I.

Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju.

A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna tufaszakadás tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és kapzsiságukban nem bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és a levegőt. Nona városát sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, nyirkos és fülledt, mintha mély pincében állana. Sokemeletü vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó ciklopsfalak és szédítő mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak nem harciasak, de van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak közé.

A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, a fekete falívekről rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli zugokban pedig szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul meredek nyergü hídra ér az ember, a híd alól előrohan a zugó Nona-folyó fekete vize, hogy azután nyilsebesen, mint az üldözött kigyó, megint belevesse magát valami ásító bolthajtás torkába.

A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az emberek ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről vízköpő ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az ajtók fölött förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, az oszlopokra pedig pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok kúsznak.

Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol sápadtarcu, vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli van fojtó bőr-, len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől fogva híres mesteremberek.

A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a penészgomba és a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét imádják, ő nekik azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki dögvészt és ellenséget küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem fogvacogtató viziója. Templomaik teli vannak a szenvedés és a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek ábrázolásában utolérhetetlenek a nonai mesterek.

Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a rektori palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, kémkedésének láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A tanács azt akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és alázatos, mint a novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az aranykelyhek, melyek a nonai műhelyekben készülnek, vásárra kerülnek, de városi polgár nem használhatja azokat. Nona másnak termi a maga virágait. A férfiaknak fekete posztóruhát kell viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja az utcának a haját, vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és aggok, bő apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal járnak.

És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a bakótoronyra, ahol a világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét őrzik.

Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal közül és odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, minden fűszál és falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, a város ablakai pedig vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás drágakövek. A nonai mormoták most előbújnak oduikból és kivonulnak a bástyák elé.

A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen ajku nők csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak öltöztetve, mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a viselkedésük is olyan higgadt.

Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé fordulnak és figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A városban megszólalnak az esti harangok és a mormoták dideregve bukdácsolnak sötét oduik felé.

A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten úrrá lesz az éjjeli szél.