VI.

A huszti kastély – ha szabad a kastély szót egy rideg, négyszögletü és kopárfalu kőhombárra alkalmazni – a déli homlokával beláthatatlan szántóföldekre nézett. E fekete göröngyü földek helyén volt valamikor a százezer vizimadártól hangos nagy nádas. Északon, néhány kilométernyire a kert mögött, erdős hegyek emelkedtek. Ott voltak a közbirtokossági erdőségek, amelyekre Avarffy Sándor foga fájt. A kastélyban hatalmas, de hiányosan és mindenféle ócska limlommal berendezett szobák sorakoztak egymás mellé. Az épület hosszán széles folyosó vonult végig. A fehérre meszelt folyosót valamikor nyolcszögletü vörös téglákkal rakták ki, amelyeket már az ötödik Avarffy-nemzetség lába koptatott. Ha valaki végigmet a folyosón, kongó visszhang támadt léptei nyomán.

Volt azonban a sivár vidéknek egy igen szép része: a kastély régi kertje. Az öreg Avarffy már negyven esztendővel ezelőtt elcsapta utolsó kertészét és azóta pompás vadon burjánzott az ingoványos fekete talajból. A kertet hosszu és széles hársfasor szelte át és a kétszázéves lombos faóriások közt csendes birkanyáj legelte ruganyos szmirna-szőnyeggé a gyöpöt. A fasoron túl levő ligetben embermagasságra nőtt meg a viruló gaz egy-egy kidőlt, korhadó fatörzs körül. Az eliszaposodott nagy tó fenekén ezerszámra termett a vizililiom, a lejtős partot pedig rikitó mezei virágok borították.

Az amerikai, aki a francia komornyikja kíséretében érkezett Husztra, a kertre nyíló földszintes sarokszobát kapta lakásul. Az első nap reggelét azzal töltötte, hogy Pálma társaságában bejárta a vidéket. A szép sógornőt, aki későn kelő asszony volt, csak ebédnél látta. Pálmára láthatólag igen jó hatással volt a vidéki levegő; egyszerűvé, kedvessé és közvetlenné tette. Ha éppen akart, tudott jó pajtás is lenni.

Amikor a nagy fasor végébe értek, a Huszt-patak zárta el útjokat. Odaát pompás fenyves sötétlett.

– Ha át tudnánk menni, mutatnék neked egy szép kis kolostor-romot, – mondta Pálma.

– Nincs itt a közelben híd?

– Két mérföldnyire sincs.

– Akkor hogyan megy át az ember?

– Leveti a cipőjét és átgázol a patakon.

– Átvihetlek, ha akarod, – mondta az amerikai.

– Köszönöm, nem játszom Pál és Virginiát.

Pálma leült egy kőre és szó nélkül levetette a cipőjét meg a harisnyát, azután átgázolt a tulsó partra. A lába tökéletesen szép volt, akár egy görög szoboré; ha nem ilyen lett volna, bizonyára nem mutogatta volna olyan könnyüszerrel, mert a szemérmetesség védőpajzsa tudvalevőleg a rútság. A tulsó oldalra érve, jó ideig a part mentén a puha homokban gázoltak. Azután fölvették a cipőjüket és hamarosan elérték a kis romot. Azon ugyan nem volt sok látnivaló. Az amerikai titokban azzal gyanusította hölgyét, hogy az nem is az ócska falakat, hanem a fiatal lábait akarta neki megmutatni. Huszt ügyesen megmászta az egyik bolthajtást.

– Vigyázz, leesel, – kiáltotta Pálma.

Huszt úr ekkor zsebretette a két kezét, fejjel a levegőbe vetette magát és egy tökéletes salto mortáléval talpraesett. A kalapja a fején volt, a monoklija pedig a szemében, amikor megállott Pálma előtt. A leány elsikoltotta magát, majd kacagva tapsolni kezdett.

– De hiszen te nagyszerü ember vagy! – kiáltotta.

– Semmiség! – szerénykedett Huszt. – A Washington-College-ban egyebeket is tanultunk.

– Példának okáért?

– A galoppozó ló nyergében fölállani. A villámhárítón a hatemeletes ház tetejére fölmászni.

(Az amerikai ezeket és hasonló dolgokat nem a főiskolában, hanem a Barnum-féle cirkuszban tanulta, ahol két éven át mint akrobata, majd mint Dummer Auguszt működött.)

Amikor estebédhez öltöztek, Huszt megborotváltatta magát a franciájával. A borotválkozás méla hangulatát rendesen arra szokta használni, hogy gondolkozzék. Újabban, amióta módjában volt, hogy mindennap megborotváltassa magát, jóval intenzivebb lelki életet is élt, mint annakelőtte. Ezúttal ilyenféle gondolatok fordultak meg a fejében.

– Ennek a leánynak igen szép lába van… Hogy nem ok nélkül irányította figyelmemet a lábára, az bizonyos… Ő sokkal eszesebb leány, semhogy komoly ok nélkül levesse a cipőjét és a harisnyáját… Pálma őnagysága tetszeni óhajt nekem és el akarja magát velem vétetni… Azt hiszem, meg fogom neki tenni ezt a szívességet… Határozottan előkelő megjelenésü leány és ha szörnyü módon rossz nevelési is, bizonyos jelekből azt merem következtetni, hogy egy gyöngéd, de erélyes kezü férj még jó útra vezethetné… Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy kitünő családból való és vagyonos… Az öreg többszörös milliomos és végre sem örökéletü… Ha egyszer elvettem a leányt, akkor ki fog sülni, hogy a hatvan millió dollárom, – gondolom, annyit vallottam be? – nincs sehol. Egyebek is ki fognak még sülni. De ez nem az én bajom, hanem Avarffyék baja. Lesz rá gondom, hogy a dolognak meglegyen a maga formája… Nekem ma tényleg lehetne odaát hatvan millióm… Tegyük föl, hogy a vagyonom a konzervtröszt papirjaiba van elhelyezve… Tehetek én arról, ha a tröszt egy félesztendő mulva csődöt mond és ha én elvesztem a pénzemet? Nem, én arról nem tehetek. Az öreg Avarffy prüszkölni fog, de a feleségem akkor már imádni fog és híven ki fog mellettem tartani… Ha pedig egyéb dolgok is kisülnének, akkor se lesz belőle baj. Avarffyéknak inkább van érdekükben, hogy le ne leplezzenek nyilvánosan, mint nekem… Tehát el fogom venni Pálmát, akinek csinos lábában a boldog házasság biztosítékát látom…

Huszt azzal a meggyőződéssel lépett a szalonba, hogy ő máris fülig szerelmes Pálmába. A gyöngéd mosoly, amellyel a leány fogadta, kissé meg is dobbantotta szívét. Estebédnél azonban váratlan dolog történt. Huszt, aki Pálma és Guidóné között ült, az asztal alatt egy könnyü lábacska érintését érezte. Még pedig a bal, tehát az asszony oldalán. Ez lehet félig véletlenség, de lehetne félig szándékosság is. Az amerikai nem volt az a férfi, aki könnyelműen elsiklik ilyen kérdés fölött. Öt perc mulva már tisztában volt vele, hogy a szép sógornő, ha nem is kereste vele a titkos érintkezést, másrészről nem is kerüli. Az asszony vidáman fecsegett Pálmával és tudomást sem vett Huszt tekintetéről, amely jó ideig az arcán függött. Ez a finommetszésü, kissé merész, de bájos profil meg is érdemelte, hogy megnézze az ember. Pálma észrevette Huszt pillantását és elkedvetlenedett. Sejtette-e vajjon, hogy az ő lábának emlékét egy pillanatra elhomályosította a sógornő lába?

Az éjjel, amikor Guidóné már ágyában feküdt és elalvás előtt gyertyafény mellett olvasott, megnyilt szobájának ajtaja és belépett hozzá Pálma. A két nő szobája közel esett egymáshoz az emeleti folyosón és a leány éjjeli pongyolában, papuccsal a lábán és cigarettával a szájában tehette meg látogatását.

– Nini, a huszti fehér asszony! – csodálkozott Guidóné.

Pálma letette gyertyáját az éjjeli szekrényre és odakuporodott a sógornője ágyára.

– Beszédem van veled, Zsezse, – mondotta komoly arccal.

– Parancsolj velem, édesem!

Pálma nagy füstfelhőt fujt a padmaly felé, azután szárazon szólt:

– Mondd, Zsezse, tudnál te egyszer az én kedvemért öt percig igazat beszélni?

– Megpróbálhatom, édesem. A te kedvedért semmi áldozattól nem riadok vissza.

– Mondd meg, tulajdonképpen mi a szándékod az amerikaival?

– Semmi, galambom; a világon semmi szándékom sincs vele. Sem elcsábítani nem akarom, sem megszöktetni nem fogom.

– Rendben van, – mondotta Pálma, – és én köszönettel tudomásul veszem a kijelentésedet. Én is őszinte leszek és megmondom, hogy nekem igenis vannak szándékaim. El akarom magamat vétetni az amerikaival.

– Fogadd szerencsekívánatomat, – szólott Zsezse. – Mert ha te akarod, akkor hamarosan meg is lesz a lakodalom. Az amerikai sokkal jobbízlésü ember, semhogy szemet hunyjon a te testi és lelki bájaid előtt.

Megjegyzendő, hogy a két nő egyébként őszinte jóbarátságban élt egymással. Ha azonban férfi állott kettőjük között, akkor egyszerre idegenek lettek egymáshoz, ellenségeskedést éreztek egymás iránt és diadalt, ha megbánthatták egymást. Most pedig férfi állott közöttük.

Pálma szándékosan nem akart tudomást venni a sógornő szavaiban rejlő gúnyról.

– Attól még nagyon messzi tartok, hogy elfogadhassam a gratulációdat. Tulajdonképpen még sehol sem tartok. De úgy képzelem, hogy a dolog rendbe jöhetne, ha te nem állanál kettőnk közé.

– Én?! Hát olyannak tartasz? – kérdezte érzelmes hangon Zsezse.

– Nem tartalak rossznak, – jegyezte meg nyugodtan a leány, – csak tudom, hogy léhaságod alkalomadtán perfiddé és kegyetlenné is tesz. Kétrendbeli kombinációimat alaposan megrontottad már. Neked nem volt belőle hasznod, de nekem kellemetlenséget okoztál.

A szép asszony lehunyta a szemét és mosolyogva nyujtózott a párnái között.

– Szívem Pálmája, te igazságtalan vagy, amikor a saját _pechedért_ engem teszesz felelőssé. Mert a te peched, hogy nem tudod lekötni a gavallérjaidat és hogy kétheti udvarlás után mindegyiknek sürgős dolga akad Európa másik végében.

Pálma rettenetes gyűlölettel nézett az ágyban fekvő asszonyra. Azzal a gyűlölettel, amelyet csak egy sovány és hidegszemü leány féltékenysége érezhet egy gömbölyütagu és tüzesszemü menyecske iránt. Erőt vett azonban magán és halkan mondotta:

– Lehet, hogy a saját ügyetlenségemmel rontottam el két kombinációmat. A mostanit azonban nem akarom elrontani. Azért beszélek veled ilyen őszintén. Szeretném, hogy mint jó rokon a segítségemre légy…

Zsezse igen előkelő arcot vágott.

– Szívem, te sokat kívánsz tőlem. Én elvből nem avatkozom ilyenféle dolgokba…

Pálmát most már végleg elhagyta önuralma. Gőgös arccal fölkelt és a gyertyája után nyult.

– Értem! A nyomorult kis izgalmat, amelyet a flirt neked nyujt, többre becsülöd az én egész jövendőmnél. Tégy tehát, amit jónak látsz. Kezd meg újból perfid kis játékaidat. Nem félek tőled. Szembe szállok veled. Jó éjszakát.

Kiment a szobából és magára csapta az ajtót. Zsezse fölült a párnái között, mint a nyulfiók a vetésben és kissé megszeppenve tekintett utána. De azután valóságos nevetőgörcs vett rajta erőt.

– No nézd, a gőgös amazon-királynőt! Ő nem fél tőlem! Ő szembe száll velem! Ilyen halszemmel és ilyen sovány vállpereccel? Pedig én eddig nem is vettem komolyan az amerikánust. Holnaptól fogva azonban komolyan fogom venni.

A két nő hajnalig se tudott elaludni. A nyilt hadüzenet, amelyet váltottak, sorompóba szólította a női hiúságukat és szárnyára eresztette a fantáziájukat. Hajnalig vakmerő, alattomos és kegyetlen cselvetéseken törték a fejüket.

Másnap már megindultak az ellenségeskedések. A háborus felek egyelőre még nem vettek tudomást egymásról, de lázas sietséggel igyekeztek lábukat a sztratégiailag fontos ponton, az amerikai szívében megvetni. Mosolygó arccal, kecsesen és bájosan törtettek előre, a puzdrájukban azonban mérgezett nyilak zörögtek. Mindegyiknek persze más volt a harcmodora. Pálmának, a feleségjelöltnek, tisztának, szelídnek, egyszerűnek és becsületesnek kellett magát mutatnia. Ellenben Zsezsének a forróvérü démont kellett megjátszania. A Pálma szavai úgy hullottak az amerikaira, mint valami fehér virágeső. Zsezsének minden mozdulata az epedő odaadás gesztusa volt.

Az Avarffy urak persze tudomást sem vettek mindarról, ami a fejük fölött történik. Akár az erdőben legelésző tulkok a fakoronákon röpködő madarakról. A nők meg óvakodtak attól, hogy beavassák terveikbe a férfiakat. Ilyenféle háborúkat maguk közt szoktak végigküzdeni az asszonyok. Husztnak nagyon ínyére való volt e bájos és izgalmas játék. Úgy érezte magát, mint a ligetben éjszakázó pásztor, akit szerelmes holdvilág-tündérek rohannak meg.

A szép Guidónénak hátrányára vált, hogy a reggelt át kellett engednie Pálmának. Zsezse ugyanis képtelen volt arra, hogy tizenkettő előtt fölkeljen. Délig ő egyáltalában nem volt sem kacér, sem hiu, sem cselszövő, sem semmi egyéb; addig ő csak szörnyen fáradt és álmos volt. Rózsaszínü, pihegő holttestként feküdt ágyában és ha történetesen tűz ütött volna ki a szobájában, biztosan benn égett volna, mert nem lett volna annyi energiája, hogy kimásszon a paplan alól.

Pálma sietett kiaknázni a nagy előnyt, amelyet sógornőjének véghetetlen lustasága neki nyujtott. Talált az istállóban két, még végleg el nem vénhedett lovat, azokat megnyergeltette, hogy az amerikai társaságában bekalandozhassa a környéket. Valami híres lovasnő nem volt a leány, de tudta, hogy lóháton pompásan érvényesül az ő acélpenge-karcsuságu amazontermete. Huszt, aki mindenhez értett, úgy lovagolt, mint maga Buffalo Jim.

Egyszer egy szép tavaszi reggelen a monostori romon túl levő fiatal erdőben jártak. Az amerikai vagy két lépésnyi távolságban követte Pálma paripáját a keskeny gyalogösvényen. A vékony és egyenes fenyőtörzsek közt úgy játszadozott a tavaszi verőfény, mint egy rostély rúdjai közt.

Beszélgettek és Pálma filozófált, persze, a maga módja szerint.

– Mindenki szereti a tavaszt, de nekem, úgy látom, nem jó barátom ez az évszak. Engem szomorúva tesz. Ne nevess ki, – lelkemre mondom: nem affektálok, csak megállapítom a száraz tényt, hogy nagyon szeretnék meghalni. A haláltól, mint fizikai processzustól, természetesen, irtózom. De ha módomban volna, hogy egy pillanat alatt felhővé vagy földdé változzam át, akkor nagyon boldoggá tenne a megsemmisülés gondolata.

– Mi csábít arra, hogy kitérj az élet elől? – kérdezte Huszt.

– Nem ismerem az életet, nem várok tőle semmi jót és félek tőle. Attól is tartok, hogy hiányzik belőlem az akaraterőnek rugalmassága és szívóssága, amely – úgy hiszem – szükséges az élethez.

(Pálma azért erőltette megint a mélabús lemondást, mivel úgy tudta, hogy az erélyes jellemü és gyakorlatias észjárásu férfiakat vonzza az álmadozó lágyság és félénkség.)

– Az igazi nő számára az élet a szerelem, – vélekedett Huszt. – Élni fogsz, ha szeretni fogsz.

– De hiszen éppen ez az, ami nyugtalanná tesz. A leány számára a szerelem a házasság. De úgy veszem észre, hogy a házasság nem mindig a szerelem. A mi társadalmi törvényeink passziv szerepre kényszerítik a nőt éppen életének legválságosabb időszakában. A leány alig járulhat hozzá életének irányításához. Az ő kötelessége a hallgatás, a várakozás és a reménykedés.

Az amerikai elnevette magát.

– Én nem ismerem eléggé a ti szokásaitokat. Ha azonban rossznak tartanék egy szokást, akkor túltenném magamat rajta.

Pálma is nevetett.

– Ha te leány volnál és szeretnél egy férfit, megmondanád neki?

– Minden bizonnyal. És nem is félnék attól, hogy veszítek valamit női méltóságomból. Amerikában, ahol a nők jobban ismerik emberi jogaikat, mint nálatok, erre számtalan példa volt már. A házasság végre is kétoldalu szerződés. Nem látom be, hogy miért illesse a kezdeményezés joga éppen csak az egyik szerződő felet.

Meg fogom vele kéretni a kezemet, – mondotta magában Huszt. – Nem fogom ugyan kikosarazni, de akarom, hogy a kettőnk között levő egész útat ő maga tegye meg. Mindenesetre jó lesz, ha valamikor így szólhatok hozzá: Te akartad! – Okos ember előre gondoskodik az enyhítő körülményekről.

A leány, akit kissé megszédített a lovaglás izgalma és a tavaszi szellő, tényleg valami vakmerő elhatározáson törhette a fejét, mert az arca egészen elváltozott. De aztán váratlanul beleavatkozott a dolgok folyásába egy túlideges mókus. A szóban forgó állat megriadt a lovasoktól és egy fa tetejére menekült. Pálma lova erre azt hitte, hogy neki is a cselekvés terére illik lépnie és ágaskodni kezdett. Huszt melléje ugratott, hogy megfékezze a neveletlenkedő táltost és mivel a megijedt Pálma a fejével együtt elvesztette a gyeplőt és a kengyelt is, az amerikai derékon fogta a nyeregből lesikló amazont és maga elé ültette. A romantikus iskola szabályai szerint most már símán elintézhették volna a dolgukat. A megszeppent hölgy feje ott pihent a lovag vállán és a félig nyitott szája delejes erővel vonzotta az amerikait. Huszt azonban – nem tudni, hogy szándékosan-e, vagy véletlenül, – elmulasztotta a kedvező alkalmat. Dühös volt a Pálma lovára. Miután hölgyét a gyöpre állította, elfogta az elszabadult paripát és néhány kemény botütéssel megmagyarázta neki, hogy viselkedése nem illik tisztes korához.

Az érdem azonban nem marad jutalom nélkül. A csókot, amelyről a lovagias amerikai oly nagylelküen lemondott az erdőben, még az este megkapta a kastély lépcsőjén. Csakhogy nem Pálmától, hanem Zsezsétől. Ez pedig a következőképpen esett. Az ebédhez hívó harang kongására az amerikai fölsietett az emeletre. A lépcső fordulójánál hirtelen egy illatos selyemfátyolt csaptak az arcára.

– Ki az? – kérdezte Huszt.

– Találja el! – suttogta valaki.

– Mit kapok, ha eltalálom? – enyelgett a yankee.

– Amit akar és azon felül egy piros szegfüvirágot.

– Zsezse!

– Nos, mit akar?

Nagy parasztnak kellett volna lennie, ha nem azt akarja, amivel a szép asszony piros ajka megkínálta. És Huszt, miként tudjuk, nem volt paraszt. Zsezse – alkalmasint csak a forma kedvéért – elsikoltotta magát: – Jézus Mária!

– Mi bajod? – hallatszott Guidó úr hangja a folyosóról.

– Egy nagy éjjeli pillangó csapódott az arcomhoz, – válaszolt az asszony.

– Kellemetlen! – mondotta Guidó, csakhogy mondjon valamit.

– Nem is olyan kellemetlen, – válaszolt halkabban az asszony.

– Ha nem kellemetlen, akkor miért kiabál?

Az asszony meghajolt hitestársának vaslogikája előtt.

– Igaza van, Guidó és máskor nem is fogok kiabálni.

Azzal az amerikai karja alá füzte kezét és az ebédlőbe vezettette magát.