V.

Az amerikai mindennapos vendége lett a budai palotának. Ha egyszer véletlenül elmaradt, akkor biztosan elment érte Guidó. Az egész Avarffy-család igen megszerette, de leginkább a család feje, az öreg Sándor úr.

– Egész ember! – mondotta. – Meg tudott élni az apja nélkül is.

Ez persze a két Avarffy-fiúnak szólt, ennek az élhetetlen két embernek, akik siheder-koruk óta egyebet sem tettek, mit ébren-alva furfangos terveket szőttek, hogyan törhetnének be az édesapjuk jólzáró pénzesszekrényébe.

Hamarosan beköszöntött a szép idő és az öreg úr ekkor kijelentette, hogy nem birja tovább a városi életet és kimegy lakni a huszti kastélyába. Husztnak meg kellett igérnie, hogy vendége lesz. Az öreg úr ekkor elérkezettnek látta a pillanatot, hogy némi betekintést engedjen neki egy kedves tervébe, amely néhány nap óta sokat foglalkoztatta.

– Huszt körül sok a közbirtokossági erdő… Azokat most olcsó pénzen mind meg lehetne venni… Egy okos ember, aki tud beszélni a paraszt nyelvén, néhány millióval úrrá lehetne az egész vármegye fölött… Vasutat kellene azután építeni a hegyekbe és akkor ugyancsak szépen fiadzana a pénz…

Az amerikai nem vette magára a dolgot.

– Nem volna kedved az üzlethez? – kérdezte félvállról az öreg.

– Nem értek az ilyen üzlethez…

Most egyszerre megnyiltak az öreg úr bőbeszédűségének zsilipjei. Nem is szükséges, hogy kedves öccse kezébe vegye a dolog végét. Elég, ha társául szegődik Avarffynak, esetleg csöndes társává. Ő maga, aki megvénült a parasztmunkában, mindent eligazítana…

– Be akar csapni! – mondotta magában Huszt. Majd hangosan szólt: – Nem tudom okos dolgot művelnék-e, ha a vagyonom egy részét lekötném olyan országban, ahol egyelőre csak vendég vagyok…

Pálma őnagysága az este pénzt kért az öregtől, valami divatszámla kifizetésére. Egyébként ő volt az egyetlen tagja Avarffy háznépének, aki néhanapján hozzá tudott férkőzni az öreg úr rozsdás záru erszényéhez. Erkölcsi leckéztetés nélkül persze sohasem ment a dolog.

– Már megint pénz? Azt hiszem, te most már abban a korban vagy, hogy nem apáddal, hanem uraddal illenék megfizettetni a puccodat.

Erre az volt a Pálma rendes válasza:

– Ki az ördög mer engem feleségül venni, amikor ország-világ tudja, hogy édesapám tisztességes kelengyét se fog nekem venni.

Valahányszor idáig jutottak, az apa vagy fizetett, vagy nem fizetett, de mindenesetre elhallgatott. Mert elve ellenére volt, hogy a kelengyére vonatkozólag vérmes reményeket ébresszen föl leánya szívében.

Ezúttal azonban nem hallgatott az öreg. Egy merész fordulattal nekitámadt Pálmának:

– Hogy máig is pártában vagy még, annak nem az én takarékosságom, hanem a te élhetetlenséged az oka. Miféle emberekkel barátkozol te? Nagyzoló mágnásokkal, eladósodott képviselőkkel és széllel bélelt katonatisztekkel. Ha eszed volna, akkor találhatnál valami komoly embert, aki nem a pénzedet nézi, hanem téged szeret…

Pálma keskeny ajka szélén könnyü mosoly jelent meg.

– Mit ért, édesapám, komoly ember alatt?

– Hát olyat, akinek magának is elég a pénze…

A leány most már gúnyosan mosolygott. Ni, az öreg úr nagy furfangosan olyan útra akarja őt terelni, amelyen ő már hetek óta dobogó szívvel és visszafojtott lélegzettel sompolyog előre.

– A komoly emberek is szívesen látják ám a párisi kalapokat és a selyemharisnyákat, – jegyezte meg.

– Mennyi pénz kell? – kérdezte kurtán Avarffy.

– Most csak háromszáz korona.

Az öreg kinyitotta a pénzszekrényét és jó ideig elgondolkozva simogatta a patriárka-szakállát. Azután egyszerre három ezresbankót adott a leányának.

– Ne, vegyél magadnak párisi kalapot meg selyemharisnyát.

Pálmát szinte megrémítette az édesapja bőkezűsége. Ez már komoly dolog volt.

Guidóné, amikor meghallotta, hogy az öreg Husztra akar menni, kereken kijelentette, hogy a tavaszi éved vége előtt ő bizony senki kedvéért nem megy el faluzni. Másnap azonban hirtelen megváltoztatta szándékát. Azt mondta, hogy egész éjszaka ideges főfájása volt és hogy nem birja tovább a városi zajt és port. Persze, ő is hírét vette már, hogy az amerikai ott lesz a huszti kastélyban.

Pálmát megijesztette és fölbosszantotta szép sógornőjének pálfordulása. Ők ketten oly jóbarátságban éltek egyébként, valahányszor azonban valamirevaló férfival ismerkedtek meg, rendszerint meghidegült köztük a viszony. Pálma úgy találta, hogy sógornője olykor – merő játékos vadászszenvedélyből – megzavarja az ő legkomolyabb kombinációit. Derék asszonyka egyébként, de annyi lelkiereje sohasem volt, hogy ne kacérkodjék Pálma udvarlóival. Neki valahogyan, talán a tüzes szeme, a mozgékonysága, és a kecses fölületessége révén, az a híre kerekedett, hogy forróvérü asszony és való igaz, hogy az ő jelenléte nem vált előnyére a fagyos viselkedésü, de éppen nem fagyos vérmérsékletü leánynak.

Pálma, mondom, megszeppent, de azért nem vesztette el a szívét. Tudta, hogy meg kell küzdeni a szép sógornővel, de azt is tudta, hogy le fogja győzni az ugrifüles asszonyt, ha nem sajnálja fegyvertárának élesebb fegyvereit. És ezúttal nem fog sajnálni semmit.

Mint lelkiismeretes krónikásnak, föl kell jegyeznem a tényt, hogy Avarffyék elutazásának előestéjén Imre úr, a főispán, meglátogatta az amerikait a fogadójában. Valahogyan megneszelte édesapjának erdővásárlási terveit és most kötelességének tartotta, hogy Huszt figyelmét egy hasonló, de mindenképpen reálisabb tervre irányozza. Felesége, a grófnő családjának volt Morvaországban egy birtoka, ahol első minőségü komló és kitünő cukorrépa termett. Ez a birtok csak névleg volt a grófi családé, mert minden göröngyére külön jelzálog-adósság jutott. A főispán, illetőleg felesége a grófnő, úgy vélekedett, hogy Huszt gyümölcsözően helyezhetné el tőkéinek egy részét, ha tisztázná a birtokot.

Huszt nyugodtan hallgatta végig a főispán előadását, de nem adott határozott választ. Azt mondta, hogy alkalmilag foglalkozni fog az üggyel.