VIII.

Biztosra vette, hogy nem fogja többet látni a kis egeret. Az megriadt lábának toppanásától és mostanában más éléstárt kerülget, kecses szemérmetlenséggel. Annál többet szemlélgette azonban a dolgozószobájában függő arcképét. A portrait annyira jó volt, hogy szinte megmagyarázta neki a különös leány egyéniségét, jobban, mint maga az élet. A művész jól lehetett diszponálva, amikor vászonra vetette és a leány, a hosszu ülések alatt elfásulva, leejtette arcáról az álarcot. Finom metszésü ajka körül ott ült a ravaszság vonása. Az alázatos furfang, amely a gyönge és sokat üldözött állatok fegyvere. A megható leányos alattomosság, amely megjelenik Hamupipőke arcán, mihelyt hátat fordít neki a gonosz mostoha. Arcának ezt a vonását megmagyarázta és enyhítette szemének kifejezése. Szép és értelmetlen szemében ott vibrált a rémület, amellyel az élet brutalitása az egyűgyü gyermeket eltöltötte. És Sándor – miközben a képet szemlélte – úgy érezte, hogy se joga, se oka nincs neheztelni a leányra. Az olyan volt, amilyenné nevelték. Nevelője volt a társadalom, a férfiak társadalma. Ahány férfit megismer az ilyen gyermek, az mind a zsarolók tipusához tartozik. Az egyik, akit szeret, pénzt zsarol tőle; a másik, a vén bankár, akit gyűlöl, élvezetet. Ő maga is, Arady Sándor, meg akarta zsarolni. A gyöngédségét akarta. Hiszen ha valóban számító volna ez a szép leány, akkor nem volna egy züllött kalandor cselédje, hanem selyemben, csipkében járna.

Igy beszélt Sándorhoz a tanulmányfej. Egy-két hét mulva megszűnt beszélni. Akkor már az attasé legénylakásának megszokott és közömbös színfoltjává lett, amely épp oly néma volt, mint a többi kép, szőnyeg, bútor, amely a szobákat megtöltötte.

Ekkor, egy verőfényes reggelen, váratlanul megjelent nála a kép eredetije. Az inas, aki ismerte, tapintatos akart lenni és szó nélkül beeresztette a fogadószobába. Ilona megállott az ajtó mellett. Mosolygott, de a szeme könyes volt. Meglátszott rajta, hogy örül is, hogy itt lehet, de fél is.

Sándor derült fölénynyel lépett eléje.

– Nos, kisleány, – kérdezte, – Garai urnak pénzre van szüksége?

A leány nem válaszolt, de nem is lepődött meg Garai nevének hallatára.

Sándor kivette a pénztárcáját.

– Mennyi kell? Szóljon bátran! Adok, ha nem kér nagyon sokat.

Ilona ekkor kinyitotta a kis bőrtáskát, amelyet a kezében tartott és kivett belőle egy levélborítékot. A boritékban jókora csomó összegyűrt bankjegy volt. Azt megmutatta Sándornak.

– Nem azért jöttem, – mondotta. – Nekem van pénzem.

– Hát miért jött?

A leány lehajtotta a fejét.

– Látni akartam…

Úgylátszik, ezúttal valami nagyobbszabásu tervet eszelt ki, – gondolta Sándor magában. Majd fönnszóval kérdezte:

– Mit csinál Garai úr?

A leány a bankjegyeit simogatta, miközben makacsul lecsüggesztette a fejét.

– A mult héten érte jött két titkos rendőr, – mormogta halkan. – Azóta nem jött többet haza.

– Kellemetlen kaland, – mondotta Sándor, aki mindenképpen meg akarta őrizni cinikus jókedvét. – És vajjon miért különbözött össze Garai úr az államrendőrséggel?

Ilona most fölemelte a fejét és egyenesen a Sándor szeme közé tekintett.

– Zsaroló levelet írt az öreg Berger úrnak… Berger azelőtt kitartott engem… Garai azzal fenyegette meg, hogy kiteszi az ujságba és megírja a feleségének, ha nem küld pénzt… Ezért csukták be… Nekem aztán Berger úr elküldte ezt a pénzt…

Ezt nyugodtan, száraz hangon mondotta. Sándor egy kis undorodást érzett. Sarkon fordult, az ablakig ment, majd újból visszajött és megállott a leány előtt.

Most vette észre első ízben, hogy Ilona fiatal homlokán, a két szemöldök között, különös, ferde redő vonul el. Olyan szánalmas volt ez a korai redő, mint a repedés a drága sèvresi műremeken.

– Mondja, Ilona, miért jött tulajdonképpen hozzám? – kérdezte.

A leány makacsul hallgatott.

– Azt akarja, hogy szabadítsam ki kedvesét a börtönből? Ugy-e, nagyon szereti azt az embert?

– Nem szeretem és sohasem szerettem… Akkor volna jó dolgom, ha sohasem szabadulna ki többet…

Sándor csodálkozva mérte végig a leányt.

– Nem szereti? Hát akkor miért volt a kedvese?

Ilona vállat vont, de nem válaszolt. Sándor az órát nézte.

– Nézze, Ilona, nekem most sürgős dolgom van…

– Igen, megyek, – mormogta a leány. Majd hozzátette: – Ugy-e, ne jöjjek ide többet?

– Ne jöjjön. Ha szüksége lesz valamire, ha pénzt akar, írjon bátran…

A leány némán bólintott a fejével. Az ajtóig ment, ott ráhajolt a kilincsre, majd térdre esett és fuldokolva zokogni kezdett.

Sándor nem sietett hozzá, hanem cigarettára gyujtott és nyugodtan várta, amíg véget ér a roham. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy komédiázik-e a kis egér, vagy őszinte könnyeket hullat-e.

– Miért sír? – kérdezte később. – Hiszen nem bántja senki?

– Nem, – válaszolt Ilona a síró gyermekek szepegő hangján, – nem, ön nem bántott. Ön az első ember, aki mindig jó volt hozzám… Ha önre gondolok, akkor mindig napfény esik a lelkemre… És mégis csalom önt, hazudozok önnek… És kiért teszem? Egy emberért, akitől úgy irtózom, mint a vadállattól… Ha jókedve van, akkor kigúnyol… Ha rosszkedvü, akkor bottal ver… Első naptól fogva mindig fájt a szívem, ha önre gondoltam… Szerettem volna eljönni, letérdepelni a küszöbén és mindent elmondani, aztán elmenni, meghalni a Dunában… De nem tettem meg… És most is úgy fáj a szívem! Nem tudom, mi van velem. Szeretném, ha eltiporna…

Mialatt beszélt, a térdein odakúszott Sándorhoz és odasímult lábához. Alázatosan, szenvedélyesen és forrón. Ez az odatapadása ékesebben szóló és meggyőzőbb volt, mint a beszédje.

Valahogyan megtalálta Sándor kezét, azt magához ragadta és beletemette nedves kis arcát. Mivel Arady nem vonta vissza a kezét, a leány nekibátorodott és így szólt:

– Most mindent elmondok!

– Mit akar elmondani?

– Mindent!

Mélységes csend lett a szobában. Jó ideig tartott, míg meg mert szólalni. Sándor kezét fogva, arcát elrejtve, az izgalomtól rekedtes hangon beszélt. Megérzett a hangján, hogy egy nagy és mély érzés kényszere alatt beszél. Rövid életének történetét mondta el. Szárazon, szinte rideg objektivitással. A fehér egérke története volt, amely csatornák iszapján átsurranva cseni össze eleségét. Ennek a csatornának rettenetes, sötét és fantasztikus kiágazásai vannak. Olykor valami halvány világosság dereng a szomoru homályban. A fehér egérke azt hiszi, hogy rést talált a verőfényes és tiszta világba. De odafenn egy-egy goromba cipősarok dobbantása újból és újból visszakergeti. Az egérkének nincs helye a napfényben.

Elhallgatott. Homlokát most már a szőnyeghez szorította. Hangosan és nehezen lihegett.

Komédia ez, vagy igazság? Lehet, hogy egyik sem. Lehet, hogy a zavaros lelke mélyén megmozdult valami, ami fölött neki magának sincs hatalma. Ez a valami talán a leány tudtán kívül és akarata ellenére tör Sándor felé. Ezt a valamit, ami tiszta maradt iszapágyában is, egykor, kisleány korában, az édesanyja csókolta a lelkébe.

Mi a jóság, mi a gonoszság? A puhalelkü gyermekleánynál külső sugallat eredménye. Ha rongyemberek akarata állati sorba tudta sülyeszteni, miért nem emelhetné föl emberi sorba a tiszta és erős akarat?

Most, hogy Sándor nem látta az arcát, szinte megdöbbentően emlékeztette megint Klotildra. Lágy és forró odaadása, amellyel beletemetkezik egy nagy érzésbe, minden hangja és mozdulata a Klotildé. Valami különös, szomoru ötlete támadt Sándornak. Ennek a gyermeknek a testében Klotild lelki ikertestvére él. A gyöngytiszta lelket az élet brutális szeszélye száműzte a tisztátalan testbe. Most ráismert a maga mesterére és kétségbeesetten kiáltozik hozzá segítségért. Vajjon elhagyhatja-e?

Forró szánalom szállotta meg szívét. Kezébe vette a leány állát és gyöngéden fölemelte arcát.

– Hallgass reám, Ilona. Akarod a kezembe tenni a sorsodat?

A leány hirtelen térdre emelkedett. Homlokáról eltünt a félszeg redő. Egész arca csupa édes verőfény volt.

– Jegyezd meg jól, amit mondok, – folytatta Sándor halkan. – Nem tartalak sem jónak, sem rossznak. Annak tartalak, ami vagy: oktalan és boldogtalan gyermeknek. Ha kezembe adod sorsodat, akkor emberhez méltó életet biztosítok neked. Nem akarok tőled semmit, sem most, sem a jövőben. Csak egyet kívánok: soha, semmi körülmények között nem szabad hazudnod…

Ilona válasz helyett megcsókolta Sándor kezét.

– Most kelj föl, ülj oda és hallgass reám, – folytatta Sándor. – Meg kell egyet-mást beszélnünk…

Mialatt a közeljövőre vonatkozó terveit közölte vele, a leány szemben ült vele és egy pillanatra sem vette le róla tekintetét. A szeme teli volt mosolygó verőfénynyel, túláradó gyöngédséggel, fanatikus rajongással.