I.

Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor hercegnek. Most már mehetünk tovább.

Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat.

Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az üveghuták berendezésénél.

Marcel persze mosolygott ezen.

– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt, amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti oldattal végzek kísérleteket.

– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg.

– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.

– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.

– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz minden ember számára.

Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.

– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?

Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt kedves ideájáról.

– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában…

– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?

– Azt hiszem.

– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, minden kincstárban és minden női hálószobában.

Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem neheztelt meg.

– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé pedig a szép asszonyoknak…

Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt. Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon született. A neve Pokorny Péter volt.

Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.

A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt, amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával, halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.

Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“

A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között.

Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló mellett beszélgettek.

– Az a kép ott?

– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.

A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg.

– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember.

Pokorny összeszedte minden bátorságát.

– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget emlegetik…

– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia.

– Milyen úr Viktor herceg?

– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a rózsát a vázából!

Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.

Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.

Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta.

A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.

– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.

– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő.

– És mi van a medaillonban?

Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét, hogy szükség esetén megvédje a titkát.

– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy lángvörös hajcsomó virít benne…

A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját.

– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg apuskáddal, sok mindent megért ő…

Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!

– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.

– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem mésalliance, hanem betegség.

Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé ellágyulva folytatta:

– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek a benned lappangó betegség ellen.

A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a főkomornyikot.

– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.

– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger.

– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.

Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny ekkor így szólt a nagyúrhoz:

– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket.

– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.

Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A _décadence_ és a _perversité_ címü fejezeteket olvasta a lexikonban.

Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: _Visszajövök!_