenkor két napig itt voltak és most minden reá emlékeztette Sándort. Talán ennél a fordulónál volt, hogy az egyébként oly szemérmetes Klotild hirtelen megrohanta és erővel a szájához tapasztotta ajkát. Most a bájos kaland emléke rohanta meg Sándort. A szeme nedves lett, a lélegzete elállott… A lelke homályából pedig tűzoszlopként egy merész és dacos elhatározás csapott föl. Szó sincs róla, ő nem mond le Klotildról! Honnan is kúszott a lelkébe ez a nevetséges ötlet? Klotild az övé és az is marad örökre! Elmegy érte, elviszi magának. Akár akarja az asszony, akár nem. Elviszi erőszakkal. Ha kell, embert öl érte. Ha kell, meghal vele. De Klotild nem lehet a másé!

Az acélkemény elhatározás átjárta egész valóját. Most már nem töprenkedett többet, nem szenvedett és nem félt semmitől. A fájdalmas nyomás megenyhült a szivén. Szinte jókedvü lett.

A postára ment és a következő táviratot küldte Klotild címére:

„Beszélnem kell önnel. Kérem, küldjön értesítést a budapesti lakásomra, hogy mikor kereshetem föl a holnapi nap folyamán.“

Később a parkban összetalálkozott megint a bárónéval.

– Nos, gőgös lovag, velünk vacsorázik? – kérdezte Éderné.

– Nem lehet. Az éjjeli vonattal Budapestre kell utaznom.

– Mi dolga ott?

– Megteszem azt, amit régen meg kellett volna már tennem és feleségül veszem azt a nőt, akit szeretek.

Klotild első dolga volt, hogy megmutassa a táviratot vőlegényének.

– Vajjon mit akar tőlem?

Székely megmagyarázta neki.

– Tegnap hirtelen elutazott. Ez azt jelentette, hogy lemond magáról és félre áll az útjából. Ma hirtelen visszajött megint. Ez azt jelenti, hogy nem tud maga nélkül élni.

Klotild megszeppenve nézett a tanár szemébe.

– De hiszen, – ő nem szeret, – mondta naiv jóhiszeműséggel.

Székely elmosolyodott, de nem válaszolt. Nem akart cinikusnak látszani, különben azt mondhatta volna, hogy az Aradyhoz hasonló férfiak szerelme olyan, mint a mesebeli erdei rém. Ha szólongatják, akkor nincs sehol. Ha nem gondolnak vele, akkor váratlanul megjelenik, óriássá növekedvén.

– Beszéljek vele? – kérdezte az asszony.

– Azt hiszem, ezt nem tagadhatja meg tőle, – vélekedett a tanár.

Több szó nem is esett köztük erről a dologról. Székely kissé szófukarnak látszott az este és akkor derült csak föl, mikor Klotild az ebédlőjük berendezéséről kezdett beszélni.

*

Délután négy órakor Sándor benyitott Klotildhoz. Kissé sápadt volt és zavartnak látszott, bár mosolyogni próbált. Az asszony néma intésére leült és beszélni kezdett. Igy szólt:

– Én napok óta készülök már arra, amit mondani akarok… De amint most beléptem ebbe a szobába, már tisztában voltam vele, hogy az előre betanult beszédem kárba veszett… Legjobb volna, ha kinyithatnám a mellemet és megmutathatnám magának a szívemet… Klotild, én nagyon beteg vagyok! Eddig nem tudtam, hogy mi a szenvedés… Most reám jött az élet nagy fájdalma. Kérem, legyen irgalmas és elnéző, értsen meg és legyen a segítségemre, hogy megértessem magamat!

Klotild mozdulatlanul ült vele szemben. Mikor Sándor oly meggyőző hangsúlyozással beszélt a szenvedéseiről, könnycsepp jelent meg a szemében. Ez a könnycsepp olyan hatással volt a fiatal úrra, hogy egyszerre neki is nedves lett a pillája. Elfojtott hangon folytatta:

– Én botorul, kegyetlenül és háládatlanul viselkedtem önnel szemben. Azt tudom. Elvesztettem a jogot, hogy még egyszer az útjába álljak. Azt is tudom. Mégis el kellett jönnöm, hogy megmondjam önnek az igazságot.

Az igazság az, hogy ön nélkül nincs élet. Én semmit sem hiszek és senkiben nem bízom, önmagamban sem. Tartalmat ön adhat csak az életemnek, mert ön a jóság, a tisztaság, az ideál. Ha önt elveszítem, akkor örök és reménytelen sötétség vesz körül. Összetett kezekkel, magamat porig alázva, kérem, térjen vissza hozzám, Klotild! Ez nem szerelem, hanem több annál, vagy más egyéb: egy kétségbeesett ember imádsága…

Sándor térdre vetette magát a szőnyegen és átkarolta Klotildot a székkel együtt, amelyen ült. Az asszony szíve teli volt félelemmel és szánakozással. Az utóbbi érzése erőt vett a félelmén és halkan mondta:

– Édes barátom, miért izgatja föl magát ennyire?

Ez a banális mondása meglepte Sándort, akinek lelkében úgy zúgtak a nagy érzések, mint a harangkongás és az orgonaszó felséges hangja. Szinte elkeseredetten szorította magához Klotildot.

– Az Istenre kérlek, Klotild, érts meg! Te nem tudod, hogy ki vagyok… Eddig magam sem tudtam… Most azonban megismertem magamat és te is meg fogsz ismerni… A szerelem szól hozzád, az ifjúság, a boldogság… Ha nem hallgatsz reám, akkor tönkre teszed mindakettőnk életét… Te az én tulajdonom vagy… Nem eresztelek ki többet a karjaimból…

Klotild egy mozdulatot tett, hogy kiszabadítsa magát az ölelésből. Ez azonban nem sikerült neki. Ekkor aztán mondott valamit, aminek hallatára Sándor egyszerre szabadon bocsájtotta. Nem is szavainak értelme, inkább a hangsúlyozásuk volt rá ilyen hatással. Józanul, türelmetlenül, kissé szárazon, inkább bosszankodva, mint szenvedélyesen mondta:

– Ugyan – eresszen, kérem!

Lángoló arccal a tükörhöz lépett és ösztönszerüen megigazította a haját. Sándor ott állott mögötte, összekulcsolva remegő ujjait és szinte megrettenve nézte. Ki ez a nő? Klotild? Az a különös és lesujtó ötlete támadt, hogy ő egy szörnyü és fantasztikus tévedés áldozata. Az igazi Klotild régen meghalt vagy elbujdosott és most egy idegen asszony bitorolja annak külső alakját.

És ebben némileg igaza is volt. Klotild nem volt már az az asszony, aki néhány hónappal ezelőtt. Lágy és könnyen mintázható egyénisége mindig annak vonásait viselte, aki rajta tartotta modelláló kezét. Néhány hónappal ezelőtt még egészen Sándor művésziesen színes és érzékies lelkének kreatúrája volt. Ujabban azonban nagy befolyást, nagyobbat, mint maga is hitte, nyert reá Székely kemény, nyugodt, józan és becsületes akaratereje.

Sándor még egy kísérletet tett.

– Klotild, – mondta, – én tudom, hogy maga lekötötte magát Székelynek… Ennek is én vagyok az oka! De egy dacosan kimondott szó kedveért nem teheti tönkre az életünket…

Nem folytathatta azonban, mert kívül megszólalt az előszoba csengetyűje. Hazajött Klotild édesanyja. Az öregasszony természetesen nem volt beavatva leányának szívbeli ügyeibe, valamit azonban mégis sejtett és mostanában minden rokonszenvével Székely tanár pártján állott. Egy ijedt pillantást vetett Sándorra és Klotildra, azután letelepedett a szalonban. Ösztönszerüen megérezte, hogy az ő jelenléte hatalmas segítsége Klotildnak.

Sándor néhány percig még ott ült, azután elbúcsúzott a nőktől. Az előszobában fogva tartotta Klotild kezét. Valamit akart még kérdezni, de nem jött ki szó a torkán. Az asszony végül megsajnálta.

– Sándor, majd írok magának… Talán holnap… Igen, holnap írok!

A tanár az este tíz perccel korábban érkezett, mint máskor. Egy pillantást vetett csak Klotild arcára és már tudta, hogy itt minden rendben van. Egy szóval sem emlékezett meg Arady látogatásáról és a szándékos hallgatása lezárta Klotild ajkát is.

Jó ideig hallgatagon ültek egymás mellett. Az asszony aztán egy ösztönszerü és heves mozdulattal egyszerre Székely vállára hajtotta fejét. Úgy találta, hogy ezen az erős vállon jól esik a pihenés. A tanár ekkor nekibátorodott és kérdezett valamit. Halk, a megindultságtól kissé remegő hangon kérdezte:

– Mit gondol, édes Klotild, mikor tartsuk meg az esküvőnket?

– Amilyen gyorsan csak lehet, – válaszolt Klotild.

– Megtettem az összes szükséges előkészületeket. Minden dolgunk rendben van. A diszpenzációkat is megszereztem. Akár holnap, vagy holnapután is elmehetünk az anyakönyvvezetőhöz…

Klotild hirtelen fölemelte a fejét és maga elé nézett.

– De a lakásunk még nem kész…

– Nem baj! Ha megesküdtünk, elviszem magát utazni. Mire visszajövünk, az édesanyja felügyelete alatt rendbe jött minden…

Klotild hirtelen fölemelkedett.

– Holnapután! – mondta.

– Holnapután, – hagyta rá a tanár.

Másnap Sándor hiába várta Klotild levelét. Pedig hogy várta! Egyebet se tett, csak várt.

Harmadnapra megjött a levél. Sándor jó ideig nem merte fölbontani. Végül abban állapodott meg, hogy a levél csak kedvező hírt hozhat neki. Klotild habozása a legrosszabb esetben is azt bizonyítja, hogy küzködik magában. És egy asszony, aki küzködik…

A levél így szólt:

Kedves barátom!

Értesítem, hogy ma délelőtt tizenegykor megesküdtem Székellyel és hogy a déli vonattal külföldre utaztam urammal. Köszönti:

_Klotild_.

Arady Sándor összegyűrte kezében a levelet és hosszában elvágódott a szobája padlóján. Esés közben beleütötte fejét egy szék sarkába.

A legénye ágyba fektette, Sándor azonban megtiltotta neki, hogy orvost hívasson. Másnap reggelig mozdulatlanul és álom nélkül feküdt ágyában. Mindig a padmaly cirádáit nézte. A szíve alig vert, a keze-lába jéghideg volt. Olykor összeszedte minden energiáját és keresett valamit, amire érdemes volna gondolnia. De nem talált semmit. Csak egy gondolat vonzotta némileg: a megsemmisülés gondolata. Meghalni jó lesz. De ami addig van, az százszorta rosszabb a halálnál.