III.

Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy magános kis kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az ajtó mellett van egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám igen világias benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes éveinek divatja szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, gömbölyü és csinos. Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos szoknyát, magasra fésült, puderes haját csipkefátyol takarja. Rózsás arcán két szépségflastrom látható, egyik az állán, a másik az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm, hogy a kép eredetije nem más, mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy ezt a sejtelmemet semmiféle bizonyíték nem támogatja.

Folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, hogy Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü velencei vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias padrone ekkor vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, hogy ne szenvedjen a hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, Scarpa abbé pedig szavalatokkal igyekezett szórakoztatni a grófnőt.

Nina mégis unatkozott.

– Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte.

– Mert szélcsend van, – magyarázták neki.

– Hát az a zöld hajó ott mért halad?

– Mert evezőkkel jár.

Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, sebes ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi poloska.

– Miféle hajó az? – érdeklődött Nina.

– Valami postahajó lesz a szigetekről.

– Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő.

A padrone elmosolyodott.

– Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az albániai partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. Sőt éppen mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara Nusszim bég nevü dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a kereskedőket.

– Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina.

– A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a semmirekellő kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone férfias elszántság hangján, de minden kérkedés nélkül.

Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta viselni.

– Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább megláthatná a grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára bízott hölgyet!

Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott.

– Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé változtatna! – kiáltotta.

A grófnő valami édes borzongást érzett.

– Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta.

A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták különböztetni a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, nagyon furcsa alakok. A Canale granden látni ilyen fantasztikus bárkákat, farsang idején. Egy úszó felhődarab, melyet a démonok csapatja szállott meg. Fehér albánfezes, vigyorgó négerek; nagyturbános, lengő szakállu öregek, akiket förtelmes sebhelyek rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu kamaszok. Talán nem is emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja arcát, a másiknak olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a hajó kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát vagy nyársat tartanak a kezükben és röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a dühös sietséggel dolgozó evezősöket.

Az anconai padrone kissé elhalványodott.

– Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt…

Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy tarackot. A lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra döntötte Nina sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy Papanika nem vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és meglengette a kalózok felé a megadás jeléül.

– Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – mondta.

Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. Az óriás majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és repült föl az anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt lefegyverezték és leteperték az olaszokat. Azután bámulatos szakértelemmel és csodálatos ügyességgel hozzáláttak a brig kifosztásához. Még a vasmacskáit és a rézlámpásait is elvitték.

A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju ember, Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt hozzá:

– Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni.

– De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő.

– Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a hajómon van.

A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek között. Vele Nina és a négy komornája.

Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a vészjelekről, melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire Sebenicoból kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe vegye a kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat halászbárkát és néhány ártatlan boros trabakolót, a rablóknak azonban nyomuk veszett.