XI.

Ilona önként és erősen megfogadta ugyan, hogy semmi körülmények között nem fog többet szóba állani Garaival, de azért a rosszképü legény állandóan ott keringett a lakása körül, mint a fülesbagoly a galambduc körül. Láthatólag nem igen félt Sándortól. Ha véletlenül összetalálkozott vele a ház előtt, kihívóan és gúnyosan szegezte reá ragadozómadár szemét.

A láthatatlan ívek, amelyeket a makacs ellenség körülöttük vont, végre is nagyon idegessé tették Sándort. Sokkal gőgösebb volt, semhogy bevallotta volna magának az igazságot, de azért mégis csak Garai hatása alatt határozta el, hogy külföldi útra indul a kedvesével.

Ilonát boldog mámorba ejtette az utazás gondolata. Ő persze sohasem járt még külföldön és roppantul vágyott megismerni a világot. Midőn megtudta, hogy Olaszországba fognak menni, trillázni kezdett örömében, mint a pacsirta. Olaszország mint az örök tavasz boldog hazája élt az ő gyermekes fantáziájában és valóságos mignoni epedést érzett narancsligetei után. Az utazási láza hamarosan átragadt Sándorra is. Meg volt róla győződve, hogy Ilona naiv és fogékony lelkén keresztül újból fogja élvezni Itália minden szépségét.

Az utazás azonban mind a kettőjükre nézve csalódással járt. Olaszország nem tudta beváltani azt, amit Ilonának igért és a szennyes valóság kiábrándította aranyos álmaiból. Jókedvűen, de a szívében hűvös közömbösséggel vitette magát városról városra. Semmi sem lepte meg és semmin sem csodálkozott. A városok mind egyformák voltak az ő szemében és a képtárak és szoborgyüjtemények fárasztották. Velencére azt mondta, hogy nagyon furcsa hely. A palotákon csak a korhadást látta és a lagunák melanchóliája elkedvetlenítette. Az ő lelke csak erős és primitiv hatásokra reagált. A naplementét, ha bíborosra festette az eget, szépnek találta és népünnepek lármás fölvonulásában gyönyörködött. A lagunák finom aranyszíneit azonban nem látta meg és a Giudecca gyöngyszínü párájából hangzó méla gondolás-kiáltást nem hallotta meg. És nem is tudta követni Sándort, aki a bákháns szent mámorával támolygott a tenger arájának csipkés uszálya nyomában.

Sándor nagy ellenszenvvel viselkedett az obligát szerenádok iránt, amelyek esténkint fölverik a Canal grande palotáinak visszhangját. Úgy találta, hogy hol émelyítően édeskés, hol meg ostoba módon duhaj énekprodukciók a titokzatos holdfényben fürdő Venezia álomhangulatainak nagyon is kezdetleges, nyers és meghamisított kommentárjai. Az ő kényesebb izlése nem szorult a barbár és rikoltó magyarázatra. Az éjjeli Venezia harmóniáit ő megtalálta a zegzugos csatornák fantasztikus homályában, ahol a víz kristálygyűrűi halkan ütődnek az évszázados falakhoz. És megtalálta künn, a holt lagunában, ahol parányi mécses pislog a magános Madonna-kép alatt. Ilona persze szerette a szerenádokat és unta a magányos éjjeli kalandozásokat.

Egy nap aztán mégis fölragyogott az érdeklődés szikrája a leány közömbös szemében. Estebéd idején volt. Ők a fogadójuk ebédlőtermében ültek. Sándor egyszerre azon vette észre magát, hogy Ilona arcát meleg pir önti el, a szeme fénylik és mosolyog. Olyan változás ment végbe rajta, mint az ekébe fogott huszárparipán, amikor meghallja a távolból a trombitajelet.

A nevezetes változás előidézője egy fiatalember volt, aki a szomszéd asztalhoz telepedett, Sándor háta mögött. Első pillantásra meglátszott rajta, hogy angol. Húsz, legfölebb huszonkét esztendős fiu. Hat láb magas, pompás atléta termete van; finom és szinte bájos metszésü arca valóságos apród-arc, amelynek kifejezése a szendeség és az arcátlanság mulatságos vegyüléke. Fizikum dolgában az egész legény az emberi telivértenyésztés pompás produktuma. A ruházkodásán meglátszik, hogy jó házból való fiu. A modora pedig alkalmas arra, hogy súlyosan kompromittálja a babonákat, amelyek az angol jónevelést illetőleg világszerte forgalomban vannak. Sándor legalább úgy találta, hogy a csinos siheder fesztelen a szemérmetlenségig.

Amint a fiu fölfedezte Ilonát, valósággal megrohanta a pillantásaival, mint a dongó a lépesmézet. Egész vacsora alatt le nem vette róla a szemét. Minden mozdulata és minden szava, amit a pincérnek mondott, Ilonának szólt, minden pohár borát némán ráköszöntötte. Ilonát láthatólag fölvillanyozta a fiu naiv és merész hódolata. Az arcán ugyan ott ült a megbotránkozás kifejezése, a megbotránkozása azonban annyira derült volt, hogy bátorítás számba is mehetett.

Sándor valósággal szenvedett ez izetlenség láttára. Sokkal büszkébb és óvatosabb volt, semhogy hivatalosan tudomást vett volna az angolról, de azért siettette az étkezést. Este, mikor a zenekar hangjai mellett a piazzettán sétáltak, viszontlátták az angolt. Most már üldözőbe vette őket és ügyet sem vetve Sándorra, igyekezett Ilona közelébe furakodni. Azontúl mindennap látták, egyre a sarkukban volt, a Lidón, a téren, a Mercerián, bárhol jártak is. A különös az volt a dologban, hogy soha egyikük sem tett róla említést. Sándor büszkeségből hallgatott, a leány talán óvatosságból. Sándor, mielőtt még meglátta volna a sihedert az utcai tolongásban, Ilona arckifejezéséből tudta meg, hogy közelükben van. Bár egy percig sem hagyta magára a leányt, egypár nap múlva mégis az a benyomása lett, hogy azok ketten titokban egyetértenek egymással. Ez a gyanúja lealázta és fölháborította. Ő, aki szerelmi intrikákban eddigelé mindig a lelkiismeretlenül támadó és kíméletlenül hódító harmadiknak szerepét játszotta, most egyszerre az óvatosan védekező fél nehéz és szánalmas szerepére fanyalodott. Eddig mindig csak udvarló volt, most férjnek érezhette magát.

Egypár nap mulva kifogyott a türelméből és azzal lepte meg Ilonát, hogy a reggeli vonattal Firenzébe fognak utazni. A leány ellentmondás nélkül, közömbös jókedvvel látott csomagolásnak. Firenzében néhány kellemes és nyugodt napot töltöttek. Ottlétük harmadik napján Sándornak leveleket kellett írnia, Ilona azalatt egyedül nekiindult a városnak. Sándor hamarosan abbahagyta az írást és kiment, hogy megkeresse a leányt. Meg is találta az Arno partján. De nem egyedül. Az angol fiu társaságában sétált. Nevetve, hevesen gesztikulálva jártak egymás oldalán, mintha régi jó barátok volnának. Háttal voltak Sándornak fordulva és az befordulhatott a Trinita felé, anélkül, hogy meglátták volna. Sándor egyenesen a fogadóba sietett. Ott bezárkózott a szobájába és leheveredett a kerevetre. Valóságos fizikai rosszullétet érzett. Most már tisztában volt vele, hogy annak a leánynak nincs lelke. Még csak esze sincsen. Egy ostobán önző kis állat, mely a csatornából bújt elő és előbb-utóbb vissza fog megint térni a csatornába.

Egy kis negyedóra mulva rákopogtatott Ilona. Jókedvü volt és csinos.

– Hol jártál? – kérdezte Sándor, erőltetett közömbösséggel.

– Isten tudja! Csoda, hogy visszataláltam a fogadóba… Ez nagyon csinos hely ám!

– Nem történt semmi különös?

– Semmi! Mi történhetett volna?

Sándor egy szóval sem emlékezett meg az angolról. Minek is? Ha tovább vallatja, ujabb hazugságokba szorítja bele a leányt. Azután jön a nagy jelenet, a könnyzápor és végül marad minden a régiben. Estebédnél pezsgőt hozatott és ekkor cinikus jókedve vett rajta erőt. Ő végre sem veszthet a vásáron. Ilona az ő fizetett szeretője. Addig tartja, amíg jól esik. Ha ráunt, vagy ha a leány kirug a hámból, akkor a kezébe nyom egy csomó bankót és szélnek ereszti. Menjen oda, ahonnan jött. Egyelőre azonban nem unt még reá és azért szemmel fogja tartani.

Két nap múlva tovább mentek Rómába. Onnan Nápolyba. Bárhol jártak is, az angol mindig a sarkukban volt. Angol-szász szívóssággal és norman arcátlansággal követte őket. Sándorban állandóan forrt a mé reg. Kimondhatatlanul jól esett volna neki, ha néhány kardcsapással vagy golyóváltással könnyíthetett volna magán. Mivel azonban az angol ifjúság nem áll ki isten itéletre, kénytelen-kelletlen türtőztetnie kellett magát.

Végleg akkor szakadt csak el tőlük, midőn Anconában hajóra szálltak, hogy visszatérjenek Fiuméba.

A könnyzáporral súlyosbított jelenetet, melytől Sándor annyira félt, mégsem kerülhette el. A nagy jelenet a budapesti gyorsvonat kocsijában szakadt reá. Ilona a kézitáskájában keresgélt és egy papirdarabot halászott ki, melyet aztán darabokra tépett.

– Miféle levél az? – kérdezte Sándor könnyedén.

– Semmi. Mosócédula, – válaszolt épp olyan hangon a leány.

Pedig biztos volt, hogy levél. Sándornak a fejébe szökött a vére.

– Megint hazudsz! Mindig hazudsz!

Ilona sírva fakadt. Kevés idő mulva megszólalt. Halk, szakgatott hangon.

– Óh, miért bánt engem? Éppen most, mikor megérdemelném, hogy szeressen egy kissé! Maga nem is tudja, hogy milyen jól viseltem magamat… Nem akartam eddig szólni, mert féltem, hogy baj lesz belőle, de most megmondom… Az az angol – hiszen emlékszik reá? – az a fiu nagyon belém szeretett… Kétszer beszéltem vele, egyszer Velencében és egyszer Rómában…

– És egyszer Firenzében!

– Igaz, Firenzében is beszéltem vele… Először azt kérdezte tőlem, hogy a felesége vagyok-e magának… Becsületesen bevallottam, hogy csak a szeretője vagyok… Akkor levelet írt – a szállodai szobaleány hozta – németül írt, hogy hagyjam ott magát és menjek vele a Rivierára és Párisba és ad nekem ötezer fontot…

– Válaszoltál neki? – kérdezte Sándor.

– Igen, de csak egy szót. Ennyit, hogy: Schafskopf! Ezen ő két napig úgy nevetett, hogy majd megszakadt. Azután megint írt és tízezer fontot igért, ha három hónapig vele utazom… Megkérdeztem a d’Angleterre portásától, hogy mennyi tízezer font és megtudtam, hogy egész vagyon… Nem is tudtam, hogy van ember, aki annyit fizet egy nőért… De én azt válaszoltam neki, hogy hagyjon békében, mert én sohasem fogom magát elhagyni, míg el nem küld magától… Pedig csinos fiu volt, kissé szemtelen, de nagyon kedves és mi tagadás benne, nekem tetszett is… Ha nem hisz nekem, ha azt gondolja, hogy megint hazudtam, olvassa el a levelét… Ebben ajánlja az ötezer fontot… A bankházat is megnevezi, ahol a pénze van… Olvassa el, kérem!

Ilona feléje nyujtotta a tenyerét, mely teli volt apró papirszeletekkel. Nagy fáradtsággal talán össze lehetett volna még rakni a körömnyi darabokat. Sándor azonban nem volt az az ember, aki ilyesmire vállalkozik.

– Dobd el! – mondta.

Ilona sietve kiment a kocsi folyosójára, ott kinyitotta az ablakot és kiszórta a szeleteket. Azután visszajött és szerelmesen Sándor nyakába fonta a két karját.

– Ugy-e, hisz nekem? – kérdezte esdeklő hangon.

Sándor nem mondott nemet és bár nem volt tisztában az igazsággal, Ilona kimagyarázása mégis nagyon jól esett neki.

Este Budapesten voltak.