VII.

A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás fordult be a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy hajót, mint a pávát a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti kapitány fölismerte az ellenségben a dulcignoi kalózt és abban reménykedett, hogy a pogány nem mer utána jönni a kikötőbe. Kara Nusszim azonban nem ok nélkül állott arcátlan ember hírében, ő kész volt arra is, hogy világos nappal, a kikötő kellő közepén fossza ki áldozatát.

A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó furakodott a trieszti és a kalóz közé.

– A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már neki is vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé szorította a tartanát.

A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy koporsó födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. Pompásan tudtak bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány törököt lesodort a födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara Nusszim, akkor sem tehette volna; tapasztalásból tudta, hogy a narentai hajó az ő zöld vizi poloskáját ott éri utól, ahol akarja. A kalózok tehát neki feküdtek az evezőknek és egyenesen neki kormányoztak a fekete hajónak.

A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton is összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai sárkány a dulcignoi viperát.

A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros felhő, ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve és a fogukat vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok alattomos hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket énekelve.

Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók visszafojtott lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most trombitát csinál a két tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli a vaskeresztet és visszaordít neki. Most pedig közelednek egymáshoz. Most pedig, igen, most kezet fog a két vezér…

– A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a trieszti kapitány.

Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt kiáltotta oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és füszerrakománnyal jön Indiából.

– Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért megveszem a részedet!

Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a gyerek is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei kolostort minden birtokával együtt.

A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a boldogtalan fregattot.

Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei rablásnak. Négy kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. Ezúttal már nem kellett nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a pópák velencei alattvalók voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai kommandó hatósága alá tartoztak.

A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot találtak. Az öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról fecsegett, ami őt érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett tőle semmit. Azt mondta, hogy az apátnak álmában megjelent Szent Száva és ráparancsolt, hogy vonuljon papjaival azonnal a trebinjei kolostorba, hol új otthont fog találni a szerzet. El is mentek mind, csak ő maradt vissza, mivel nem bírná el a fárasztó utat.

Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török területen voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos jelentést írt a tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta az ügyet, de mivel trieszti hajóról volt szó, nem érezte magát arra hivatottnak, hogy beleavatkozzék a dologba, hanem elrendelte, hogy az akták irattárba teendők.