V.

Hetek multán a következő bizalmas párbeszéd folyt le Klotild és Székely tanár között:

– Ön azt mondja, hogy nagyon jól érzi magát, édes barátnőm, amellett szemmel láthatólag fogy. Ön mosolyog és a szeme ki van sírva. Ön tavaszi szövetmintákat válogat, amellett a halálra gondol. Ez nem okos és nem is egészen becsületes dolog. Az embernek kötelességei vannak önmagával és másokkal szemben és ön jól tenné, ha kötelességeire gondolna.

Klotildon, aki a kis szobájában ülve tényleg azzal foglalkozott, hogy ruhamintákat nézegetett, egyszerre nagy gyöngeség vett erőt. Ölébe ejtette a papirra ragasztott tarka szövetdarabokat és kétségbeesetten tekintett Székelyre.

Az pedig nyugodtan és szelid hangon folytatta a korholást.

– Ön tudja, hogy a multja meghalt. Legyen hát annyi ereje, hogy végleg hátat is fordítson a holttestnek és mentsen meg az életéből annyit, amennyi még megmenthető.

Klotild egy erőtlen mozdulatot tett a kezével.

– Mit tegyek? – kérdezte.

A doktor kissé habozott a válaszszal, de azután kimondotta, egyszerűen és becsületesen:

– Én az ön helyében feleségül mennék Székely tanárhoz. Jól tudja, hogy ez csak öntől függ.

Az asszony régóta várt már ilyenféle vallomást. Most mégis megrémült és elszomorodott a tanár szavaitól. Székely pedig, mint aki jól meggondolta a maga dolgát, tovább fűzte a szót.

– Tudom, hogy mi jár most a fejében! Ön azt gondolja magában: Hiszen nem szeretem! – Ez azonban nem akadály. Megnyugtatom azzal, hogy én sem szeretem a szó regényírói értelmében. Akarja tudni, hogy mit érzek maga iránt? Elmondom, ha nem is érdekli túlságosan. Igen nagy, mély és meleg apai gyöngédséget érzek. Amellett valami nagy, mondhatnám művészi gyönyörűségem telik az ön finom, kecses és tiszta lényében. Szeretnék sokat, lehetőleg mindig a társaságában lenni, szeretnék az ön bizalmas barátja lenni, szeretnék önről gondoskodni és szeretném önt egy kissé kényeztetni, oltalmazni és vezetni. Ennyi az egész. Azt is megmondom, hogy ön mit érez irántam. Egy kis rokonszenvet, amely némileg hasonlít a gyermeki szeretethez. Az én társaságom a biztosság és a nyugalom érzését kelti föl önben és ön ezért kedveli a társaságomat. Tudom, hogy mit gondol most. „Elég ennyi a házassághoz?“ Válaszolok a néma kérdésére. Szerintem ennyi éppen elég ahhoz a szövetséghez, amelyet én képzelek. Lássa, én közel járok az ötven esztendőhöz. Egész eddigi életem munkában telt el. Mindig a más emberek nyomorúságával voltam elfoglalva és magammal nem igen értem rá törődni. Szeretnék most már magamnak is élni egypár esztendőt. Fölhagyok orvosi gyakorlatommal, lakóhelyemet átteszem valahová a főváros környékére és azzal foglalkozom, amihez kedvem van. Egy kis művészet, egy kis irodalom, két-három jóravaló ember barátsága és gyakori utazások. Ez az, amire vágyódom. Mindezt azonban csak egy okos és melegszívü asszony segítségével valósíthatom meg. Láthatja, hogy józan vagyok, sőt egy kissé számító is. Úgy hiszem, hogyha ön is ilyen szemmel nézi mostani helyzetét, akkor elfogadja a kezet, amelyet ön felé nyujtok. Nem valami szép kacsó, de erős, meleg és becsületes.

– De hiszen ez lehetetlen! – szólt Klotild. – Jól tudja, hogy lehetetlen és azt is tudja, hogy miért az!

A tanár vállat vont.

– Tudom, hogy miféle akadályokra gondol ön. De nekem arra vonatkozólag megvan a magam különvéleményem. A nőkről is van különvéleményem. Huszonöt esztendő óta nőorvos vagyok, ennyi idő alatt megtanultam, hogy a nőben is az embert lássam. A nőket jó és rossz emberekre osztom. A rosszak sem gonoszak, hanem vagy betegek, vagy ostobák, vagy csak boldogtalanok. Ön jó ember, édes Klotild, körülbelül a legjobb, akit ismerek. Ismerek nőket, akik soha, talán még álmukban sem vétettek az ellen, amit a női tisztességnek szokás nevezni. Ezeknek sorában vannak oly jellemtelen teremtések, akiket a világ minden gazdagságáért sem tennék feleségemmé. Önre vak bizalommal ruháznám az én becsületes nevemet, mert tudom, hogy feleségnek született, a szó legjobb értelmében annak és azt is tudom, hogy ön példás felesége lenne mindenkinek, akinek hűséget fogad. Beszéljünk őszintén, Klotild! Ha a feleségemmé lesz, akkor egy gonosz emléket hoz magával a házasságba. Ezzel szemben én is hozok valamit: az én ötven esztendőmet. Az ön emlékét meg lehet gyógyítani, akár a betegséget. Az én ötven esztendőmet, sajnos, nem lehet meggyógyítani. Ön attól fél, hogy az az ember, Arady – igazán nem látom be, hogy miért ne ejtsem ki a nevét? – ellenséges árnyékként fog kettőnk között állani. Biztosítom és elvállalom érte a felelősséget, hogy a félelme alaptalan. Egy-két esztendő mulva maga Arady be fogja látni, hogy hármunk közül egyedül ő a vesztes. Ebben bizonyos vagyok.

Székely fölkelt e szavak után.

– Nem akarom, hogy válaszoljon nekem. Gondolkozzék azon, amit mondtam. Nem fogom a dolgot többet szóba hozni. Ha azt akarja, hogy megint beszéljünk róla, akkor önnek kell kezdenie. Lesz rá gondom, hogy mindig a kezeügyében legyek…

*

Egy hét sem mult el e beszélgetés után, midőn Arady Sándor a következő levelet kapta:

Kedves Sándor!

Egy, a jövendőmre nézve nagyfontosságu lépésemről kell önt értesítenem. Régi barátom, Székely tanár, megkérte a kezemet. Úgy határoztam, hogy elfogadom ajánlatát. Azt akarom, hogy ön legyen az első, aki erről értesül. Szívéből köszönti

Klotild.

Midőn a fiatal asszony papirra vetette e sorokat, maga Székely még mit sem tudott elhatározásáról. Klotild tulajdonképpen nem is határozott még véglegesen. Ez csak afféle ártatlan asszonyi furfang volt, egy utolsó, erőtlen és kétségbeesett kísérlet, hogy visszahódítsa magának szerelmesét. Hogy mi lesz azután, ha nem válik be kísérlete, arra egyelőre még gondolni sem mert.

A kísérlet nem vált be. Sándor egy órával később már megjelent az asszonynál, kifogástalan szabásu kabátban, fehérkeztyűsen. Meglátszott rajta, hogy meg van hatva egy kissé és hogy némileg szégyenli is magát, egyébként azonban csak úgy sugárzott szeméből az öröm. Volt azonban annyi jóízlése, hogy a mélabús önzetlenség álarca alá rejtse örömét.

Hódolattal kezet csókolt Klotildnak és megindultan mondotta:

– Ha valaki megérdemli, hogy boldog legyen, akkor maga megérdemli, édes Klotild…

Klotild is volt annyira asszony, hogy mosolyogva meg tudta szorítani a barátja kezét. Azután zavart arccal banalitásokat beszéltek. Majd elhallgattak mind a ketten. Sándor egyszerre elkomolyodott.

– Szóba kell hoznom még egy dolgot, – mondta lovagias zavarában hebegve. – Vannak leveleim… Ha akarja, megsemmisíthetem azokat… Ha azonban jobban megnyugtatja magát, akkor még ma visszahozom valamennyit…

Klotild fölemelte fejét és nyiltan a szemébe tekintett.

– A leveleket ne hozza vissza, – mondta. – Tegyen velük amit jónak lát… De most már nekem is szóba kell hoznom egy dolgot. Székely mindenről tud, ami köztünk történt…

Sándor felpattant a székről.

– Mindent tud? Székely –?

Klotild nyugodtan bólintott a fejével.

– Természetesen. Ön nem hiszi rólam, hogy egy hazugság árán leszek a nejévé?

Az attasé nem igen tudott erre mit mondani. Ő ezt a dolgot érthetetlennek és szokatlannak találta. Ilyesmit nem szokás elmondani. Soha sem hallotta még, hogy egy úriasszony ilyesmit bevallott volna…

Klotild tovább beszélt.

– Ezek után természetesnek fogja találni, ha arra kérem, intézze úgy a dolgát, hogy ne találkozzunk a közel jövőben… Ön majd fog erre ürügyet találni… Én hamarosan meg fogok esküdni, azután elhagyjuk Budapestet…

Az asszony fölkelt helyéről és kezet nyújtott Sándornak.

– Isten áldja meg, Sándor!

A fiatalember bánatos arccal kezet csókolt neki.

– Legyen boldog, Klotild!

Kissé kedvetlenül ment haza. Úgy találta, hogy neki különös, szinte megalázó szerep jutott. Azzal az elhatározással jött Klotildhoz, hogy lovagias, nagylelkü és gyöngéd lesz a boldogtalan asszonnyal szemben. Itt azonban nem kértek sem a lovagiasságából, sem a nagylelkü gyöngédségéből. Sőt Klotild nem is látszott nagyon boldogtalannak.

Székely tanár estefelé meglátogatta barátnőjét. Klotild bevezette a hálószobájába, ott az ablakhoz lépett vele és így szólt hozzá:

– Én elfogadom ajánlatát. És igérem, hogy engedelmes, hűséges, hálás felesége leszek. Kérem, vezessen el innen, védjen meg önmagam ellen, gondolkozzék helyettem, gyógyítson meg és bánjék jól velem.

A kis ember nem válaszolt, hanem meghatottan végigsimított Klotild tiszta homlokán. Ez a gyöngéd érintés olyan hatással volt az asszonyra, hogy egyszerre gyermekes gyöngeséggel Székely vállára hajtotta fejét.

Nagyon sokáig maradtak így. A tanár később kissé megborzongott, midőn valami meleget érzett a nyakán. Klotild sírt.

A szobaleány belépett, hogy meggyújtsa a lámpákat.

– Juci vagy Klári, – mondta Székely, – nem kaphatnánk egy csésze teát?

Klotild furcsának találta, hogy a tanár ma sem tudja még a szobaleány nevét és önkéntelenül is elmosolyodott egy kissé.

Ez volt az eljegyzésük.

Másnap a tanár azzal a vallomással lepte meg Klotildot, hogy a ház, „valahol Budapest környékén“, ahová esküvőjük után elvonulni fognak, jó ideje megvan már és az ő telekkönyvi tulajdona. Egyik szomszédos városka határában fekszik, nagy kert közepén. Székely eddigelé nem említette még ezt a házat, pedig két hónappal ezelőtt vette. Most már bevallotta azt is, hogy Klotild számára szerezte. A fiatalasszony csodálkozva tapasztalta, hogy a tanár milyen biztos kézzel intézi az ő sorsát. Ez a tapasztalás azonban nem bántotta a hiúságát, inkább jól esett neki.

Eljegyzésük első ideje nem a szerelem, hanem a bútoripar jegyében telt el. Hosszu és alapos tanácskozásokat folytattak jövendő lakásuk berendezése dolgában és Székely valósággal elárasztotta Klotildot árjegyzékekkel és tervrajzokkal. A fiatalasszony egyszerre azon vette észre magát, hogy száz komissió szakadt a nyakába. Asztalosokkal alkudozik, lámparaktárakban kutat és ha Székely alkonyatkor bekopogtat hozzá, diadalmas arccal lobogtat feléje valami sikerült kárpitmintát. Ez a foglalkozás egyébként nagyon az inyére való volt, mint minden igazi asszonynak.