III.

Az öreg Avarffy Sándorról, – a magyarruhás hazafiról – azt beszélték, hogy az ország egyik leggazdagabb embere. Mikoriban ő átvette a huszti családi birtokokat, a földek kilenctizedrésze ingovány volt, hol sáson és piócán kívül még csak csíkhal és hideglelés termett. Idővel azonban lecsapolódtak a vadvizek és Avarffy uram óriás kiterjedésü, elsőosztályu buzaföldek urává lett. Az öreg úrnak az volt a híre, hogy jeles gazda. Gazdálkodó módszere egyébként fölötte egyszerü volt: ami neki járt, azt lehetőleg duplán megvette, amit pedig tőle követeltek, azt elvből nem adta meg. Módszeréhez szívós következetességgel ragaszkodott. A háztartása szükségleteit is mindig hitelbe vásárolta. Számlát nem fizetett. A kereskedő vagy várt, vagy perelt. Ha perelt, akkor egy szívós, gőgös, nagybefolyásu, a törvénycsavarás minden fogásában járatos, tagadásra, esküre, fölebbezésre és perújításra kész ellenféllel találta magát szemben, aki akkor nyult csak a zsebébe, ha már semmiképpen sem kerülhette el az árverést. Tíz kereskedő közül nyolc egyáltalában nem perelt. Úgy okoskodtak, hogy egyszer, – ha előbb nem, hát Avarffy uram halála után – csak megkerül a pénzük. Bebizonyított dolog, hogy a nagy vagyon erkölcsi kamatokat is hajt, amelyek után az ügyes ember megélhet, anélkül, hogy hozzá kellene nyulnia a valódi kamatokhoz. És különös, hogy Avarffy uram, bár apró piszkosságairól mindenki tudott, nem volt rosszhírü ember. Csak különc volt.

Az öreg úr az esztendő egy részét a budai palotájában töltötte. Az emeleten ő maga lakott Pálma leányával, a földszinten Imre fia, a második emeleten pedig Avarffy Guidó. Mindakét fiu házas ember volt, gyermeke azonban egyiknek se volt. Imre úr egyik északi vármegyének főispánja volt. Nem lehettek valami bokros teendői a megyéjében, mert csak elvétve hagyta el a fővárost. A felesége egy szegény, de fényesnevü, feltünően rút és istenfélő osztrák grófné volt. Az asszony befolyásának tulajdonítható, hogy Imre úr teljesen elosztrákosodott, nem ugyan politikai meggyőződése dolgában, hanem fizikailag. A külseje, a modora és az életszokásai olyanok lettek, mint egy Metternich iskolájában nevelkedett császári diplomatáé. Igen méltóságos külsejü, óvatos és megfontolt úriember benyomását tette. Ostobaságot sohasem mondott, nem is cselekedett, de elmés mondást se hallott még senki a szájából. Élete célja szemmelláthatólag az volt, hogy a jóízlésnek bizonyos előre megállapított szabályai szerint unatkozzék. Mivel az öreg Avarffy mindent adott Imre fiának, csak éppen pénzt nem, a főispán úr meglehetős szegénységben élt. Felesége, a grófnő nagy önfeláldozással viselte el a cifra, de olykor kegyetlen nyomorúság terheit.

Guidó úr még alig volt harminc esztendős. Hogy valami foglalkozása legyen, képviselői mandátumot szerzett. Eleven eszü, ötletes és könnyüvérü ember volt. Néhány esztendővel ezelőtt, – a feudális érzelmü Imre őszinte megbotránkozására, – egy csinos örmény leányt vezetett oltárhoz. Az asszonynak volt vagyona is, de az nagyon hamar eluszott Guidó úr kezén.

Azóta Guidó úrnak tulajdonképpeni foglalkozása kölcsönök szerzése volt. (A laikus nem is hinné, mennyi időbe és munkába kerül egy-egy jól záródó vasszekrény megostromlása.) Az asszonyka teljes ellentétje volt a földszinti grófnőnek, akivel egyébként a képzelhető legrosszabb lábon élt; míg ugyanis Imréné egészen a maga képére formálta a főispánt, addig Guidóné szakított pénzszerző őseinek minden hagyományaival és szakasztott olyan vidám és könnyelmü lett, mint volt a képviselő úr.

Lássuk azonban, hogy mi történik az Avarffy-palotában. Guidó éppen e pillanatban érkezett haza. Az első emeleten, édesapjának ajtaja előtt, összetalálkozott a feleségével, akin nagy és kellemes fölindulás nyomai látszottak.

– Guidó, – kiáltotta suttogó hangon az asszony (mert bizonyos, hogy suttogva is lehet kiáltani), – apa elesett a lépcsőn… Azt beszélik, hogy szélhüdés érte…

– Az nem lehet igaz! – válaszolta kétkedően Guidó, akiben esztendők óta megerősödött már a hit, hogy az öreg Avarffy halhatatlan.

De azért dobogó szível lépett be a felesége után az öreg úr lakásába. Édesapja ott ült a nappalijában, pipával a szájában. Az asztalán egy üveg tokaji bor állott. Épnek és erősnek látszott, mint egy százesztendős tölgyfa.

– Hogy van, kedves apa? – kérdezte a szép asszony.

– Nagyon jól. Az imént elcsúsztam a lépcsőn, de annak az átkozott szőnyeg az oka.

– Hál’ Istennek, hogy így van, – mondotta Guidó, miközben leroskadt egy székre.

A főispán és a grófnő is ott voltak a szobában. Imre úr az ő rendes, ostobán-titokzatos szfinksz-arcát csinálta és mélységesen hallgatott. A felesége pedig úgy volt öltöztetve, mint egy jobb angol házban szolgáló szakácsnő.

– Olvasom, hogy neked gratulálni lehet, – szólott Guidóhoz az öreg úr.

– Nekem?

– A lapok azt írják, hogy négyszázezer forintot nyertél kártyán.

Guidó dühösen fölkacagott.

– Legfőbb ideje, hogy behozzák a botbüntetést az ujságírók számára. Négyszáz forintot vesztettem pókeren és a nyavalyások azt írják, hogy ezer annyit nyertem. Se éjjelem, se nappalom azóta a hitelezőimtől.

– Igy is gratulálok neked, hogy van veszteni való négyszáz forintod, – elméskedett az öreg.

E pillanatban Pálma lépett be. Egy nagyon fantasztikus és kissé asszonyos pongyola volt rajta. Hidegen bólintott a grófnő felé, akit ő sem állhatott ki, Guidónénak pedig azt mondta, hogy: szervusz. Egy névjegyet tett az asztalra.

– Ezt Mihály hozta. Ez az úr künn van a folyosón és beszélni akar apával.

Az öreg megnézte a névjegyet.

– Ez az úr menjen a pokolba. Én nem veszek gazdasági gépeket.

– Gépügynök? – kérdezte Pálma.

Most nézte csak meg a névjegyet: _Frank Huszt-Hudson_.

Mihály, egy kiéhezett öreg cseléd, aki valami érthetetlen okból ragaszkodott Avarffyékhoz, belépett.

– Kérem, az az úr odakünn azt mondja, hogy levelet hozott Lándory gróf őnagyméltóságától…

– Akkor jőjjön be.

Guidóné elpirult, Pálma arca pedig elfehéredett, midőn belépett az, akire éppen gondoltak: az ő vasuti milliárdosuk.

A milliárdos remekbe szabott fekete kabátot viselt és ragyogó köcsögkalapot tartott a hártyavékonyságu, fehér keztyűbe bujtatott kezében. A bal szemében keretnélküli monokli csillogott.

– Avarffy Sándor úr?! – kérdezte.

– Én vagyok, – jelentkezett az öreg.

Az amerikai disztingváltan közömbös arcán széles mosoly futott végig. Kivette szeméből a monokliját, megtörülte a kendőjével, azután odalépett Sándor úrhoz, szó nélkül megölelte és jobbról-balról megcsókolta. Az öreg úr erre kimondhatatlan furcsa arcot vágott.

– Jó napot, Sándor bácsi! – mondotta Huszt.

– Mi az? Mi tetszik?

Az amerikai meghatottan mosolygott körbe.

– Frank Huszt-Hudson vagyok, a konzerv-Hudson fia.

– Mi közöm nekem a konzerv-Hudsonhoz? – csodálkozott az öreg.

– A konzerv-Hudson huszti Avarffy Ferenc volt. A mult hónapban halt meg. Ő küldött, hogy látogassam meg magyarországi rokonaimat.

Avarffy Sándor visszahanyatlott a székére. A két fia egyenesen állott, mint a cövek és kidülledt szemmel nézte az amerikait. Ha látni és hallani lehetne a gondolatokat, akkor rémült sirálycsapatként kergetőztek volna a szoba padmalya alatt.

Az elzüllött Avarffy Ferencnek fia van… A fiu megjött Amerikából… Egy nagy, erős, szemtelen kamasz… Vissza fogja követelni apja vagyonát, itt fog élni a nyakunkon, pénzt fog kérni, pörrel fog fenyegetőzni, botrányt fog csapni… Kapni ugyan nem fog kapni egy árva fillért sem, – ez a gránitszilárdságu bizonyosság azonnal kibukkant az első rémület káoszából, – de a lapok, hej a lapok!

Az öreg úr volt az első, aki lélegzethez és szóhoz jutott. Az imént úgy összelapult a meglepetés súlya alatt, mint a palacsinta-kalap; de most fölpattant, kiegyenesedett és dühbe jött.

– Miféle ízetlen tréfa ez?! Azt hiszi az úr, Huszton vagy Hudson úr, hogy engem be lehet csapni? Semmi közöm az apjához, sem az apja fiához! Ha százszor be tudja bizonyítani, hogy Avarffy Ferenc fia, én akkor sem ismerem az urat! Volt nekem egy testvérem, – egy léha, pazarló ember, – levettem róla a kezemet és nem akarok tudni sem róla, sem semmi ijáról-fijáról… Most menjen az úr, mert policájt hivatok!

Az amerikai nyugodt arccal hallgatta végig az öreget. Nem ijedt meg, de haragos sem lett, inkább valami férfias meghatottság tükröződött vissza a vonásain. Azután Pálmához fordult és csodálatos puha hangon mondotta:

– Igy kell hát viszontlátnom szegény jó nagybátyámat? Óh, ha sejtettem volna, hogy az egészsége ilyen szomoru állapotban van, akkor nem izgattam volna föl…

Láthatólag gyöngeelméjűnek tartotta Sándor urat.

– De édesapa, talán megnézné a kegyelmes úr levelét, – szólott Pálma oly szerény hangon, amely sehogysem illett gőgös arcához.

Guidó fölvette a levelet az asztalról, hová az amerikai tette, fölbontotta és átfutotta.

– A kegyelmes azt írja, hogy a német gróf mutatta be neki ezt az urat, és hogy ennek az úrnak kitünő ajánlatai vannak az amerikai külügyi hivataltól.

Megint fülledt csöndesség támadt a szobában. A gondolatsirályok megint szálldosni kezdtek. Most már így víjogtak:

– Ez tehát nem amolyan ágrólszakadt, akit el lehet toloncoltatni a rendőrséggel… Pártfogói, nagyúri barátjai vannak… Baj, nagy baj, de kapni azért nem fog egy megveszekedett garast sem…

Az amerikai szakította meg elsőnek a csendet. Kissé meghajtotta magát, az angolszászok esetlen, de előkelő férfiasságával, majd így szólott:

– Úgy látom, hogy nem kellett volna idejönnöm. De én csak azért jöttem, mert édesapám parancsolta meg halálos ágyán. Azt mondotta: „Keresd föl Sándor öcsémet, ha még él, vagy keresd föl gyermekeit, ha maradtak utána és mondd meg nekik, hogy Ferenc bátyjuk megbocsát nekik.“ Én nem tudom, hogy volt-e édesapámnak valami megbocsátani valója, – mert ő sohasem beszélt velem ilyenekről, – én csak megteszem azt, amit meghagyott nekem. És még valamit mondott nekem édesapám. Azt mondotta: „Én neked hatvan millió dollárt hagyok fiam. Ez elég arra, hogy segíts európai rokonaidon, ha netán szükséget szenvednének.“

Hatvan millió dollár… Százötven millió forint… Háromszáz millió korona… Éppen ötven millióval több a negyed milliárdnál – pedig ötven millió is sok pénz… Rettenetesen sok pénz… Szemérmetlenül sok…

Most lett csak igazán csönd a szobában. Nagy távolságból mintha ünnepi harangkongás és orgonazúgás hallatszott volna. A szemétdombon aranyszemecskét keresgélő baromfi egyszer abbahagyta a kaparászást, midőn egy óriási aranyhegy emelkedett föl a szemük előtt…

Akadt az Avarffy-családban egy érzelmes szívü férfi, aki nem tűrhette tovább az öreg úr zsarnokságát és nyíltan a rokonszenves idegen pártjára állott. E férfi Guidó úr volt. Odalépett Huszt elé és így szólt hozzá:

– Eddig hallgatásra kényszerített a fiúi tisztelet, de most beszélnem kell! Nyiltan kimondom, hogy nem értek egyet édesapámmal. Én fölismerem önben a kedves rokont és ha mindenki megtagadja, énreám számíthat. Szervusz!

Azzal megrázta az amerikai kezét.

Imre úr, aki lassubb fejgondolkozásu férfi volt, egy pillantást váltott a grófnővel, azután ugyancsak odalépett Huszthoz és némán, de igen ünnepélyesen megrázta jobbját.

Az amerikai egy pillantást vetett az öregre és ekkor észrevette, hogy annak arca eltorzult, mint a pityergő gyereké. Sándor úr siránkozó hangon mondotta:

– Ihol ni, most mind elfordulnak tőlem és úgy bánnak velem, magammal tehetetlen emberrel, mintha én loptam volna el a Szent István palástját… Pedig én mindig nagyon szerettem szegény jó Ferenc bátyámat és sohasem bántottam meg egy szóval sem… De valami ellenségem megrágalmazott előtte és ő nem akart rólam többet tudni és visszaküldte a pénzt is, amit utána menesztettem… Énnekem pedig – mi tagadás benne – nagyon érzékeny szívem van… Ha azonban szegény jó bátyám szeretettel emlékezett meg rólam a halálos ágyán és ha elküldi hozzám a fiát, akkor kőszívűnek kellene lennem…

Az öreg úr nem fejezhette be a mondatát, mert fuldokló zokogás vett rajta erőt. A fiai borzongva néztek reá. Szivettépő hatással lehetett Sándor úrra az amerikai aranyhegy, ha sírni tudott, ő, aki még az Istenben boldogult felesége temetését is hűvös nyugalommal nézte végig.

Az öreg azután fölkelt, odalépett Huszthoz, sokáig a szemébe nézett, majd így szólott:

– Igen, igen, te Avarffy Ferenc fia vagy! Negyvennyolcban, amikor együtt vonultunk Klapka táborába, szakasztott ilyen volt, mint te most!

Azzal két kezét gyöngéden rátette Huszt simára fésült fejére, mintha meg akarná áldani. Az amerikain meglátszott, hogy furcsának találja az érzelgős bőbeszédűséget, de azért jóizléssel viselte el kényes helyzetét.

Később leültették és Sándor úr az ő szegény jó Ferenc bátyja után kérdezősködött. Huszt pompásan megállotta helyét a keresztkérdések záporában. Az Avarffy-rokonság labirintusában járatosabb volt, mint teszem Guidó úr. Pálma egy miniatür-képet hozott elő, amely egy fiatal honvédtisztet ábrázolt.

– Itt van az édesapja arcképe. Ön semmit sem hasonlít hozzá.

Guidóné egy röpke pillantást vetett az arcképre és egy igen hosszut az amerikaira.

– Nem hasonlít, de az nem baj, sőt ellenkezőleg, – mondotta. És elpirult a haja tövéig.