III.

Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg.

Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, sőt akaratlanul egy kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a szalónjában.

– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. – A házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám.

– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, – bölcselkedett Antónia.

– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél a kisértettől?

– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát kell adnunk a szegény népnek.

– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első napján maga is derekasan szepegett.

– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet féltettem, mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a kastélyt. De később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti semmiféle veszedelem.

– Honnan szerezte ezt a meggyőződést?

– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a sötétség hatalma.

– És mi történt?

– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve.

– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél?

– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a láthatatlan Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja elfelejteni az igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett szenvednie.

– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal bosszulja meg magát, hogy kipusztítja az éléstárakat.

Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt helyéről, jelezvén, hogy a fogadás véget ért.

A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás első napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán egyszerre megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba ejtett a lelki erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga különös oka.

A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos rémről, midőn megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után csináltatta és úgy találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, amennyiben egyáltalában ruhának volt nevezhető, fekete selyemből készült, piros öv, piros kalap és piros szalagos szandál járt hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen ráért, magára vette, azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé lépett. Mindjárt elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja indítványozni a nagyhercegnek. Biarritzról lévén szó, eszébe jutott, hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány mély udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a leányosan lojális mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az uraknak. Azután abból a valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy őt valami nyomorult súlyosan megsérthetné a fürdőben, a haragos Diana pózában gyakorolta magát. Hogy kipróbálja a ruha szabását, ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a tükör előtt, majd bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott, hogy a spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a komornája jött be, azt mondta:

– Lizi, a legyezőmet!

És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, magától fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe…

– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia.

Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A legyezője azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden legyezgette. A nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem mert. Akkor rohant be Lizi. A leány sápadt arccal jelentette, hogy a kastélyban kisértetekről beszélnek.

Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. Éjszakára maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat pedig reggelig égette. De azért Antóniának minduntalan az a szorongó érzése volt, hogy Ő mellette van. Nesztelen talpakon környékezi, olykor mintha hallaná is a lélegzetvételét, néha pedig – furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti meg Antónia orrát. Vagy talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele mindezeket?

Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban sétált. A Teplic is vele volt.

A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, hogy fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt letelepedett egy kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. Előtte, az útra szitált friss homokban, emberi lábnyomok keletkeztek. A szeme előtt támadtak a nyomok, egyik a másik után. Egyenesen feléje közeledtek. Antónia érezte, hogy Ő az. A láthatatlan rém. Most már mellette van. Annyira megijedt, hogy nem mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig harminc lépésnyire tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a gesztenyefákon csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót nyelven veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy suttogó hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan ember meleg lehelletét.

– Antónia, szeretlek!

– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő.

– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem!

A nagyhercegnő keresztet vetett magára.

– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve.

– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj csöndesen és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a félelmed tüstént el fog mulni.

– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet?

– Ember vagyok.

– Akkor miért nincs teste?

– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. Ez nem csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a titkomat, mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a fátyolt, mely a szememet eltakarja.

Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A következő pillanatban megint eltüntek a szemek.

– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar itt, miért rémítget minket?

A láthatatlan ember nagyot sóhajtott.

– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi alakomban azonban nem jöhettem.

– De hát kicsoda maga?

– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut eszedbe az az ember, aki jobban szeret az életénél?

– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban.

– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem ellenségeimet.

– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi alakjában.

– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban fenséged karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem eleven ember keze.

Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor odajött a Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez bosszantó volt.

– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon hízik, mert sohasem sétál.

– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy tisztást.

Azzal elment.

– Itt van még? – susogta Antónia.

– Itt vagyok. Most leülök maga mellé.

Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy rémlett neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, ködös körvonalait látná a levegőben.

– Mondja, mikor fog megjelenni előttem?

– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a Teplic. Küldje el őket ma este és akkor látni fog.

A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös lett az arca.

– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga láthatatlanul jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit rám többet kopogtatás nélkül.

Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem Lizire, egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor életünk az Úr kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a leánya magatartása. Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói Beatricera emlékezteti, aki egykor oly hősiesen védelmezte meg várát a mórok támadása ellen. Mindez persze még Viktor herceg megérkezése előtt történt.