VII.

Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és asszonyok, néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet maga Vas Drogo vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és magukra öltötték legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő színü selyem köntöseiket viselték; a normann urak sem öltöztek ezúttal vasba, hanem prémes bársonyba, a fejükre pedig arany abroncsot tettek. A kétkézre való pallosaikat és a jó tőreiket azonban mégis csak magukkal hozták. A paradicsommadarak kevély seregében kis varjúként feketélt Filippa. A csapat után faragott nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában voltak a Filippának szánt ajándékok.

A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották Nona város komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban ődöngtek a polgárok. Alattomos kiváncsisággal, néma megbotránkozással és mégis fájdalmas irigységgel nézték a normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes lovascsapat megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a földön.

A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott beszélni, mint Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo urat. A kapitány három szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, barna tenyerében érezte a rektor tésztás, fehér kezét, azután odaszólt övéinek, hogy induljanak. A napvárosi férfiak a kezükkel integettek, a nők kecses mosollyal meghajoltak a nyergükben, Filippának azonban egyikük sem mondott istenhozzádot.

A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a távozó napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és vágtatni kezdtek. A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste vállukat. A búcsuzó nap rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat szemkápráztató, sohasem látott színpompában tündökölt. Később, az összeszoruló úton, hosszu kígyóvá sodródott, melynek minden pikkelye ragyogó drágakő volt.

Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap gyermekeinek nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a homályból! Most mindjárt fordul az út, akkor el fognak tünni és ami fény és világosság volt a völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap letünt. Minden elfakult, az emberek arca is.

– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor.

Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, mint egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa arcába. A házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és oszlopfőkről félelmetes torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, halálfejek és sárkányok vigyorogtak le a hazatérő leányra.