IX.

Huszt a falusi postahivatalhoz ment, levelek után nézni. Ő napokkal ezelőtt egy csekket küldött Budapestre, a Nagybirtokosok Bankjához, ahol újabban a tőkéjét kamatoztatta, de bár táviratot is menesztett már a bankhoz, eddigelé sem pénzt, sem levelet nem kapott. Levelet ugyan most sem talált, de a postahivatal előtt meglátta Lándory ő excellenciájának négyes fogatát. A nagyúr feltünő hüvösen fogadta az amerikai üdvözlését. Huszt tehát a faképnél hagyta a grófot és újabb táviratot írt a bankjának. A távirótiszt olvashatatlannak találta a yanke írását.

– Nagybirtokosok bankja? – kérdezte.

– Igen!

Ekkor megszólalt a kegyelmes úr, aki a füstös szoba túlsó végén sajátkezüleg pecsételt le egy csomagot.

– Hjah, igaz! Rossz információkat kaptam Avarffy Guidó bankjáról… Meg is szakítottam velük minden összeköttetést…

– Azt hiszed, kegyelmes uram, hogy veszedelemben van a pénzünk?

– Nekem nincs ott pénzem, – válaszolt nyugodtan az öreg úr.

– De hiszen azt mondtad, hogy néhány százezer forintot helyeztél el a banknál?

– Csak akartam! Csak akartam! – mondta a kegyelmes.

Azzal könnyedén megbillentette a kalapját és elment. Husztot rémület szállotta meg… Minden pénze e banknál volt!

Mikor kilépett az utcára, dübörgést hallott a közeli pályaudvarról. Megnézte az óráját: a budapesti gyorsvonat két perc mulva indul. Még jókor érkezett, hogy fölkapaszkodjék az indulófélben lévő vonatra.

Budapestre érkezvén, mindenek előtt a bankjához hajtatott. A magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása – így nevezte a bankot az öreg Avarffy – egy újonnan épült, de máris bámulatosan mocskos külvárosi ház második emeletén székelt. A keskeny és meredek lépcsőn és fenn a folyosón, egy csapat búsképü ember ődöngött. Az ajtó előtt rendőr posztolt, odabenn pedig mérgesképü urak lapozgattak a halomra hordott üzleti könyvekben. Valami hivatalos vizsgálat folyt ott éppen.

Egy feketeruhás úr, akinek olyan szakálla volt, mint az asszir királyoknak, dühösen hadonászott esernyőjével a pénztár-szoba ketrece előtt. A hivatalos emberek nagynehezen kitessékelték a folyosóra, és akkor ott kezdett szónokolni, a belső fölindulástól rikácsoló hangon.

– Betörés, amit itt műveltek! Minden igazgató annyi pénzt vett ki a bankból, amennyit be tudott fizettetni a balekjaival… Avarffy Guidó százezer forinttal terhelte meg a folyószámláját… A fedezete pedig egy fületlen gomb… Ez az úr most is szabadon jár még!

Huszt úgy gondolta, hogy eleget tud már. Sietett Guidó szállására. Ott azt mondották neki, hogy a képviselő úr a gőzfürdőben van. Hogy elcsípje, maga is jegyet váltott, levetkőzött és keresni kezdte barátját a zuhanyos és medencés termekben. Végre megtalálta a gőzkamrában. Guidó hosszában a fapadon feküdt és egy herkulesi termetü fürdőszolgával dögönyöztette magát. Azt mondta éppen:

– A lapockámat is, Muki! Úgy, úgy!

Megpillantotta Husztot és vidáman elkurjantotta magát:

– Szervusz, yankee! Hát te hogy kerülsz ide?

Az amerikai leült a szomszédos padra.

– A Nagybirtokosok Bankja dolgában jöttem, – mondotta.

– Biz’ az csúnyául befuccsolt! – konstatálta Guidó. Majd a fürdőszolgának mondta: – Muki, a gerincemet is paskolhatja egy kicsit! – Aztán megint Huszthoz fordult: – Tudod, mindennek az a fránya Kotzinger az oka! Én persze semmit sem értek a banküzlethez, hittem Kotzingernek, aki azt mondta, hogy jól állunk, nagyon jól állunk, míg aztán a mult héten egyszerre eltünt, mint a kámfor… Alkalmasint Amerikába ment. Az öregek a hibásak, Lándory meg az apám, mert az utolsó pillanatban megtorpadtak és megszaladtak a pénzükkel… Ha közibénk állanak, akkor van pénzünk és hitelünk bőven… No most egy dézsa hideg vizet!

Az utolsó mondása Mukinak szólt.

– Megmenthetünk valamit a pénzünkből? – kérdeze az amerikai.

– Nem igen hinném, – mondotta Guidó úr őszintén. – Hanem most gyere a zuhany alá!

Együtt mentek a szomszéd terembe. Guidó, aki fürdő-inyenc volt, sorra vette a különböző hőfoku és erejü vízsugarakat. Közben beszélt és szavait olykor furcsa hörgő és röfögő hangokkal szakította meg.

– Nem is hinnéd, mennyi bosszúságot okoz nekem az a buta bank… Két nap óta úton-útfélen megrohannak mindenféle gyanús firmák, hogy fizessem meg a betétjüket… Rongyos húsz-harminc pengőért fölvernek reggeli álmomból és utánam tolakodnak a kaszinóba… És hogy a fiskálisok milyen szemtelenek, – na!

Mikor már rájuk adták a lepedőt, Guidó megveregette Huszt hátát.

– Te könnyen nevetsz, öregem! Akinek egy negyedmilliárdja van, annak meg se kottyan az a pár garas!

– A veszteség nem nagy, – vélekedett Huszt, – de minden veszteség kellemetlen. Megyek és táviratot küldök az angol banknak, hogy nyisson nekem újabb hitelt.

– Hol ebédelsz? – kérdezte Guidó.

– A pályaudvaron. A déli vonattal vissza akarok menni Husztra.

– Kár, hogy annyira sietsz. Magammal vittelek volna egy jó kis nyári korcsmába, ahol felséges halászlét főznek.

Husztnak azonban ezúttal nem volt olyan jó étvágya, mint Guidó úrnak és azért otthagyta barátját és kisietett a vasútra. Egész vagyona most néhány száz forint készpénzből és körülbelül ezer forint értékü ékszerből állott… Közel kétszázezer forintja veszett oda Guidó bankjában. A vasúti kocsiban szivarra gyújtott és elmélkedni kezdett. Elmélkedésének eredménye a következő volt:

– A kétszázezer forintomat megfizettetem az öreg Avarffyval… Ha lenyeli is minden pénzét, én viviszekciót csinálok rajta és kiveszem belőle… Előbb azonban feleségül kell vennem Pálmát… Holnap meglesz az eljegyzés, két hét múlva a lakodalom… Most már nem tréfálunk többet…

A kedvező véletlen úgy akarta, hogy az eljegyzés még az este végbemenjen. Huszt kissé korábban ment estebédhez és a kis szalonban egyedül találta a leányt.

– Pesten járt? – kérdezte Pálma, miközben kezet nyújtott neki.

– Ott.

– Rossz híreket vett talán?

– Annyiban rosszak, hogy Londonba kell utaznom, sőt talán Amerikába is.

A leány meghökkenve tekintett reá.

– És mikor akar elutazni?

– Egy-két héten belül.

– És meddig akar odamaradni?

– Bizonytalan időig. Nem tőlem függ.

Pálma a mellére hajtotta a fejét. Ha akarta volna, akkor se tudta volna leplezni nagy levertségét. Most már mindennek vége.

Az amerikai hozzálépett, megfogta a kezét és szelid hangon mondotta:

– Szeretném, Pálma, ha maga velem jöhetne.

A leány arca egyszerre vérvörös lett. A szeme tüzelt.

– Én… magával?

– Mint a feleségem. Lehetséges?

– Hogy lehetséges-e? Édes barátom, hiszen én egyebet se kívánok!

Többet nem beszéltek erről, mert bejött az öreg meg Zsezse. Az estebédet mélységes csendben költötték el. Zsezse azonban valami gyanút foghatott, mert figyelmesen vizsgálgatta hol a sógornője, hol az amerikai arcát. Asztalbontásnál azonban Pálma nem bírt tovább magával.

– Apa, ujságot mondok. A yankee megkérte a kezemet és én igent mondtam.

Az öregnek beszélt, de Zsezsére tekintett.

Avarffy úgy érezte, hogy neki most valami szép és lehetőleg megható dolgot kellene mondania. De mivel az ő ékesszólása csak a honszerelemre volt berendezkedve, nem is jutott eszébe semmi, ami a helyzethez illett volna. Csak dörzsölte a kezét, nevetett és azt mondta: – No, ez nagy meglepetés! – Zsezsének pedig – csak azért is! – egyszerre széles jókedve lett. Azt mondta: Pezsgőt! Pezsgőt! – Avarffy Sándor pincéjében azonban nem tartottak ilyenféle italt.

– Hallom, – mondotta később az amerikainak Avarffy, – hallom, hogy jól megkoppasztottak abban a fránya bankban?

– Potomság, – nyugtatta meg Huszt. – Nem is az az egypár garas bosszant, amit elemeltek tőlem, hanem a tulajdon ügyetlenségem. Azért eshetett meg velem, mert nem ismertem eléggé a nyomorúságos magyar viszonyokat.

Husztnak egyébként nemcsak fájt vagyonának elvesztése, de nagy erkölcsi fölháborodást is okozott neki. Ő az amerikaivá lett észjárásával igen jól megértette azt, hogy egyik ember alkalomadtán kifosztja a másikat. A kifosztás műveletének vannak azonban kötelező előföltételei és formaságai. Én példának okáért a vasúti kocsiban pisztolyt tarthatok az útitársaim orra alá és azt mondhatom nekik: Hölgyeim és uraim, kérem a pénztárcájukat! – Ekkor oly üzleti vállalkozásba megyek bele, amelyen szépen nyerhetek, de el is veszíthetek mindent. Mert akadhat az útitársak között olyan is, aki a tárcája helyett ugyancsak a pisztolyát húzza ki és fejbelő. Az is megeshetik, hogy utólag még elcsípnek és meglincselnek. Kifoszthatom embertársaimat úgy is, hogy aranyércet találok Oregonban és részvénytársaságot alapítok. Aki egy esztendő alatt húszezer dollárt akar nyerni ezren, az el lehet reá készülve, hogy otthagyja az ingét. Bank létemre azonban semmi körülmények közt sem tehetem meg azt, hogy ellopjam valakinek a csekkszámláját. Ez olyan hitványság, mintha a kincstár kiürítené a pénzesleveleket, melyeket postára adnak. Vagy mintha az orvos elvágná a narkózisban levő beteg torkát. Nemcsak hitványság, de páratlan ostobaság is. Mindenkinek azt kell tennie, amiből él. Az utonálló és a spekuláns a rablásból él. A bank, a posta és a doktor azonban a becsületességéből él.

Ilyen gondolatokkal emésztette magát az amerikai. Azonban a csapás, amely érte, inkább fölvillanyozta, mint megtörte, mert az ő életfölfogása szilárd erkölcsi alapon nyugodott. Ő ismerte magát és tudta, hogy az Avarffy-család, ha leül vele hamisan kártyázni, végül is bele fog bukni a játékba.

Egyelőre arra szorítkozott, hogy mosolyogva beszélt a potomságról, amelyet Guidó bankjában elvesztett, amellett elbüvölő szeretetreméltósággal bánt jövendőbeli apósával és nagyon siettette a lakodalmat. Neki üzleti ügyekben sürgősen Angliába és Amerikába kell mennie és szeretné, ha Pálma vele utazhatna. Ez lesz az ő nászútjuk. Az öreg úrnak tetszett a sietség. Legalább minden költséges parádé nélkül esnek túl az esküvőn. Meg is tette a lépéseket, hogy megkapja a szükséges diszpenzációkat.

Pálma igen boldog menyasszony volt. Boldogságát fokozta Zsezse állandó rosszkedve, amelyet a fiatal asszony már titkolni se tudott. Nászajándékul az amerikai egy ezerkétszáz tonnás gőzyachtot ajándékozott a mátkájának. A yacht, melynek Butterfly volt a neve, jelenleg a san-franciskói kikötőben vesztegelt, de Huszt távirati parancsot küldött a kapitányának, hogy a Horn-fok megkerülésével siessen haladéktalanul Nizzába.