III.

A Rákóczi-úton bérkocsi állott meg egyik ház előtt. Egy vadászruhás inas várakozott a kapu alatt; ő fogadta a kocsiból kiszálló urat és szedte le a bakról a podgyászt.

Az úriember, aki láthatólag hosszabb útról érkezett, karcsu, szőke ember volt. Igen szabályos metszésü, föltünően halvány arcának a hegyesre nyírott, aranysárga szakáll némi külföldies kifejezést adott. Az ember azt hitte volna, hogy előkelő és nagymódban élő művész. Ezt a benyomást megerősítette szürke, szép szemének parancsoló tekintete és egész modorának határozott és büszke volta. Ez az ember volt Arady Sándor, az attasé.

Néhány kérdést intézett legényéhez, közben fölment a második emeleten lévő lakására. Dolgozószobájában, az íróasztalon, a fölbontatlan ujságlapok és levelek egész halmaza várakozott reá. Kalappal a fején, utiköpenyeggel a vállán, sorra nézte a leveleket. Klotildtól nem volt levele, pedig éppen azt kereste.

– Nincs semmi üzenet a nagyságos asszonytól? – kérdezte legényétől.

(Nagyságos asszony: Klotild.)

– Semmi, – válaszolt az inas.

– Nem is járt itt?

– Nem.

Annál jobb! – gondolta magában Sándor. És azzal átöltözött. Kissé nyugtalanította a Klotilddal való találkozás gondolata. Biztosra vette, hogy az asszony előbb-utóbb mégis csak hírét fogja venni az ő nápolyi kirándulásának. Tulajdonképpen ügyetlenség volt tőle, hogy eltitkolta előtte útját. Ezzel fölébresztette Klotild gyanúját. Pedig ő, Sándor, semmitől sem irtózott annyira, mint az effajta kicsinyességektől. Nem is akarta megbántani ezt az alapjában véve derék, jellemes és ragaszkodó teremtést. Biztosra vette, hogy az asszony nem élné túl a válást.

Az egész nápolyi kirándulás egyébként ostobaság volt, amelyet már meg is bánt. Éderné fölébresztette a kiváncsiságát, rövid ideig tartó lázba is ejtette, alapjában véve azonban hidegen hagyta a szívét. A bárónénak egy elmés és vakmerően kötekedő levele csábította a nápolyi útra. Sándor olyasmit képzelt, hogy Nápoly kék ege alatt fantasztikus és költői kaland várakozik reá. Nagy meglepetésére a Vezuvió-szállóban egy igen józan, irónikusan fölényes asszonyt talált, aki képzőművészeti és művelődéstörténeti témákról akart vele beszélgetni és közben mélabús célzásokat tett egy emberre, az eljövendő, igazi férfira, aki meg tudná őt érteni. Sándornak egyszerre az a benyomása lett, hogy a báróné talán feleségül akarja magát vele vétetni és ez a gondolat hirtelen megfagyasztotta a vérét. Most már megállapította magában, hogy Éderné nem is az ő genre-ja. Néhány napi kínos feszengés után összecsomagolta a holmiját és kurta búcsú után hazautazott, egy fölösleges fölsülés lealázó érzetével a lelkében.

Budapestre érkezvén, Sándor igen csodálatosnak találta, hogy Tilda nem jelentkezik nála. Máskor, ha megtért valami útjáról, mindig az asszony szeliden és félénken mosolygó szőke arca köszöntötte. Másnap sem adott magáról hírt, pedig bizonyos, hogy a fővárosban van. Most már nyilvánvaló, hogy Klotild mindent tud. Estefelé Sándor meg akarta látogatni, de mivel előre is untatta és fárasztotta a sejtelem, hogy Klotild könnyes szemmel lép majd eléje, egy vidéki rokonának látogatását ürügyül használta arra, hogy újból elhalassza az elkerülhetetlen látogatást.

Harmadnapra levelet vett a barátnőjétől. Az attasé éppen reggelinél ült, amikor hozták. Nem bontotta föl mindjárt, hanem maga elé tette és tovább evett. Végül mégis megemberelte magát és elolvasta.

A levél így szólt:

Kedves barátom!

Szerettem volna minél előbb látni, hogy megbeszéljek önnel egy fontos dolgot. Mivel azonban nem mutatja magát, levélben írom meg a mondanivalómat. Az ön hosszu távolléte alkalmat adott nekem, hogy megtegyem azt, amit régen meg kellett volna tennem: gondolkoztam a kettőnk helyzetén. Elmélkedésem eredményeképpen ma már belátom, amit ugyancsak előbb kellett volna belátnom: nem élhetek tovább úgy, ahogyan eddig éltem. Nem bántam meg semmit, amit a multban tettem és hálát érzek ön iránt, hogy gyakran jónak és gyöngédnek mutatta magát. A jövőben azonban megint az akarok lenni, aki évekkel ezelőtt voltam: az ön igénytelen, jó kis barátnője. Szerelemről ne legyen többet szó közöttünk. Tudom, hogy ön megért és nem is fog tőlem magyarázatot kérni. Ha látni akar, keressen föl bármelyik napon délután, amikor az édesanyám is otthon van. Mindig nagy örömmel fogja megszorítani baráti kezét:

Klotild.

Sándor eleintén nem mert hinni a szemének. Tilda ír neki ilyen levelet? Tilda?!

Az édes, diadalmas öröm érzése járta át minden porcikáját. Az az öröm, amelyet akkor érez az ember, ha valóvá válik valami féltve titkolt, kedves álma. Most már nyiltan bevallotta magának, hogy az utóbbi időben már nagyon únta a viszonyt. A derék asszonyka a szerető szerepében is annyira tisztességes, házias és nyárspolgárias volt, hogy örökké és kizárólag a törvényes hitves hatását tette. A szívós érdeklődés, amelyet Sándor legényháztartásának részletei iránt tanusított, a magasztos odaadás, amellyel az inas ténykedéseit ellenőrizte és a boldog buzgalom, amellyel alkalomadtán Sándor ruhaszekrényeiben rendezgetett, csak fokozták ezt a hatást. Klotild kezdettől fogva az ő feleségének tekintette magát és idő kérdése volt csak, hogy mikor fogják frigyüket nyilvánossá és törvényessé tenni. Ez a gondolat az utóbbi időben ólomsúllyal nehezedett Sándor mellére. Belátta, hogy egy életbevágó, nagy és többé jóvá nem tehető ostobaságot követett el. Az asszonyka annyira kedves, odaadó, tisztességes és amellett annyira érzékeny volt, hogy jellemes férfi létére nem is mert gondolni a szakításra. És most csoda történt! Klotild megértette kedvesének titkos vágyát és visszaadta neki szabadságát. Magára vette a szakítás ódiumát és fölajánlotta neki tiszta barátságát. Képzelhető-e ennél világosabb és gyöngédebb eljárás?

Sándor, amint mondottam, nagyon boldog volt. Nagy, őszinte hálát érzett a páratlan asszony iránt. Úgy találta, hogy az élet tulajdonképpen szép és egyszerü valami, ha okos és becsületes emberek segítik egymást elviselésében.

Ezt a napot úgy töltötte, mint valami ünnepnapot. Nagy gonddal öltözködött és délig sétált a városban. Bement egy műkereskedésbe és keresett valami emléktárgyat, amelyre ráfoghatná, hogy Olaszországból hozta. Sokáig válogatott, végül megvett egy zöldpatinás bronzszobrot, amely egy nimfát elragadó centaurt ábrázolt. A szobrot elküldte Klotildnak egy levél kíséretében, abban bejelentette délutáni látogatását. Azután megebédelt. Ünneplő kedvében megivott egy kis üveg burgundit és rágyújtott egy drága szivarra. Türelmetlenül várta a négy órát. Nagyon kíváncsi volt, hogy minő arccal fogadja majd a barátnője.

Klotild kalappal a fején állott a kis szalonban. Éppen a keztyűjét gombolgatta.

– Jó, hogy jött, – mondotta, – mert tovább már nem várhattam volna. A bátyám legkisebbik fiának láza van és édesmamának nincs nyugta, amíg hírt nem hozok neki a gyerekről… A mama maga nem mehet oda, mert ő is meghült és Székely doktor nem ereszti ki a házból… A doktor odabenn van nála…

Klotild mindezt gyorsan, erőltetett élénkséggel mondotta. Beszédközben zavartan mosolygott és kerülte a barátja tekintetét. Az arca kissé halványabb volt, mint máskor.

– Nem tudsz te komédiázni! – gondolta magában Sándor.

Az asszony megköszönte az ajándékot, amely láthatólag igen megtetszett neki. Ekkor belépett hozzájuk Székely.

A férfiasképü és katonás járásu kis tanár megszorította Sándor kezét. Azt mondta, hogy Szepessyné baja nem komoly. Azzal ajánlotta magát, hogy neki még több betegét kell meglátogatnia. Az ajtóban visszafordult:

– Félnyolc előtt visszajövök és elviszem a filharmonikusokhoz, – mondotta Klotildnak.

Sándor zsebében ott volt a jegy, amelyet az operettszínház mai előadására váltott magának, de azért meglepőnek találta, hogy Klotildnak kedve van ma zenét hallgatni. A szakítás napján!

– Nekem most mennem kell, – szólt az asszony. – Ha ráér, elkísérhetne.

Sándor persze ráért. Az asszony föltünően csinos volt új kosztümjében és a kísérője észrevehette, hogy sok férfi utánuk fordul az utcán. Közömbös dolgokról próbáltak beszélni, de a beszéd fonala meg-megszakadt. Azt, amivel teli volt a fejük meg a szívük, egyikük sem merte szóba hozni.

Szepessyék kapuja előtt kezet fogtak. Sándor ekkor, az ég tudná, hogy miféle eszmetársulás folytán, a kis professzorra gondolt.

– Mondja, Tilda, – kérdezte kedélyes mosolylyal, – nem udvarol magának az a Székely tanár?

– Nem, nem! – kiáltotta Tilda szinte ijedten.

Aztán mintha egyszerre ellágyult volna egy pillanatra. Erősen megszorította a barátja kezét és puha, édes hangon suttogta:

– Ugy-e, Sándor, mi mindig jó barátok maradunk? Mindig?

– Mindig! – válaszolt Sándor.

– Igazán kedves teremtés! – mondotta később magában, miközben a lakása felé ment.

Aztán megint Székely tanárra gondolt. Ej, nem is volna rossz dolog, ha a kis doktor feleségül venné Tildát. Vagyonos, jónevü és nem kellemetlen ember. Klotild nem él valami fényes anyagi viszonyok között. A magányos élet egyébként sem neki való. Neki háztartás kellene, ahol süthet, főzhet, takaríthat. De a kis doktor is jól járna vele.

Sándornak nagyon megtetszett ez az ötlete. Miközben tovább űzte-fűzte, jószívűen és ravaszul mosolygott. Valami apai gyöngédséget érzett e pillanatban Tildája iránt és nagy rokonszenvvel gondolt a derék doktorra is.