XIV.

Klotild a fivérével és a sógornőjével az operettszínház egyik földszintes páholyában ült. Az ura nem volt a színházban, de megigérte, hogy az előadás végén érte jön. Székelyék ujabban mind ritkábban rándultak be a fővárosba. Ha azonban bejöttek, akkor Klotild az estét mindig színházban töltötte. A tanár maga unta a színházat és esténként inkább az anyósával kártyázott.

A játék már javában folyt, midőn valaki belépett a szomszéd páholyba. Egy szép asszony volt; nagy selyemsuhogás közepett és erős ideál-illatot terjesztve, leült a főhelyre és megérintette Klotild könyökét. Éder báróné volt. Székelyné sohasem szenvedhette a szép asszonyt és most is hüvös fejbólintással fogadta annak szíves köszöntését.

Felvonás közben a báróné megszólította Klotildot. Oly bizalmasan beszélt hozzá, mintha régóta testi-lelki jó barátnők volnának. Még tegezte is. A báróné szemmel láthatólag valami nagy, kellemes izgalom hatása alatt állott.

– Hallottad már a nagy ujságot? Közös jóbarátunk tegnap megházasodott.

– Nem tudom, kiről van szó, – válaszolt Klotild szárazon, szándékosan kerülve az egyenes megszólítást.

– Arady Sándor, az attasé…

A jég egyszerre megtört. Most már Klotild is tegezte a szomszédnőjét.

– Megházasodott? Biztosan tudod?

– Egészen biztosan! Az egyik tanújától tudom.

– És kit vett el?

– A kedvesét. Valami Kovács Ilona nevü leányt, akit tavaly úgy szedett föl az utcán.

Arról a leányról már Klotild is hallott egyetmást… A báróné láthatólag boldog volt, hogy túladhatott a nagy ujságon. Részletekkel is szolgált.

– Tegnap volt a polgári esküvő… Az előkészületek nagy titokban folytak… A tanúk az utolsó órában tudták csak meg, hogy miért kérette őket magához Arady… Persze, nincs is mivel dicsekednie… Azt is hallottam, hogy Arady vidékre megy lakni… Okosan is teszi, Pesten úgy sem fogadná őket senki…

Éderné egy kis szünetet tartott, majd újból Klotildhoz fordult.

– Nos, mit szólsz ehhez, édesem?

– Nagyon különös dolog, – válaszolt Klotild kitérően.

– A legnagyobb botrány, amely évek óta történt! Egy Arady feleségül vesz egy utcai leányt! Az az ember egyébként mindig különc volt… Nők dolgában valami beteges, rossz izlése volt mindig…

A báróné hirtelen elhallgatott, mert eszébe jutott, hogy Arady valamikor Klotildnak is udvarolt.

Klotild azonban meg sem hallotta a báróné elszólását. Amit hallott, egy kissé megzavarta. Úgylátszik tehát mégis igaz, amit annyiszor emlegetnek a tapasztalt asszonyságok: hogy a férfi átlag igen naiv teremtménye a jó Istennek. Ha nem úgy volna, akkor nem ugratná be magát annyi okos ember haszontalan kis nők által. És úgylátszik, hogy a férfiak becsapásához csak a gonosz nők értenek, a tisztességesek nem… Az egészséges pletykázó szenvedély, amely ott szunnyadozik minden nő lelkében, hamar felülkerekedett Klotildban is. A páholy hátterébe szólította a sógornőt és ott elmondta neki a nagy ujságot. A fiatal asszony persze majd elájult nagy meglepetésében. Aztán mindaketten lángoló türelmetlenséggel várták az előadás végét, hogy elmondhassák a dolgot Székelynek, az édes mamának és mindenkinek.

És Székelyné nem sejtette, ha megmondja neki valaki, el sem hiszi, hogy Arady Sándor tulajdonképpen csak azért vette feleségül a kis utcai leányt, mert annak mozdulatai és beszédmodora némileg emlékeztették őt Klotildra, arra a nőre, akit nem akart feleségül venni.

Vége

HUSZTI HUSZT

_Az író előszava._

Tavaly Görögországban jártam. A trieszt-konstantinápolyi gőzhajóval mentem és Fiuméban szálltam hajóra. Az első osztályon mindössze csak hat utast találtam. Három utazó kereskedőt, egy montenegrói vajdát, egy trieszti görög asszonyt és egy katolikus papot. Az első négyről nincs mit mondanom. A görög asszony fekete szemére azonban ma is emlékezem. A két szeme úgy égett és világított, mint a mécsespár, az asszony vértelen arca és törékeny termete pedig azt a benyomást keltette, hogy a két mécses kiszívott a testéből minden nedvet. A pap, egy szép és imponáló bibliai alak, a jerichói érsek volt. Irországból jött, ahol tulajdonképpeni hazája volt és egyelőre Konstantinápoly felé igyekezett. Alig lehetett még ötven esztendős. Magas, izmos termetü, energikus fejü és parancsoló tekintetü férfi volt. A keleten élő katolikus papok szokása szerint hosszu szakállt eresztett, amelynek barna selymébe ezüstsávok vegyültek.

Az érsek nem sokat törődött utitársaival, pedig a görög asszony ugyancsak villogtatta reá a szemeit. Napközben rendesen a kapitányi hidon ült és a breviárumát olvasgatta. Étkezés előtt és után állva mondotta az asztali áldást. Németül csak törve beszélt, angolul és franciául azonban kitünően tudott.

Utazásunk második napján ostoba dolog esett velem. A görög asszonysággal évődtem és közbe, – nem tudom már, hogy miért és hogyan – szóba került a halál. Azt találtam az asszonynak indítványozni, hogy aki kettőnk közül előbb meghal, az küldjön a másiknak képes levelezőlapot a túlvilágról. Ez ebédnél történt. Az érsek ekkor szó nélkül fölkelt, összekulcsolta a két kezét és lehajtott fővel fölment a födélzetre. Világos volt, hogy megbotránkozott az én léha megjegyzésemen. Most már az egész utastársaság megorrolt reám. Még a német kereskedők is, akik az imént még mekegve nevettek a rossz élcemen.

A kapitány később komoly arccal tudtomra adta, hogy ő eminenciája bejelentette, hogy ezentúl a másodosztályu utasok asztalánál óhajt étkezni. Nem akart velem többet találkozni. Én természetesen nem hagyhattam annyiban a dolgot. Fölkerestem az érseket a parancsnoki hidon és a kapitány jelenlétében töredelmesen megkövettem. Megmondottam neki, hogy egyébként nem vagyok romlott ember, de legtöbb honfitársammal együtt megvan az a rossz szokásom, hogy nem igen ügyelek a nyelvemre. Ő eminenciája kezet nyujtott. Szelid és fájdalmas mosollyal mondotta, hogy nem akart engem megalázni. Ő az élete javát hitetlenek közt töltötte, ahol sok káromló és durva beszédet kellett meghallgatnia, éppen azért a keresztény katolikus hivőkkel szemben talán kissé érzékenyebb, mint kellene lennie. Végül megigérte nekem, hogy a kedvemért továbbra is asztaltársam marad. Bevallom, kissé meghatott a jelenet és kezet akartam neki csókolni; ő azonban szeliden elvonta férfias szép kezét és megölelt.

Igy aztán szent lett közöttünk a béke.

Harmadnapra elértük Cattaro-t, az utolsó osztrák megállóhelyet és ott oly föllázító dolog történt velem, hogy ma is remeg még kezemben a toll, ha visszagondolok rá. Az öbölben egy egyenruhás tisztviselőkkel és fegyveres csendőrökkel megrakott csónak várta a hajónkat. Megtiltották a kapitányunknak, hogy kikössön, aztán a leeresztett hajóhágcsón fölmásztak a födélzetünkre.

Nagy zűrzavar, futkosás és vallatás kezdődött.

Kitünt, hogy a budapesti főkapitányság megkeresésére egy Huszti vagy Huszt nevü magyar embert kutattak, aki többrendbeli büntetendő cselekmény elkövetése után megszökött. Sok jel arra mutatott, hogy az Adriának vette útját.

A cattarói kerületi főnök, aki személyesen vezette a kutatást, először maga elé rendelte a födélzetköz utasait. Azok mind derék dalmáciai és albániai parasztok voltak, amit könnyüszerrel meg lehetett állapítani. Később egyenként vallatóra fogta a másodosztályuakat. Ezek közt se akadt ember, akire ráillett volna Huszti vagy Huszt uram személyleírása. Miután a hajószemélyzettel is végzett, a főnök úr hivatalos udvariassággal maga elé kérette az elsőosztályuakat. Nekem is oda kellett mennem. A főnök úr egy padon ült, a hajó kapitánya és az érsek között, akik némán nézték végig az egész procedurát.

A német utasok előmutatták útlevelüket. Nemkülönben a montenegrói vajda is, akit egyébként a kapitány személyesen is ismert. Jöttem én.

– Ön magyar ember?

– Az vagyok.

– Mi a neve?

Megmondtam.

– Van valami legitimációja?

– Biz az nincs. Úgy tudom, hogy a görög határon nem kérnek útlevelet az embertől…

– Hm!

A főnök úr újból átfutotta a Budapestről érkezett táviratot. Körülbelül harminc esztendős, magas, szőke, – különös ismertetőjele nincs…

A kutató pillantása idegessé tett. A pénztárcámban volt néhány névjegyem és levelem. Azt megmutattam neki. A kerületi főnök vállat vont.

– Adja ide, kérem, a zsebkendőjét.

– Minek az?

– H. F. van belehimezve. Ez lehetne Huszti is.

– De kérem, hiszen a kapitány jól ismer engem!

– Ez az úr már többször utazott a hajómon, – mondotta a kapitány, – de a nevét nem tudom. Én annyit tudok csak, hogy magyar embernek és írónak szokta magát mondani.

A kapitány határozottan gyanakodott reám. Az érsek komor arccal ült a főnök mellett és szürke szemét oly erősen rám szegezte, mintha bele akarna látni a lelkem fenekére. A görög asszony szemében már ott lobogott a rémült vád: Igen, te vagy az, nyomorult!

A tisztviselők összesúgtak. Végül megszólalt a főnök:

– Be fogja látni, hogy ezek után nem engedhetem önt tovább utazni.

Vessünk fátyolt arra, ami a következő két órában történt. Én természetesen megtettem mindazt, amit megtesz a magyar ember, ha külső országban injuria éri. A cattarói városházán mindenekelőtt rövid, de velős bírálatot mondottam az osztrák közigazgatásról általában és a rendészetről különösen. Azután megigértem, hogy el fogom csapatni az egész kompániát, a kerületi főnöktől kezdve a csendőrőrsvezetőig. Végül táviratokat írtam. A magyar miniszterelnöknek, a belügyminiszternek, az osztrák miniszterelnöknek, s ugyancsak a belügyminiszternek, továbbá a közös külügyminiszternek, aztán a zárai kormányzónak és a csendőr főparancsnokhoz, végül a budapesti irodalmi és ujságírói egyesületek elnökeihez és több képviselő barátomhoz.

Másnap reggel tudomásomra adta egy tisztviselő, hogy szabad vagyok.

– Úgylátszik, mégis tévedés volt, – mondotta.

A hajóm természetesen akkor már a jóniai tenger kék habjait szelte és nekem négy napig kellett várnom, míg utamat folytathattam. Egyelőre azonban nem is akartam utamat folytatni. Kijelentettem, hogy nem megyek el addig Cattaróból, míg példás elégtételt nem kapok. Az alantas közegeknek hajlandó lettem volna megkegyelmezni, de abban megkötöttem magamat, hogy a főnököt elcsapatom. Négy napig úgy jártam-keltem a város szűk utcáin, mint az állatseregletből kiszabadult oroszlán. Ahány császári tisztviselő volt, az ijedten lapult meg körülöttem. A negyedik napon, amikor a patraszi gőzös ott sistergett a kikötőben, elpárolgott a haragom és én gyors elhatározással a hajóra vitettem a podgyászomat és folytattam az utazásomat. Közvetetlenül a gőzös indulása előtt megszólított a jegyeket ellenőrző Lloyd-ügynök:

– Önnel nem esett volna meg ez a kellemetlenség, ha ő eminenciája az érsek önre nem tereli a kerületi főnök gyanuját.

– A jerichói érsek?

– Ő mondta a főnöknek, hogy megfigyelte, amikor ön éjnek idején írásokat és ruhadarabokat dobott a hajóról a tengerbe.

– De hiszen ez hazugság!

– Nem hihető, hogy az érsek hazudott volna. Valószínü, hogy tévedett.

Ez a fordulat meglepett és zavarba ejtett. Miért áskálódott volna ellenem a szent férfiu? Büntetés akart ez lenni a túlvilági képes levelezőlapért? Ez lehetetlen.

Folytattam utamat és tovább törtem fejemet furcsa kalandomon. Egypár nap mulva már az athénei Hermesz-utcában levő d’Angleterre fogadó szép ebédlőjében villásreggeliztem. Az Akropolisz tövében végleg megbékültem sorsommal.

A legközelebbi vasárnapon kimentem a pireuszi helyi vonattal a phaleroni fürdőbe. Az egész délutánt ott töltöttem és az utolsó vonat indulása előtt a tengeröbölre néző nagyfogadó terraszán estebédet rendeltem. A parton katonazene játszott és a villamos reflektorok fényében nagy tömeg sétált fel-alá, a rakétákat nézegetve, amelyeket az öbölben macskázó görög hadihajók eregettek.

Magamban voltam és azzal mulattam, hogy a vacsorázó közönséget szemléltem. A szomszéd asztalnál kicsi, de nagyon jókedvü társaság ült, egy fiatal angol – én legalább annak néztem – és két csinos hölgyecske, kiket külsejük után a keleten sűrűn képviselt francia „művésznők“ válfajához soroztam. Az angol körülbelül harminc esztendős, pompásan megtermett, rokonszenves és energikus képü ember volt. Az arca símára volt borotválva. Fehér flanell-ruhát, fehér cipőt és panama-kalapot viselt. Szemében monokli csillogott. Bizonyára nem volt a londoni city-ből való kereskedő, hanem vagy sportember, vagy katonatiszt. Mulatságos dolgokat mondhatott a hölgyeinek, mert azok valósággal pukkadoztak a kacagástól; a gavallér arca azonban komoly és nyugodt maradt. (Ez az oxfordi nevelés hatása.) Szomszédaim már az ebéd végén voltak, de azért még egyre hozatták a francia pezsgőt.

A fehér flanell-ruhás ember most rágyujtott egy igen vastag havannára, közbe felém fordította arcát. A tüzes és erős tekintetü, szürke szeme egy pillanatig megpihent rajtam. Nekem úgy rémlett, hogy az angol egy könnyü mosolyt harap el… Hol láttam én ezt az embert? Mert bizonyos, hogy láttam már, még pedig mostanában… Valami különös eszmetársulás révén a jerichói érsekre kellett gondolnom…

A monoklis gentleman nem törődött velem többet, hanem erősen itatta a hölgyeit, én azonban nem tudtam többet levenni róla a szememet. Hol láttam ezt a férfias és rokonszenves koponyát? Mert bizonyos, hogy láttam.

Az utolsó vonattal be kellett mennem Athénbe. Az angol nem volt a vonaton és ebből azt következtettem, hogy künn lakik Phaleronban.

Másnap délelőtt a nemzeti múzeumot jártam. Mikor villásreggeli idején a szállásomra mentem, a fogadó svájcija egy névjegyet adott át nekem.

– Ez az úr várja önt a társalgó-teremben.

A névjegyen ez állott:

_le baron F. Huszt de Huszt_

Huszti Huszt!? Egyszerre Cattaróra, a kerületi főnökre és a jerichói érsekre gondoltam…

A férfi, aki a társalgóban várt, a phaleroni angol volt. Ezúttal nem volt rajta a fehér ruhája, hanem kitünő szabásu fekete kabát. Fehérkeztyüs kezében fényesre vasalt köcsögkalapot tartott. A monoklija barátságosan csillogott felém.

– Bocsásson meg, hogy újabb alkalmatlanságot szerzek önnek, – szólt hozzám magyar nyelven.

Ez a hang –! A szeme közé néztem. Most már tudtam, hogy kicsoda.

– Ön a jerichói érsek?!

Kissé meghajtotta magát.

– Voltam, de már nyugalomba vonultam.

– Magyarázza meg nekem –

– Mindent megmagyarázok, – szólt nyugodtan. – Hiszen azért jöttem.

Leültünk egymással szemben. A báró egy elegáns cigarettadobozt vett ki a zsebéből és elémbe tartotta.

– Érsek koromból úgy emlékszem, hogy szereti a könnyü cigarettát, – mondta. – Szolgálhatok egy jakkával?

Tüzet is adott, maga is rágyújtott, aztán rátért a dologra.

– Mindenekelőtt bocsánatot kérek az alkalmatlanságért, amit önnek Cattaróban szereztem. Kénytelen voltam vele. Azt hiszem, ön most már érti az összefüggést…

– Nem egészen!

– Pedig a dolog fölötte egyszerü. Én Budapestről jöttem és mivel tudtam, hogy a fővárosi rendőrség néhány semmiség miatt fel akar tartóztatni az utamon, a jerichói érsek inkognitójában utaztam. Az inkognitóm ugyan mély volt, de mivel az osztrák rendőrtisztekkel már korábbi időkben is kellemetlen tapasztalatokat szereztem, kiszolgáltattam nekik önt, hogy elejét vegyem a további kíváncsiskodásoknak. Reménylem, hogy tisztességesen bántak önnel?

– Köszönöm szíves érdeklődését, de most már ne beszéljünk erről.

– Amint parancsolja.

A cigarettája elaludt s ő újból rágyújtott. Én akkor hirtelen a következő kérdéssel támadtam rá:

– Mondja, kérem, kicsoda ön tulajdonképpen?

– Nem adta át a kapus a névjegyemet?

– Azon Huszt báró neve van. Az öné ez a név?

– Az enyém, mert magam csináltam.

Erre nem lehetett mit válaszolni.

Úgy éreztem, hogy fontos fölvilágosításokat kell még kérnem Huszti Huszt úrtól, de azért az első kérdések, amelyeket hozzá intéztem, mégis csak jelentéktelen külsőségekre vonatkoztak.

– A szép szakáll, amelyet ön jerichói érsek korában viselt, álszakáll volt?

– Természetesen. Én elvből mindig símára borotvált arccal szoktam dolgozni és szakállas arccal utazni. Ha sima arcu embert köröztetnek, akkor a rendőrség ügyet sem vet a szakállasakra. A szakállragasztásnak az a tökéletes módja, amely önnek is feltünt, saját találmányom. Kissé hosszadalmas eljárás, de a szakáll hetekig is eltart és tévedésbe ejti a szakembert is.

– Szakember alatt rendőrt ért?

A báró megvetően legyintett a kezével.

– A rendőr nem szakértő, csak a borbély.

– És ha már sürgősen el kellett hagynia Magyarországot, miért vette útját éppen Görögország és miért nem Amerika felé, hová az ön kartársai, – ha szabad ezt a kifejezést használnom, – rendszerint utazni szoktak?

– Ahol mindenki jár, ott nem tanácsos járni, – válaszolt nyugodt mosollyal a báró úr. – Ön alkalmasint nem tudja, hogy Görögország engem épp oly kevéssé szolgáltat ki, mint Amerika?

– Nem tudtam.

– Sejtettem. Otthon erről egyáltalában kevés embernek van tudomása, ami némileg iskolai oktatásunk bűne. Ez a derék kis ország megérdemelné, hogy feléje forduljon figyelmünk. Közel esik és az idevezető útat a világ legnaivabb rendőrsége őrzi.

Újabb cigarettára gyujtott és én ekkor a következő kérdéssel támadtam rá:

– Tulajdonképpen minek köszönhetem a szerencsét? Én úgy képzelem, hogy ilyen gyakorlatias gondolkodásu férfi, aminőnek a báró urat tartom, nem inkommodálja magát puszta udvariassági formaságok kedvéért.

– Elég jól ítél meg engem, – válaszolt mosolyogva. – Engem tényleg a vágy vezetett ide, hogy ne csak szavakban, de tettekben is meggyőzzem önt rokonszenvemről és hálámról.

– Ugyan?!

– Ön író, – folytatta bizonyos hévvel a báró, – és kitünő elbeszélései sok élvezetes órát szereztek már nekem…

Itt a szavába kellett vágnom.

– Kérem, báró úr, ne felejtse, hogy én a szerény írók válfajához tartozom…

Huszti kissé meghajtotta magát.

– Akkor hát el kell hallgatnom mindazt, amit az ön kiváló tehetségéről gondolok. Nem hallgathatom azonban el, hogy míg egyrészről az ön előadási művészetével igen meg vagyok elégedve, addig sajnálattal kellett tapasztalnom, hogy ön nem mindig szerencsés a témái megválasztásában…

– Szemérmetlen fráter! – gondoltam magamban. De szólni nem szóltam semmit. A báró pedig a művelt mecenás hangján beszélt tovább.

– Önök írók nagyon is távol élnek a való élettől és ez bizony meglátszik a dolgozataikon is. Ha már az életkörülményeik nem engedik meg, hogy aktiv életet éljenek, legalább keresniök kellene oly emberek társaságát, akik otthon érzik magukat a világ forgatagában.

– Mindenekelőtt a szélhámosokét és kalandorokét? – kérdeztem kíméletlenül.

A báró úr hűvösen mosolygott.

– Nem tudom, hogy kit nevez szélhámosnak es kalandornak? Az emberek részben a társadalom aszisztenciájával, részben a társadalom nélkül és ellenére intézik életüket. Ha kalandorok alatt azokat érti, akik a társadalom ellenére is mernek és tudnak élni, akkor igenis ajánlom, hogy keresse fel az ő társaságukat, mert ők a bátrak, az erősek és az őszinték.

Huszti Huszt úr e szavaknál kivett a zsebéből egy vastag papircsomót, amelyben az én gyakorlott szemem azonnal megismerte a kéziratot. Nem tagadom, a kézirat látása első pillanatban kellemetlenül érintett. Ha valakivel beszélgetek és ő minden bevezetés nélkül kéziratot vesz ki a zsebéből, akkor mindig kellemetlen érzés fog el.

– Mi az? – kérdeztem naiv hangon.

– A naplóm. Önnek szeretném ajándékozni. Ha elolvassa, bizonyára meríthet belőle inspirációt.

Kezembe vettem a kéziratot. Első lapján szép, hideg rondírással, a cím állott: _Mr. Hudson élete._ Alcím: _A kalandor naplója._

– Ön a napló hőse? – kérdeztem.

– Én.

– Hát önt nem Huszti Husztnak hívják?

– Amerikában Frank Hudson a nevem.

– Nos, báró, illetőleg Hudson úr, köszönöm az ajándékot. Nagy figyelemmel el fogom olvasni és ha közölhetőnek bizonyul…

A báró kivette kezemből a csomagot.

– Valóban boldoggá tesz, hogy elfogadja igénytelen ajándékomat. Jósága fölbátorít egy másik kérésre is. Én sürgősen Amerikába szeretnék utazni.

– Mit keres Amerikában?

– Az Egyesült Államok polgára vagyok! – mondotta némi gőggel.

– Hát nem magyar ember?

– Az egyik nem zárja ki a másikat. Görögországban különben sem maradhatnék, mert ez a vendégszerető ország sokkal kisebb és szegényebb, semhogy a magamfajta nagyigényü ember itt hosszabb ideig jól érezhetné magát… Amerikai hazámban éppen politikai pályára készültem, amikor egy bizonyos vállalat kedvéért hazajöttem Magyarországba. A vállalatom nem sikerült és most megint a politikára akarom magamat vetni.

– Nem vonom kétségbe, hogy sikereket fog elérni azon a pályán. De miért mondja el nekem mindezeket?

– A pénztárcámban mostanában gyászos apály következett be és körülbelül százötven magyar forintra volna szükségem, hogy társadalmi állásomhoz méltóan utazhassam.

– Százötven forint? Majdnem négyszáz drachma és megszámlálhatatlan sok lepta.

– A kéziratom háromszáz lap.

– A kézirata bizonyára aranyat ér, de nem bizonyos, hogy én hasznát tudom-e venni?

– Nem árulok zsákban macskát. Holnapig itthagyom a könyvemet. Lapozgasson benne. Holnap megint eljövök és akkor ön megmondja, hogy megveszi-e vagy sem.

Olyan előkelő ajánlat volt, hogy nem utasíthattam vissza.

A báró úr magamra hagyott és én szobámba vonultam és olvasgatni kezdtem. Nem volt könnyü föladat, mert rondbetűkkel csak a címét írta, maga a kézirat annyira geniálisan volt papirosra vetve, hogy csak nehezen tudtam kibetűzni az értelmét. A szerzőnek azonkívül megvolt az a rossz szokása, hogy igen sűrűn rótta egymás alá a sorokat, olykor a mondat végét keresztbe írta a már teleirott íven és mindenféle törlésekkel és titokzatos írásjelekkel tarkította a papirt. Félórai betüzgetés után már megfájdult a szemem.

Amit el tudtam olvasni, az dühbe hozott és megkacagtatott. Ime a bevezetés:

Huszonkilenc esztendővel ezelőtt, Szilveszter estéjén történt. Az E. grófok ősi várkastélyának toronyórája mély kongással jelezte, hogy megint egy esztendő perdült le az elmulás végtelen örvényébe. A kastély tornyai körül süvöltő északi szél fölkapta az érces hangokat, és elvitte őket magával, messzire, messzire a behavazott síkság fölött. Az emberek aggódva és reménykedve tekintettek egymásra. Mit hoz vajjon az új esztendő? Az öröm vagy a bánat esztendeje lesz ez? A két esztendő határmesgyéjén születtem én. A sors talán ezzel is jelezni akarta, hogy nem mindennapi életet szánt nekem. Bölcsőm az E. grófok ősi várkastélyában ringott, a kőcímerrel ékes bástyatornyok árnyékában. Édesapám a gróf főszakácsa volt, édesanyám pedig a grófné első komornája. Igen szép és erős gyermek lehettem, mert édesanyám gyakran beszélte, hogy úrnője, amikor elsőízben megpillantott, önkéntelenül is így kiáltott föl: „Prachtkerl!“

Mondom, a naplónak ez a banális és édeskés hangja dühbe hozott és meg is nevettetett. Hiszen régi tapasztalás, hogy a cselekvés emberei mind ilyenformán írnak. A legeredetibb gondolkodásu, legféktelenebb vérü emberek pedáns nyárspolgárokká lesznek, mihelyt írótollat vesznek a kezükbe. A Julius Cézárok írásai csak arravalók, hogy iskolásgyerekek tanulják belőlük a simára nyalt stilust.

Eldobtam a kéziratot, hogy nem rontom vele többet a szememet. Lefekvéskor azonban megint csak a kezembe vettem. Átfutottam a szerző tanulóéveiről szóló fejezetet. Igy kezdődött, persze: „Már kora ifjuságomban erős kötelességérzet uralkodott rajtam, mellyel mindenkor ki tudtam vívni szüleim és jóakaróim megelégedését.“ (Még azt is – ?!) A grófné megengedte a szerzőnek, hogy tulajdon fiával, a „sajnos, oly korán elhunyt Géza gróffal“ tanulhasson… Tovább lapoztam. Egy későbbi fejezet címe: „Szerencsétlenségem története.“ Olvasóimra való tekintettel telegrammstilusban mondom el azt, aminek leírásához Huszti-Hudson úrnak tizenhárom lapra volt szüksége.

Ime: H. H. államköltséges baka-önkéntes. – Civil barátaival megvacsorázik a Koronaőr-vendéglőben. – Kossuth-nótát éneklik. – Főhadnagy bejön és azt mondja: Schweinehund! (Bocsánatot kérek, de ő mondotta.) – Önkéntes válasza: Selber einer! – Főhadnagy kardot húz. – H. H. a panganétjával védekezik. – Vendégek, pincérek lefegyverezik főhadnagyot. Főhadnagy el. – H. H. elmélkedése: felségsértés, szubordináció-sértés, fegyveres ellenállás = golyó általi halál. – A barátai civilruhát és pénzt szereznek H. H.-nak, aki Amerikába szökik.

A következő fejezeteket, amelyeket Amerikában írt a szerző, gyorsan átlapoztam. Egynéhány fejezet címe megmaradt az emlékezetemben. „Fogorvos leszek, de nincsenek betegeim“; „Szinész leszek, de kifütyülnek“; „Nagy szerencse virrad reám“. A nagy szerencse az volt, hogy Huszti Huszt urat pincérnek szerződtették az Astor-fogadóba. A következő fejezet címe: „Mr. Huszti titkára leszek“.

Tovább nem olvastam. A szemem megfájdult és elálmosodtam.

Másnap fölkeresett a báró úr.

– Nos? – kérdezte.

A vállamat vonogattam.

– Ön nem tud írni, tisztelt uram.

Most már ő vonogatta a vállát.

– Hiszen, ha írni tudnék, akkor nem fordultam volna öhöz. Én csak arra vállalkoztam, hogy témát adok. Hanem mondok valamit. Tegyünk egy nagy sétát és útközben elmondom azt, amit közölni szeretnék önnel. Lehet, hogy az előadásom jobban megnyeri a tetszését, mint az írásom.

– Nem bánom!

Elmentünk az Olimpieion felé, majd a Hadrián-kapun áthaladva, megkerültük az Akropoliszt. Azután megmásztuk a Nimfák-hegyét és ott letelepedtünk egy ledöntött oszlopra. A báró útközben folytonosan beszélt és én növekedő érdeklődéssel hallgattam. Pompás csevegő volt. És amit mondott, azt fölötte érdekesnek találtam. Amire visszaérkeztünk a d’Angleterre-hez, alkudozás nélkül megfizettem neki a kívánt összeget. Lehetséges azonban, hogy így is becsapódtam.

Az alantiakban megírom azt, amit tőle hallottam. Sajnálom, hogy nem adhatom vissza közvetlen és érdekes előadási modorát.

Megjegyzem egyébként, hogy a báró harmadnapra egy olasz gőzösön útrakelt Amerika felé. Azóta se láttam.