III.

Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann hajósok. Az ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi Antinona romjai fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is Antinonának nevezték, a normannok azonban a maguk nyelvén Napvárosnak.

A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös kőbástyák fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák emelkedtek. A bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a felső falakról pedig virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A tenger szele égőszinü zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító kék ég méhében fölkavart csillagrajként keringtek a napvárosi galambok.

A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, piros gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben pedig idegen királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju kalandoraik lapos tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy azután sok év multán, ha kedvezett nekik a hadiszerencse, szolgákkal és paripákkal, mint nyakláncos, biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy hajóskapitány és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután palotákat építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a rubin- és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett.

Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek templomokat, mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen más, mint amazoké.

A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival, fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, komoly szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten tiszteletére fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, harsogó zeneszóval járják be a várost. A férfiak bő harci zsákmányért, a nők pedig szerelmi boldogságért imádkoznak. Az övék a harcok Istene, aki megjutalmazza a bátorságot és megátkozza a gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt akarja, hogy a gyermekei legyenek boldogak.

A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, drága edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az aranyhaju és fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, sistergő selyemben, meztelen vállakkal, fölemelt fejjel sétálnak a terrászokon. Szüretkor mind hazajönnek a hadigályák és akkor énekszótól és lantpengéstől hangos a szőlőhegy. A normann suhancok olykor vad ujjongásukkal és fegyverek zajával verik föl a város csendjét, hogy könnyítsenek mámoros életkedvükön, melyet a forró napfény öntött ereikbe.