VI.

Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, aminőből a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, amelyben semmit sem nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely sürün kalandozik a távolban és melynek városa gyakran marad védelem nélkül, különben sem jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait.

Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. Ők ma a pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, hogy holnap már a normannokra lehet szükségük a szaracénok ellen.

A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája volt. A nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és haza kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő kísérettel hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona városának kapuja előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü örökség is jár Leif után.

A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor győztesnek mondhatta magát.

Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány leány volt Antinonában, a tipegve járó csöppségtől a délceg normann szűzig, mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, mintha nem is egy ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A koporsó után két gyászolót vezetnek, a halott menyasszonyát és a paripáját.

A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. A papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn galambok turbékolnak.

Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni kezdett. Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett magán és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a halottat siratja, nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a méhdöngés volt az oka, hogy egyszerre valami nagy, fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulás vett erőt rajta.