IV.

Az operett első fölvonása után a színház földszintjén minden látcső egy emeleti páholy felé fordult. Egy óriás fehér kalap lebegett a páholy bíborbársony keretében. A kalap alatt egy igen szép, vidám és merész mosolyu hölgy trónolt. Sándor is feléje fordította látcsövét és megismerte Édernét. A báróné észrevette és fölemelte legyezőjét. Ez azt jelentette, hogy jőjjön fel a páholyba. Az attasé nem igen térhetett ki a fesztelen és nyilvános meghívás elől, bár tudjuk, hogy lelkesedése a szép asszony iránt már nagyon megcsappant.

A báróné a páholy ajtajában fogadta.

– Nos, József úr, hogy van? Örül, hogy megmentette erényét a gonosz Putifárné elől?

Éderné nemcsak gyönyörü asszony, de pompás ember-példány is volt, ami nem egészen ugyanaz. Egész lényéből csak úgy sugárzott és ragyogott az üde erő, az energia és az élet. Magas, délceg termete, szabályos és tömör profilja, bőrének frissesége és hajának ragyogó szőkesége, nemkülönben tartásának és mozgásának nyugodt határozottsága angolszász benyomást tett, bár a báróné a Visztula mellett született. Egyik főszépsége a haja volt. Ennek a dús és ragyogó hajnak jóformán minden szála más színü volt; lenszínü és rókavörös fürtök közé tiszta aranyfényü szálak vegyültek. Az egész tarkán ragyogó sörény a hullámzó élet benyomását tette. Lengyel csak a beszédes szeme és a kicsi, fehér és puha keze volt.

Sándor valami hűvös banalitást mondott az asszonynak, jelezvén, hogy nem szándékozik többet fölülni a kacérságának. Az asszony azonban egyetlen rohammal visszafoglalta a már elvesztett poziciót.

– Édes barátom, maga rosszul bánik velem. Nekem ezért haragudnom kellene, de bevallom, képtelen vagyok reá. Úgy látszik, nekem valami különös gyöngém van maga iránt… Két ilyen embernek, mint mi vagyunk, meg kellene egymást értenie… Az arcán látom, hogy most sem hisz az őszinteségemben? Jól van, hát ne higyjen! Azonban tegyen nekem egy szívességet… Nagy kedvem volna, hogy egy ostobaságot kövessek el… Ne kérdje, hogy miért, hanem legyen a segítségemre… Jőjjön velem a Rigóba vacsorázni. Eljön? Különszobában leszünk, megiszunk együtt egy üveg Roederert és ha nem találok rá módot, hogy megbékítsem magát, akkor megérdemlem, hogy Budapest legunalmasabb asszonyának tartson…

Sándor egy kissé elsápadt a kellemes meglepetéstől. Úgy látszik, hogy a régi módszere, a kiböjtölés taktikája megint bevált egyszer.

A második fölvonás után megvárta a bárónét az előcsarnokban és kocsiba ült vele.

A Rigó egy előkelő, de a mellett meglehetősen rosszhírü vendéglő volt. Mikor ketten beléptek a villamos fényben ragyogó kapubejáraton, egy gyalogos pár haladt el mellettük az utcán. Klotild volt, aki Székely és a tanár hugának társaságában a hangversenyből ment haza. Sándor nem vett róluk tudomást, hanem sietve követte a hosszu, fehérprémes kabátjában tovasuhanó bárónét.

A Rigó különszobájában egyébként kellemetlen meglepetés érte. Három fiatal úr és egy vénkisasszony várták őket. Valamennyit Éderné rendelte oda. A kisasszony félig barátnője, félig társalkodónője volt a bárónénak, afféle jónevü, koldusszegény élősdi, aki különféle szolgálatokat végzett Éderné személye körül és alkalomadtán a vak és süket erényőr tisztét is ellátta. Mert a szép báróné egészbenvéve bámulatos könnyedséggel szökdelt át a társadalmi korlátokon, bizonyos végső határokon azonban sohasem ment túl, legalább a nyilvánosság szeme előtt nem. A fiatal urak az imádók gárdájához tartoztak. Megjegyzendő egyébként, hogy ebben a gárdában csak igen fiatal urak maradtak meg hosszabb ideig. Afféle szerényebb igényü legények, akiket egy kedvetlen, vagy egy humorosan anyai gesztussal rögtön el lehetett távolítani, ha alkalmatlan közelségbe találtak furakodni. Ők valamennyien önzetlen jó fiúk voltak, egyébként egy-egy valószínűtlen véletlenre számítván, úgy leselkedtek a báróné körül, mint a konstantinápolyi kutyák a mészárszék előtt, egyelőre pedig megelégedtek azzal, hogy naivabb emberek szemében kompromittálhatják a szép asszonyt.

Az ifjak savanyu ábrázattal köszöntötték Sándort. A báróné olyan formában hívta meg őket, hogy egyikük sem tudott a többiről. Az attasé pedig alig bírta leplezni haragját. A szép asszony játszott vele és ő lépre ment neki, akár ezek a tacskók.