IX.

Amit Ilona egyik látogatása alkalmával Kupánéról, a falujabeli tanító özvegyéről mondott, az történetesen igaz volt. Az asszony a fővárosban élt, természetesen nagy nyomorúságban. Egy vakmerő álomkép csábította Budapestre: szobaurakat akart tartani és főzni akart. Kitünt azonban, hogy ilyenféle vállalkozás is csak tőkepénzeseknek való. Kupánénak soha életében nem volt annyi pénze, amennyibe egy többszobás lakás negyedévi házbére kerül. Igy tehát méltán hihette, hogy az Ur meghallgatta az ő hő imáit és csodát művelt, midőn Arady Sándor urat arra ösztönözte, hogy béreljen csinos utcai lakást a Ferencvárosban, rendezze be az utolsó szögig és ültesse be oda az öregasszonyt és Ilonát. A ház többi lakói első naptól fogva tisztában voltak vele, hogy Ilona Arady kedvese. Kupáné erre vonatkozólag nem alkotott magának véleményt. A sok nyomorúság, amelyben már része volt, sokkal símulékonyabbá tette a derék asszonyt, semhogy megengedte volna magának az önálló gondolkozás fényűzését.

Sándor akkoriban szakított összes fővárosi ismerőseivel és így maradt fölös ideje, hogy Ilonával foglalkozzék.

Az volt a terve, hogy mindenekelőtt ki fogja építeni Ilona nagyon is hiányos nevelését. Azután valami gyakorlati mesterségre fogja taníttatni – talán a gépírásra, vagy a könyvelésre, – hogy megkereshesse a maga kenyerét. Később talán férjhez is fogja adni, egy tisztességes szegény emberhez. A tisztességes ember alatt valami kishivatalnokot értett, aki elég jellemtelen arra, hogy a hozománya kedvéért feleségül vegye, de másrészről elég jellemes arra, hogy a házasságában megbecsülje Ilonát.

Egyelőre egész kis tantervet dolgozott ki a leány számára. A tanításra ő maga vállalkozott. A nevelési programjával azonban hamar megakadt. A leány értelmesnek látszott, sőt teli volt játszi elmésséggel, a lelki önfegyelmezéshez azonban nem volt tehetsége és a rendszeres munka elfárasztotta és elszomorította. Miután egy ideig megható buzgalommal küzdött a saját szórakozottsága ellen, egyszerre csak kibujt az iga alól. Sándor azon vette észre magát, hogy a leckeórákból társalgási órák lettek. Ez órák alatt a növendék fecsegett, a tanár pedig hallgatta, még pedig nagy élvezettel. Valamihez azonban mégis volt kedve a leánynak: a zenéhez. A lelke teli volt harmóniákkal és a nótázás veleszületett képessége volt. Meglepő gyorsan tanult meg zongorázni és midőn Sándor egyszer egy gitárt küldött neki ajándékba, néhány nap mulva már úgy megbarátkozott ezzel a hangszerrel is, hogy elpengethette rajta nótáihoz a kíséretet.

Sándor akkoriban valóságos csömörrel gondolt az időre, melyet a fővárosi szalonokban töltött. Maga sem értette, hogyan lelhette kedvét az úgynevezett jó társaság üres és hazug szórakozásaiban. Most az ideje javát a könyvei között töltötte és jóformán nem is érintkezett mással, csak kis védencével. Ez az életmódja nagyon is inyére való volt. Ő tulajdonképpen nem volt társas lény, csak diplomáciai foglalkozása kényszerítette bele a banális forgatagba. Most végül magának élhetett. Ilona mindennap délelőtt bekopogtatott hozzá. Sándor le akarta erről szoktatni, de a leány szép szerével kifogott rajta. Eleintén mindig azzal állított be, hogy még egyszer és utóljára jön. Azután mindennapos lett és Sándor most már nélkülözte volna, ha elmarad. Délután viszont a fiatal úr kereste föl.

A vak is láthatta, Sándor pedig ilyen dolgokban nem volt vak, hogy a fiatal leány szereti pártfogóját. A szeméből, minden pórusából árad feléje a gyöngéd tűz. A női szemérmetesség, melyet eddigelé nem igen ismert és amely Sándor hatása alatt fejlődött ki benne, tartja vissza attól, hogy a nyakába, vagy a lába elé vesse magát. Az állandó édes martirium, melyet magára kényszerít, meleggé, széppé és szinte leányossá teszi. Igaznak kell lenni, hogy a nő minden szerelmében újjá születik és visszanyeri lelke érintetlenségét. Ilonát egyébként nem érdekli semmi, ami nincs összefüggésben Sándorral. És hihetetlen sejtőképessége van, ha arról van szó, hogy kitalálja Sándor gondolatait. A modorán, sőt a külsején is nagy, a fiatal úrra nézve igen kellemes változás megy végbe. Tudja, hogy pártfogója szakértő a női öltözködés terén, szakít régebbi izlésével és feltünő egyszerűen, de egyéni stilusérzékkel és körmönfont elegánciával kezd öltözködni.

Akkoriban esett, hogy a véletlen megint összehozta Sándort Klotilddal. Az attasénak valami hivatalos dolgában Bécsbe kellett mennie és a vasuti kocsiban találkoztak össze. Az asszony kísérő nélkül utazott. Két idegen ember volt rajtuk kívül a kocsiban.

Klotild minden elfogódás nélkül nyujtott neki kezet. Azt mondta, hogy ő most vidéken lakik, a második vasuti állomáson Budapesttől. Az édesanyját volt meglátogatni és most hazamegy az urához. Egyébként gyakran szoktak berándulni a fővárosba.

Klotild már le is szállott megint a vonatról, mikor Sándor számot adhatott magának a benyomásról, melyet az asszony rá tett. Ez a benyomás nem volt sem mély, sem fájdalmas. Úgy találta, hogy Klotild megváltozott, úgy külsejében, mint lényegében. Valami vidékies, kissé közönséges nyugalom és bátorság jellemezte. Meglátszott az asszonyon, hogy gondok és szenvedélyek nélkül él és hogy ambiciója anyagi dolgok felé fordult. Bizonyos, hogy jeles háziasszony. Szinte érthetetlen és némileg kómikus volt előtte a gondolat, hogy nemrégiben meg akarta magát ölni ezért a derék és jelentéktelen asszonyért. Vajjon mit is szeretett rajta? Még nem érte el Bécset és már úgy vélekedett, hogy megtalálta a választ erre a kérdésre.

Ő Klotildban nem annak egyéniségét, hanem azt a női ideált szerette, melyet ő maga konstruált meg magának, a szerelmes férfi alkotó erejével. Ezt az ideált, saját egyéniségének női kiegészítőjét, ő mintegy rákényszerítette Klotildra, elhitette vele. A szerelmes asszony puha és könnyen formálható lelke pedig magába fogadta és tőle telhetőleg alkalmazkodott hozzá. Amint eltávoztak egymástól és megszünt a kölcsönös sugalló erő, a Klotild lelkébe ültetett ideál elvesztette támasztékát, szétolvadt és elformátlanodott, mint napfényben a hóember. A katasztrófa, mely kis híján Sándor életébe került, nem volt egyéb, mint az ideál pusztulása okozta gyász és rémület. Az ideál azonban elpusztult és Klotild elvesztette azt, ami őt Sándor szemében értékessé tette. Ma már nem is volt az az asszony, akit Sándor valamikor szeretett, csak annak külső maszkját viselte. A kis Kovács Ilona tényleg jobban hasonlított a régi Klotildhoz, mint maga a mai Klotild. Sándor, érzelmi életének titokzatos alkotó erejével a leány egyéniségében modellálta újra az ő ideálját, férfi mivoltának asszonyi kiegészítőjét. És ma már csak Kovács Ilona vonzotta és érdekelte őt testileg és lelkileg.

Bécsben, a Graben-en, Sándor összetalálkozott Éder bárónéval. A szép asszony egy igen arisztokratikus külsejü dragonyoskapitány kíséretében volt. A báróné megállította Sándort. Ez az ember, hosszu szalon-gyakorlatában talán az első, akivel nem tudott tisztába jönni, állandóan érdekelte és izgatta. Olykor már-már azzal is gyanúsította magát, hogy szerelmes az attaséba. Kezet fogott vele és félig gúnyosan, félig gyöngéden mosolygott reá.

– Mikor lesz az esküvője? Vagy megvolt már? – kérdezte.

Sándort szerfölött meglepte a furcsa kérdés.

– Az én esküvőm? Hát én meg fogok házasodni?

– Egész Budapest erről beszél!

– És kivel házasít össze egész Budapest?

– Azzal a leánnyal, a nem tudom hogy hívják Ilonával… Szóval, az ön kis kedvesével!

Sándor igen izléstelennek találta az ötletet.

– A báróné bizonyára tréfál. Örülök a jókedvének és ajánlom magamat.

Éderné fogva tartott Sándor kezét, bár a dragonyosa, aki tüntetve távol tartotta magát, meglehetősen fanyar arcot vágott.

– Nem akartam megsérteni, – szólt Éderné. – Én csak azt ismétlem, amit Budapesten beszélnek. Lehet, hogy pletyka az egész, vallja be azonban, hogy az ön mostani életmódja valószínűvé teszi a pletykát.

Sándor mosolygott, a budapesti naplopók fantáziája azonban jobban bosszantotta, mint maga is be akarta magának vallani.