VI.

November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, sötét nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. Föladó a vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira felköltötte a nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta föl a csomagot. A fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két szarukeretes pápaszem került a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga üvegük volt. Kisérő levelében azt írta a közjegyző, hogy az üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár testálta a nagyhercegre. A hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így most küldhették csak el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző szavai szerint – „némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres francia tudós hagyatékából kerültek.“

Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös örökséget. Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet gondoltak mind a ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós utolsó találmánya. A tibeti veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják meglátni a láthatatlan Pokornyt!

Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket. Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a doktorral fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a Marcel-féle pápaszem.

Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor kitünt, hogy a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget hagyott rájuk. A sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A rettenetes, szívós és szemérmetlen ellenséget.

A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy behozza a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen kalandos alak osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, selyemsisakot, álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a kéményseprő. Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden lépés után meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes urak a fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve lesték meg minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem volt róla, hogy ő többé már nem láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a vállát. A nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, egyébként azonban föl sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután óvatosan a kandallóhoz lépett és lekuporodott annak alacsony vaskorlátjára. Alkalmasint fázott. Félix és Viktor között ült, alig egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz percig maradt ott. Ekkor fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic bárónét, hogy jőjjön vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük ment, szorosan Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember azt hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt. Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással. Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk sietni, mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát.

Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia pedig a rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint beszélgettek, még pedig nem valami mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett, mintha szép unokahugának szeme könnyes volna.

Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke mögött lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, mintha négyest táncolna velük, közben a legnagyobb szemérmetlenséggel elkapta és a ruhája mellén levő nagy zsebbe csusztatta a falatokat, melyeket Antónia csodás fesztelenséggel csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt hozzá, hogy boros palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében pedig paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való tekintettel mégis türtőztette magát.

Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém ekkor a zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő láthatólag nem kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi körben töltötte.

Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott az eső, Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az aszfaltos úton sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, aki Antónia karját fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg lett volna az orrán, mert azt látta volna, hogy a nagyhercegnő másik karjába is kapaszkodik valaki. Igy azonban nem látott semmit, sőt nem is hallott, mert azok ketten jól összetanult, összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és Viktor az emeleti ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat.

– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton sétálnak, nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton.

– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint karddal kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival összeölelkezve állott a szobában…

A nagyherceg éktelen haragra lobbant.

– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó nélkül ledurrantanám a frátert?

Viktor a fejét rázta.

– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell elbánni vele!

Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg továbbra is szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt el fog rejtőzni Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, hogy a nagyhercegnő ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a szobáiba. A fiatal úr észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. Mivel nem tudott alkalmasabb rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá bujt. Ő végre is katona volt és ha annak idején négykézláb mászkálhatott a mandzsuriai lövészárkokban, akkor ezt sem kellett röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga pápaszemével az orrán várakozott az ágy alatt.

Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással leselkedett az emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor kerekedik. Toncsi és Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A rém hosszu ugrásokkal követte őket. Ami azután történt, annak már Viktor herceg volt a szemtanuja.

A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. Ketten léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá azonban csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az ajtót.

– Pierre! – suttogta Antónia.

– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny.

– Megázott?

– Egy kissé…

– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én azalatt átöltözöm a szomszédban…

– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny.

A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat vetett a kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti ruhát és kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle szürke alsóruhát viselt a testén. Antónia később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján.

– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten.

Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen viseltes Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen.

– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is elkészült, jőjjön utánam.

Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen kipattant az ágy alul és talpra ugrott.

– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta.

A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor herceg. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen fölkacagott, majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy mozgatta a két karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan kétségbeesett erőlködéssel játszotta a kisértetet. A herceg azonban – és ezt később százszor is megbánhatta! – a kandallóba dobta a láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv csapott föl. A tibeti ruha egy másodperc alatt hamuvá égett.

Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a hal a szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon ostobának is érezhette magát a Jaeger-féle alsóruhájában. De azért nem adta még meg magát. Hirtelen és szinte megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a kárpitajtót, az öltözőbe surrant, becsapta és magára reteszelte az ajtót. A láthatatlan sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként, magával vitte. Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban:

– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput!

A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a lépcső elé csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy fejnélküli ember támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta a rémet az ablakból.

– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat!

A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között.

Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, Pokornynak azonban egyelőre nyoma veszett.

Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd faluban félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák járt a határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és körülfogtak egy akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda szorult. Egy csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a ligetet és meg is találta a rémet. Egy szegény őrült volt. Mert aki három fok Reaumur mellett, szitáló esőben egy szál gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az nem lehet más, csak futóbolond.

_Befejezés._

Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga Pokorny Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról negyedikére virradó éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a Drégely-féle szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt a megjegyzést is, amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól már gyakran hallottunk, hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely doktor, a szanatórium tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva törvény ellenére, mert sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem tudom, hogy van-e ebben valami igazság, sőt azt sem merném eldönteni, hogy Marcel tanár nevezetes találmánya és Antónia nagyhercegnő szerelme a valóságban több-e egy túlhevített agy ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel, főleg annak a tibeti oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta már kikértem két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok egyetértenek abban, hogy Pokorny doktor engem lóvá tett. Ebben, mondom, egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná is tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az emberi test mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy a szemlélő a tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete silhouettet látna. Ezt a hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor is, ha valakit gyászba öltöztetünk. A másik vélemény szerint a ruha, a mely láthatatlan, tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, hogy a Marcel-féle köntösbe öltöztetett ember nem tünik el, hanem úgy hat ránk, mintha ruha nélkül járna. Nem érzem magamat hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a kérdésben, én csak hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban hangsúlyoztam: minden felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes igazságot ma csak egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő fensége azonban, őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha valami nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben.

Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de hajnal felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a láthatatlan sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki becsöngetett a lakásomba.

– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny.

Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára.

– Ott lenn is vár egypár fogdmeg!

Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és bizonyos jóízü akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba.

Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. Lehetőleg megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, fölvéve természetesen a társaság működési körébe Pokorny megszöktetését is. Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd akadt is volna szép számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre föltünő tartózkodóan viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a részvénytársaság megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, hogy Pokorny időközben magától is kereket oldott a szanatóriumból, ezuttal hihetőleg véglegesen.

Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói Antónia nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, ahová beteg idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok megírták, hogy egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, miután megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium kapuit. A gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a tőkepénzes, az ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy szóval sem emlékeztek meg a tudósítások.

Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem Európában, sem Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy ízben adott magáról némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy szabályszerü meghatalmazásokkal ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai örökségét követeli a gyászbaborult nagyhercegen. Az ügyvédi meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag kétféle minőségében írta volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének természetes gyámja“. Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle hagyaték nagyrészét amerikai bányák alkotják, a pör tehát az Egyesült-Államok birósága előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni, hogy a yankee-biró mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei előtt. Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe kell vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint bősz és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de főleg azt, ami nem az övék.

Bucentoro úr.