II.

Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon a tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb járt. Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan megsebezte fehér lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy cselédasszony és két fegyveres szolga kisérte.

A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden hónapban elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához.

Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó partján kanyarog.

Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat már lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni kezdett a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy láthatatlan város harangjai konganának.

Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy lovasember bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén olyan hatalmas és idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három gyalogos is volt vele. Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a fegyvereik megcsillantak a fölkelő nap tüzében.

A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta:

– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én téged, nonai Filippa, most magammal viszlek apámuram palotájába.

A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem tudott. Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül eliramodnak, a kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni kezd, mintha karóba húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és nyeregbe adta a habkönnyü leányt, a lovas magához ölelte és elvágtatott vele.

Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak legkisebbik fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles vállu, inas legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja lenszőke, a nap szinte fehérre szívta, ami különösen illett barnapiros arcához. A szürke szeme olyan mosolygós volt, mint a fiatal leányé.

A rabló most megszólalt:

– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer jártam várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de édesapád elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is lelovagolt Nonába, harminc csatlós kisérte, de a rektor nem bocsátotta a szine elé. Tegnap így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem adják, hát vedd el!

Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A pilláit erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva fölpillantott és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A tenger acélkék volt, az afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat hengergetett tükrén. Messzi künn sárga normann-vitorlák vonultak.

Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa hirtelen lehunyta a szemét és megint imádkozni kezdett.

– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok Nonában, – mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te kellesz csak, mert hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig sápadt vagy és szomoru, ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a szive, épp úgy, mint a Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy odafönn Napvárosban ki fog pirosodni az arcod és megtanulsz mosolyogni.

A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az ezüstpikkelyes páncélon keresztül is érezhette.

Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell mondania. A Madonna megvilágosította elméjét.

– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy soha életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó szavam.

Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. A rabló azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve mondta:

– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat, Filippa!

Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok és árnyékos szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott Napváros, a reggeli verőfényben ragyogva, mint a királyi korona.