IV.

Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a láthatatlan rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. Éppen csak az ajtókat nyitogatta és a fenséges úr szivarjait fogyasztotta. Ennyit még el lehetett volna viselni.

– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal úr.

– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet nyomozni? Hiszen annak szárnya van.

– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden dolognak megvan a maga stílusa.

– Honnan tudod, hogy bocskort visel?

– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban visszamaradt a nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon jár. Ugyanezt a nyomot megtaláltam a park homokjában is.

E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy függönye. A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást váltott.

Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem tudtak velük menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a bocskornyomot és végigrohantak a kastélyon, megrekedtek a kert egy fiatal platánfája alatt. Onnan sem szép szóval, sem ostorral nem lehetett őket elriasztani; orrukat magasra emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát abba kellett hagyni.

Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, aki ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy talán valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, sikerült rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék tovább a kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a vérebek ijesztettek rá a titokzatos rémre.

Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át.

– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy elkerüljük az ő kémkedését.

– Hát itt van még?

– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan helyre vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a lépteit. Ő állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni akarja, hogy nem forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon kiváncsi természetü.

– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg.

– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt fel neked, hogy Toncsi az egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem beszélek, de a lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a lábukon az örökös izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, jókedvü. Én ezt furcsának találom.

– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. Például…

– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. Kérdés azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju támadóval szemben is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy Antónia újabban nem tisztel meg minket estebédnél, hanem a szobájába hordatja az ételt?

– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál.

– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a konyhában és mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor Toncsi a kertben járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te utólagos fölhatalmazásod reményében…

– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat?

– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A kandallóban pedig több havanna-szivarvéget.

– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra.

– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet pezsgőzik és szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom szobájában kell tennie, az már sehogy sem megy a fejembe.

– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel flörtől, de egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá.

Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély elé. Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított szobából zongorahangok áradtak ki az éjbe.

– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor.

– Nem igen.

– Hát kivel játszik négykézre Toncsi?

– Arra magam is kíváncsi volnék.

A lépcsőn Lizivel találkoztak.

– Vendége van ő fenségének?

– Egyedül van.

A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix azonban nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a cselédfolyosóról a fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. Antónia nem hallotta őket és tovább játszott. A nagyherceg iszonyodva kiáltott föl, még Viktor is megtántorodott. Toncsi mellett egy vöröshaju férfifej lebegett a levegőben. Teste nem volt, csak két nagy keze, mely a billentyük fölött röpködve, buzgón verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A feje még bólongatott is és olvasta a taktust: egy-kettő-három…

A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny Péter. Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, egyenesen a két férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak félre a repülő pofa előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba ajtajában.

És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, mintha hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor pillantott csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta.

– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a lovaglás?

– Boldogtalan! Mit műveltél itt?

– Csajkovszkyt játszottam.

– De négykézre!

– Ugyan, apa!

A nagyhercegnő Viktorra nézett.

– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan.

Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy milyen félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla győződve, hogy egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta komolyan venni, amit az urak neki beszéltek.

Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a többiek már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája a régi ház falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind felszedelődzködnek és elutaznak.