VIII.

Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek.

Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak igen büszkék voltak erre a harangjátékukra.

A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.

Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van, nemsokára már itt is lesz.

Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta, édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.

A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.

Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az arany és a drágakő bűvös villogásától.

Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! – akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak testét.

Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és elégni a napváros tüzében.

A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett.

Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az ablaka alatt énekelt.

De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot.