IX.

A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók.

Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü halottvárosban tértek pihenőre.

Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor megtudta, hogy van még kivánni valója a földön.

Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és sejtelmekről beszélt.

Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával, mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy rézveretü cédrusláda.

A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány újabban sűrün portyázgat a város tövében.

Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A követek ajándékokat is vittek magukkal.

A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat égettek és halk mormogással imádkoztak.

Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat és azt mondta:

– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!

Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai, tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba szoktak vonulni a normannok.

Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.

Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.

– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa, elviszlek apámuram palotájába!

Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve mondta:

– Megyek, uram, megyek!

A láthatatlan Pokorny.

_Bevezetés._

Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon. Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról, majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog történni.

A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg. Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám:

– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…

Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai buldogkutyára emlékeztetett.

– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni megdöbbenésemen.

– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek…

– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket!

– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot alapítsunk.

– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?

– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.

– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy ember is elég.

– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár érdekében.

– És az utóbbi szerepet nekem szánta?

– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk.

– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért.

– Azzal ne törődjék, az már megvan.

– Hol van?

– Hát hol legyen? Szanatóriumban.

Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta.

– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem később.

– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben.

– Persze, persze, most már értem.

A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.

– Foglaljon helyet, doktor úr!

A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába.

– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta, miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana.

– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám.

– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie, hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt kell maradnom.

– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor számíthat a szolgálatkészségemre.

– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön nem fog visszaélni bizalmammal.

A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett. Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam. Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom.

_Pokorny elbeszélése._