VII.

Lándory gróf ő nagyméltósága birtokos szomszédja volt Avarffynak és egy nap látogatóba érkezett Husztra. Régi ismerős volt Sándor úrral, de azért nem szokták egymást látogatni. Ha a gróf általjött a Huszt patakon, akkor mindig akart valamit. Vagy fajtyúkokat akart venni Avarffytól, vagy tenyészbikát akart neki eladni. Az öreg Avarffy most is így fogadta:

– Mivel szolgálhatok?

Ezúttal azonban a gróf nem tudta megmondani látogatásának célját. Azt mondta, hogy csak meg akarta nézni a szomszédságot, de ezt senki sem hitte el neki. Két perc mulva már Huszt úr után tudakozódott.

Szólnom kell itt a gróf családi viszonyairól. Igen gazdag ember volt és az ég csak két gyermekkel áldotta meg. Egy fiúval és egy leánnyal. A fiatal Lándory grófot, korának egyik legszebb férfiát, országszerte ismerték. Legutóbb egy érdekes fogadása révén került forgalomba a neve. Egy spanyol táncosnővel arra fogadott, hogy le tudja-e bökni cipője hegyével egy hat láb magas ember fejéről a kalapot. A táncosnő megnyerte a fogadást és az ifju gróf egy tízezer forintos ékszert nyujtott át neki elismerése jeléül. Ennyit a fiúról. Ami a gróf leányát illeti, róla elég lesz megjegyeznünk annyit, hogy hét napi járó földön ő volt a legrútabb nő.

Mikor az öreg kegyelmes tudomást szerzett fiának fogadásáról, gondolkozóba esett örökösének jövendője felől. Belátta, hogy az ifjúnak, aki életében bizonyára még több spanyol táncosnővel is fog összetalálkozni, kevés lesz az apai öröksége. Azért kivánatosnak tetszett előtte a gondolat, hogy a leányát kitagadja és annak vagyonát is a fiának hagyja. A grófnő egyébként is annyira igénytelen és takarékos volt, hogy nem kellett őt félteni a jövendő eshetőségeitől. Mialatt a gróf ilyen apai gondokkal vívódott, hirtelen azon ötlete támadt, hogy a leányát össze fogja házasítani az amerikaival. Uriember nem vesz el hozomány nélkül csunya leányt, az ilyen amerikai konzerv-mágnás azonban boldog, ha összeházasodhatik az ó-világ nagy familiáival. Korántse higyjük, hogy ő nagyméltóságának büszkesége küzdelem nélkül megadta volna magát. Óh nem! Eleintén fölháborodással utasította vissza a természetellenes összeköttetés gondolatát. Azt mondta: ha ez a fráter meg merné kérni a leányom kezét, kidobatnám a házamból! Később azonban enyhébben itélte meg a helyzetet. Keresett és talált érveket, amelyek az amerikai mellett szóltak. Hosszu vívódás után végleg meggyőzte magát és sóhajtva bár, de mégis csak ráadta előlegezett áldását a megkötendő frigyre.

Lenke grófnő – ez volt Lándory leányának a neve – egy egész éjszakán át keserü könnyeivel itatta párnáját, mikor megtudta édesapjától, hogy feleségül kell mennie a parvenü milliárdoshoz. A szegény grófnő nagyon rút volt, minélfogva fölötte gőgös is volt. Mert figyelemre méltó tény, hogy a szép külsejü mágnásivadék nem annyira büszke főrangu eredetére, mint a csúnya. Azt merném mondani, hogy a szépség mennyisége fordított arányban áll a gőg mennyiségéhez. És ez természetes is. A szépség tudja magáról, hogy a világnak joga van hozzá és a szép asszony, akár mágnásnő, akár mosónő, esztétikai viszonyban él minden jóízlésü férfival. Ez a viszony a szépség diadala és a szépség többre becsüli diadalát a nemesi koronájánál.

Mondom, a szegény grófnő keservesen sírt. Végül azonban mégis belenyugodott apjának akaratába, mert ő egyébként is a martiromságra hajló nők fajtájához tartozott. Megkönnyítette martiromságát az a tudat, hogy a yankee tulajdonképpen régi nemesi család sarjadéka és hogy mi sem áll útjában, hogy újból fölvegye az Avarffy nevet.

A kegyelmes, mikor Huszton járt, megmondta az amerikainak, hogy látogatása tulajdonképpen neki szól és Huszt néhány nap mulva vissza is adta a vizitet. Pálma és Zsezse, bár megsejtették a gróf szándékát, nem féltették a gavallérjukat. A szegény Lenke oly példátlanul csúnya volt, hogy erről az oldalról nem fenyegette őket veszedelem.

Az amerikai azonban nagyon megbánta látogatását. A lándorfalvi grófi kastélyban a kellemetlen kalandok egész sorozata érte. Az első kellemetlenséget egy hórihorgas, szőke ember képviselte, aki a kastély udvarán fogadta a vendéget. Ama bizonyos Kelemenffy báró volt, aki a budapesti klubban fölismerte a yankee személyében a szakács s a komorna fiát. A báró rokona volt a kegyelmesnek és mint afféle tönkrement úr, félesztendőre bekvártélyozta magát a kastélyba, ahol – ha éppen józan volt – igyekezett Lenke grófnő körül kellemkedni. Ő úgy találta, hogy a grófnő „nem is olyan nagyon csúnya“ és ez „elegendő ok volt neki arra, hogy a kezére áhítozzék.

A báró ezúttal józan volt, azért nem is inzultálta az amerikait, hanem megelégedett azzal, hogy folyton a sarkában legyen és hogy kérdően rámeressze hideg, nagy halszemét. Ebédközben azonban már alaposan berúgott – két pohár bor elég volt neki e célra – és estig, valahányszor elcsíphette Husztot, suttogó és könyörgő hangon ismételgette: „Úgy-e, te vagy, Fránci?“

A másik kellemetlenséget a szíves házigazda okozta vendégének. Ő ugyanis a tartózkodást, melyet az amerikai a grófnővel szemben tanusított, Huszt túlságos félénkségével akarta megmagyarázni. Hogy kicsalja a madarat a bokorból, vaskos célzásokkal kezdte bombázni. Huszt végül már csak úgy tudott védekezni az örömapa-jelölt ellen, hogy elővette legfagyosabb yankee-arcát és a hülyét játszotta.

Az este, mikor Huszt búcsút akart mondani a lándorfalviaknak, megnyiltak az ég csatornái és zuhogó zápor söpört végig a vidéken. A gróf ilyen körülmények közt semmiképpen sem akarta útnak ereszteni vendégét. Husztnak tehát meg kellett hálnia a kastélyban. Mikor estebéd után a vendégszobájába vonult, egy tisztes öreg asszonyságot talált ott, aki német nyelven utasításokat adott a vendég szolgálatára rendelt lakájnak. A kastély kulcsárnőjének látszott. Az asszonyság mély bókot csapott az amerikai előtt; azt mondta: Kisztihand euer Gnáden! – és sietve kivonult. Huszt cigarettára gyújtott és így szólt magában:

– Tehát még él a jó öreg!

A kulcsárnő ugyanis az édesanyja volt.

Mikor ágyba feküdt, odakészítette a töltött Browning-ját az éjjeli szekrényre. Mert olvasott egyszer egy történetet egy kegyetlen nagyúrról, aki éjnek idején megrohanta semmi rosszat nem sejtő vendégét a csatlósaival és a várkápolnában összeeskette a leányával.

Az éj azonban baj nélkül elmúlt. Másnap reggel az amerikai esze nélkül visszasietett Avarffyékhoz.

Mikor elbúcsúzott Lándory gróftól, az egy kis szolgálatot kért tőle.

– Az öreg Avarffy meg én igazgatósági tagjai szeretnénk lenni a Nagybirtokosok Bankjának… Manap nem szabad már megvetni az ilyen morzsákat sem… Hogy befolyásra tegyünk szert a banknál, én is, meg Avarffy is néhány százezer forintot helyeztünk el a papirjaiban… Persze a rokonaink és a barátaink felesleg pénzét is oda dirigáljuk… Előkelő, gazdag intézet, melyről bizonyára hallottál már. Szeretném, ha te is odatelepítenéd a folyószámládat…

– A te kedvedért mindent, kegyelmes uram! – mondta Huszt. (Magában hozzátette: Csak _egyet_ nem!)

Huszton az öreg Avarffy is szóba hozta a Nagybirtokosok bankját. Azt mondta, hogy a magyar pénzpiac legszolidabb vállalkozása. Neki már azért is rokonszenves, mert Guidó a bank révén valahára nagyobb keresethez jutott.