II.

Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, fogat ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A kocsiban borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán összefonva szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt.

– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, hogy eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza.

A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot.

– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és nagyon kívánkozom a fürdőszobába…

– Tedd meg azt, amire kérlek!

Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül kiugrott a kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; majd akkora, mint a széttolható tűzoltólétra.

– Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, mikor a nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába tekintett.

– Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a segítségedre van szükségem… A házamban napról-napra igen különös dolgok történnek. Tudod, hogy nem vagyok gyáva ember, – végre is normann királyok unokája volnék, vagy mi, – de mostanában egészen beteggé tett a félelem.

– Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre meresztve.

– Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. Nem láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét.

– Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami földi neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó?

A nagyherceg zavartan bámult maga elé.

– Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat foglalkoztam spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok bolondulni, ha arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, ilyen jelenségek.

Viktor elcsitította az öreget.

– Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, eseményeket, nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába el méltóztatnál mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat tapasztaltál.

Az öreg megtörülte a homlokát.

– Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, hogy rendbe tudom-e szedni gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel ezelőtt kezdődött. Elmult vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és egyedül jöttem haza a hajtó kocsimon. A legényemet leszállítottam a kocsiról és valami megbizással a városba küldtem. Egyszerre az út közepén, kilométeres távolságban minden élő embertől, valaki két arasznyira a hátam mögött elprüsszentette magát. Egy láthatatlan valaki ült mögöttem az üres inasülésen.

– Képzelődés!

– Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem haza a kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk tanyázik.

– Tovább!

– Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. Egyszer magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. Senkit sem látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy valaki van a szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss pedig, Antónia kis dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a szőre fölborzolódik, egész testében remegve bújik mellém és mindig a kandalló felé vicsorítja a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a kandalló párkányán álló gyertyatartó fölfordul, de azután visszaigazodik megint a régi helyére. Valaki véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben.

– És te mit csináltál azalatt?

– A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást tetettem.

– Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is.

– Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska reggelihez terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel attakirozza megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és nem törődik vele. Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre a pohárszék felé fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a padlón áll, Miss pedig nem ugat többet, hanem nyájas farkcsóválással falja a húst.

– Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? Miska azonban hazudhatott is.

– Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. Én azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az még furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban ülök és töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. Egyszerre azt látom, hogy a lugas előtt, talán három méternyire tőlem, egy égő szivar szálldos a levegőben. Körülbelül embermagasságban, vízszintes irányban, egyenletes, lassu mozgással…

– Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt?

– Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az én Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben bő füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek.

– Történt még valami azonkivül?

– Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és hangokat hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és megissza a boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó fogakkal jelenti, hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. Pedig a szoba lakatlan. Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a huszárnak, magam is mauzert viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. Ottbenn tényleg nagyon hangosan alszik valaki. Ki kell nyitni az ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj, aki ottbenn horkol, az egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az ablakon pedig erős vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor egyszerre megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! Az ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, élő lény azonban nincs a szobában, csak egy kaszás-pók fut a falon. Mit mondjak még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon gondolkoztam már, hogy legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis visszatart. Ha most nem sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom napjáig gyötörni fog a titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha elmegyek, akkor őrizetlen marad a ház, mert nincs az a hatalom, amely ott tudná fogni az embereimet.

A két férfi megállott az úton.

– És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor herceg.

– Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek előhozakodni vele.

A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és odaadta öccsének.

– Olvasd el ezt.

– Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy ott egy nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter vegyész, öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a Pokornyval?

– Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három héttel ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint flörtölni kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és most nem hihetek mást, mint hogy rémes módon beváltotta igéretét.

– Te hiszesz kisértetekben?

– Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, hogy történnek dolgok…

Viktor cigarettára gyujtott.

– Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet gyanus. Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, azt meg is lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem jártunk a titoknak.

Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, hideg és blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán háborúban is nem egy jelét adta bátorságának.

– Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg szokta dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – annak gyomra van és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. Patkányméreggel preparált egy kassai sonkát és kitette az asztalra.

– A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett Viktor.

Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, vérfagyasztó üvöltés hallatszott az udvarról. Egy magából kikelt ember rohant ki a házból. Fehér sapkát és nagy kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt. Annyira meg volt zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi cselédek szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges úrnak a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely csalétekként ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy láthatatlan kéz galléron ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig iszonyatos erővel a jobb, majd a bal orcájához csapódott. A szakács úgy megijedt, hogy kirohant az udvarra. Ott künn még egy erőteljes rúgást érzett, a sonka pedig utána röpült és a földre esett. A szakács most világgá szaladt, a mérges sonka pedig mozdulatlanul ott feküdt az udvar kövezetén…

A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba explodált volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind fölkerekedtek, hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a megátkozott kastélyban.