I.

Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina szigetén töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis házban, mely a széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám ablakai a kertre nyiltak. Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, félig szemétdomb volt, amennyiben úgy teli volt emberfejnyi kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna benne, a kövek közt pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü üres konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert elnevezést.

Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban fekve, a szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és egy kerek csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát találtam a különböző színü foltokban és meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény maradványai. A ház, amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak neveztek. A szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat és sivataggá a kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak és abroncsszoknyás hölgyek dévajkodtak, mostanában három koromfekete kecske legelészett.

A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság vagyona voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt csemetéje is, egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. Zagurichné afféle amerikai özvegy volt. Az ura évek óta Délamerikában élt és a keresete javát minden hónapban hűségesen elküldte az otthonvalóknak.

Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel nagy gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, hogy megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem éppen kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet talán fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az a szokása, hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon szólongatta azt, aki éppen hallótávolon kivül volt.

Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete támadt, hogy a foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak vallottam magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek.

– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk egy törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta napjáig azt állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és sok pénzt lehetne nyerni.

Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a konyhában őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és szitálni kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket, naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt és egy skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja körében. Az összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és hatvanas éveiben keltek.

Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék valamikor pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden haszon nélkül böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam belőle, hogy Zagurichék velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven szerepelnek Szent Márk aranykönyvében. S a régi írások révén megismerkedtem Zaguri Giacomo ő excellenciájával is, aki provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak, megismerkedtem továbbá Nina grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának neveztek kortársai.

Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives olvasóimat is.