V.

Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami ütemes, érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig vasba öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü és mély basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan energikus harci éneket dörmögött.

Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. Fegyverre!

A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! Derékhadjukat az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket zsoldjába fogadott a rektor.

Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. Az égalja ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők úsztak, lenn pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként kúsztak elő a kopjás csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, megvárta az utóhadat is, melynek bivalyos fogatai óriás és bárdolatlan csatagépeket hurcoltak, kődobókat, faltörő kosokat, ostromtornyokat.

Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete embereit, hogy visszavívják leányát a Napvárosból!

A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe hozta Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy feszület előtt és az indulattól remegve kiáltotta:

– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán fejét!

Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A szép Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai leányt, most szúros szemmel mérte végig.

– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra fogják ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a város romjai alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk.

A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer szerint, lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg számítással. Embert alig is látni a bástyák előtt, az ellenség árkokban kúszik, rőzsefalak mögé lapul. Egy napig eltartott, míg megfészkelték magukat a szomszédos dombokon, csak azután kezdtek dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és égő kátrányos hordókat vetve a városba.

Filippa egy hete volt már a Napvárosban.

– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig.

A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a harci zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem volt az az ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért megmásítja szavát.

Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az oszlopos pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy szálló golyó derékon törte az udvaron álló márványasszonyt.

A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és elhárította fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, temetéshez érkeztek Vas Drogo palotájába.

Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja így szólt hozzá:

– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy csapatot a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz dombon.

Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a vízikapun. A nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a normann baltások egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire az ostromlók összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a kaput.

Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de azért mégis akadt sebesültje a kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. Tisztában volt vele, hogy a sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, akkor elélhet még egy félórát, ha kihúzatja, elvérzik két perc alatt. Bajtársai elvitték a kapitány palotájába, ott lefektették az udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép összegyülekezett, Filippát is odahozták.

A sebesült szeme megpihent a leány arcán.

– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta szelid mosollyal.

A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven nézte a ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat.

– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. – Ha meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb lesz a pihenésem.

Filippa arca most már vérvörös lett.

– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan.

A leány hevesen rázta meg a fejét.

– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju.

Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a paphoz volt szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután elvégezte ezt a dolgát is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a nyilat. Azután egyenesen kinyújtózott és meghalt.

A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább Drogo viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte leginkább, a kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy az arca valami lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert.

Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott olyan borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az antinonaiak láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött értük, akkor készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros kupát és csengő hangon mondták: megyek uram!

Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak a fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s nyugodtan beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most egyikük sem törődött.

Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. A szőke fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling csillogott, a viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa kereste az ifju arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet egyedül csak neki tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a Filippa-mosoly), de Leif arca hideg, szigoru és gőgös volt. Mintha azt gondolná: Ki törődnék most egy asszonnyal?