IV.

A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az érkezőket. Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt sörénye vastag fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé kemény redőt vésett, szája szögletét lefelé görbítette a férfias gőg.

A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült csodálkozással szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád barlangjába tévedt nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő vasinu kölyküknek, nem ilyen sápadt szentet. Drogo azonban mégis megszólította a leányt. Filippa süketen és vakon állott előtte, nem válaszolt, nem is nézett rá.

Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az ajtóból mégis visszaszólt:

– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon kellett vernem két fivérét és föl kellett perzselnem a városukat. Azért mégis holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, Filippa leányom, egy hétig sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután el fogod járni a menyasszony táncát.

Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, részben a tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne illanhasson. A normann asszonyok rajta voltak, hogy tőlük telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az erőlködésük azonban kárba veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a szerelmi dalaikat és ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a nyalánkságokhoz, melyekkel megkínálták és hiába hoztak neki arannyal himzett selyemköntösöket, ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem engedte meg, hogy topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif vitézségéről és jó szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a tenyerével, hogy ne halljon semmit.

Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a selyem árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany visszfényt vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, szúrós szemü madarak ültek, melyeket távoli országokból hoztak a gályák. Filippa gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány meztelen márványasszony állott benne. Ezeket a fehér bálványokat maga Vas Drogo zsákmányolta, mikor még a görög szigetek közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta, mosolygó szemmel nézték a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult, valahányszor a pillantása arra tévedt.

Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst vett magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága azonban hiába való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, amint megismerte lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif el nem ment. Az ifju mindennap hozott magával ajándékot, hol valami drága ruhát, hol valami ékszert, amit azután a leány lába elé tett, végül pedig, mivel nem sikerült Filippát megszólaltatnia, bús mosollyal az ajkán elment megint.

Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a nonai leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan édes, gyöngéd és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli madár szólongatná a párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri szél megdagasztotta a selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn növő borókabokrok fűszeres illatát. A leány szíve megdobbant félálmában és mohó gyönyörűséggel hallgatta a dalt. De aztán fölriadt, megrémült a tulajdon ellágyulásától, kiugrott ágyából, levetette magát a feszület előtt és hajnalig bűnbánóan imádkozott.

Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem tudta mire vélni ezt a dolgot.