Part 1

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ VÁLLALATA

ÚJ FOLYAM

1925–1927. CYCLUS

GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAINAK ÚJABB GYÜJTEMÉNYE

AZ 1927-IK ÉVI ILLETMÉNY

GYULAI PÁL KRITIKAI DOLGOZATAINAK ÚJABB GYÜJTEMÉNYE

1850–1904

BUDAPEST

A MAGYAR TUDOMÁNYOS AKADÉMIA KIADÁSA

1927

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA

TARTALOM.

E kiadványról IX

1850.

I. Irodalmi élet 1 II. Egy földönfutó hátrahagyott novellái 4

1853.

III. Keveháza 13 IV. Sujánszky Antal vallásos költeményei 16 V. Pünkösd napja 19

1854.

VI. Egy kis szóváltás 25 VII. Kemény Zsigmond regényei és beszélyei 30

1861.

VIII. Egy pár jegyzet a «Visszatekintés» című cikkre 38

1862.

IX. Adalék népmeséinkhez 50 X. Néhány év Petőfi életéből 55 XI. Petőfi életéből 79 XII. Két ó-székely ballada 86 XIII. Budapesti Szemle XLVIII–XLIX. füz 127 XIV. Szavalmányok 131 XV. Nemzeti hárfa 134 XVI. A nemes fészek 137 XVII. Jókai legújabb regénye 140 XVIII. Józsa 144 XIX. Apró polémiák 150 XX. Törökország fővárosa 152 XXI. A Szépművészetek Csarnoka 160 XXII. Polémiák 163 XXIII. Budapesti Szemle LIII. füz. 169 XXIV. Dalok könyve 174 XXV. Budapesti Szemle LIV. füz 176 XXVI. Gróf Széchenyi István politikai iskolája 178 XXVII. A magyar nemzet klasszikus írói 181 XXVIII. A magyar orvosok és természetvizsgálók IX-ik nagygyűlése 185 XXIX. Újabb magyar lantosok 190

1864.

XXX. A magyar nemzeti irodalom története.. 192 XXXI. Petőfi életrajza 194 XXXII. Portugál népköltészet 196

1865.

XXXIII. A «sírhalmomi» szóról 199

1866.

XXXIV. Zilahy Károly munkái 201

1868.

XXXV. Eötvös emlékbeszédei 252

1875.

XXXVI. Színházi szemle 263

1877.

XXXVII. Helyreigazítás Dóczy «Csók»-ját illetőleg… 290 XXXVIII. Petőfi és a M. T. Akadémia 292

1878.

XXXIX. Válasz Grünwald Béla úr nyilt levelére 295

1879.

XL. A szerkesztő jegyzetei Volf György válaszára 303

1881.

XLI. A szerkesztő jegyzete 315

1882.

XLII. A Nyelvőr és a Budapesti Szemle 318

1883.

XLIII. «Toldi Szerelme» egy kihagyott versszakáról 324

1890.

XLIV. Deskriptiv kritika 330

1891.

XLV. Jászai Mari asszony Elektrája 332 XLVI. A beteg parlament 334

1892.

XLVII. Magyar szellemi élet 337

1893.

XLVIII. A Nemzeti Színház műsoráról 340 XLIX. A M. T. Akadémia s egy pár hírlapíró 345

1894.

L. Simon Zsuzsa 348

1895.

LI. A Nemzeti Színház és Szigligeti 355

1896.

LII. Báró Kemény Zsigmond emlékezete 357 LIII. Veres Pálné emlékezete 366

1897.

LIV. Első könyvem. 373

1899.

LV. Egy kis polémia 380

1901.

LVI. A Petőfi-ház 389 LVII. Giroflé és Girofla 394

1904.

LVIII. Pogányok 397 Jegyzetek 403 Jegyzéke Gyulai Pál azon kritikai dolgozatainak, melyek kötetbe összegyüjtve még nem jelentek meg 415 Név- és tárgymutató 418

E KIADVÁNYRÓL.

Gyulai Pál sokáig nem gondolt bírálatai összegyüjtésére. Emlékbeszédeiből már 1879-ben (s újra 1890-ben) közzétett egy-, majd 1902-ben két kötetnyit. Dramaturgiai dolgozatait csak halála előtt egy évvel, 1908-ban foglalta össze két kötetbe s ugyanakkor kritikai dolgozatai első csoportját egybe.

Ez utóbbi Akadémiánk kiadványaként jelent meg s hét terjedelmesebb, csaknem tanulmányszerű kritikai dolgozatot tartalmaz az 1854-től 1861-ig terjedő időből. Akadémiánk ez egy kötetnyi gyüjteménnyel megindult kezdetet folytatni akarván, Gyulai Pál halála után két évvel, 1911-ben, a Bírálatok c. kötetet adta ki, mely 1861-től 1903-ig menőleg számszerint harminckilenc válogatott bírálatát öleli fel Gyulai Pálnak.

Sem a Kritikai dolgozatok, sem a Bírálatok kötete nem merítette ki a maga évkörének, együttesen egy hosszú félszázadnak (1854–1903) egész, bő készletét. Kívánatosnak látszott tehát oly pótkötet előállítása, mely lehetőleg kiegészíti amazok hézagait.

Ez a célja a jelen kiadványnak.

Gyulai Pál kritikai dolgozatainak ez újabb gyüjteménye dr. Bisztray Gyula egyetemi könyvtári tisztviselő úrnak egy ezelőtt két évvel, magánbuzgalomból vállalt munkáján alapszik. Ő u. i. 1925-ben mutatott be e sorok írójának egy gépírásos, kész munkálatot, pontos másolatát Gyulai Pál mindazon, 1860 és 1880 között írt bírálatainak, melyek az említett két akadémiai kiadványba nem voltak felvéve. E gyüjteménnyel, melyet nagyobb arányú tanulmány vezetett be s bőséges jegyzet-felszerelés kísért, azt célozta, hogy legalább az említett két évtizedre, a kritikus Gyulai Pál e virágkorára vonatkozólag végre teljes gyüjtemény álljon rendelkezésünkre.

Gyulai Pál születésének századik évfordulója közeledvén, tudomására hoztam az akadémiai főtitkár úrnak egy ily kész mű létezését. Örömmel fogadta közlésemet, s úgy vélekedvén, hogy Akadémiánk Gyulai-centenáriumi ünnepélyét méltóképpen egészítené ki s tenné maradandóbb hatásúvá egy harmadik Gyulai-kötet közzététele, csakhamar akadémiai határozattá emeltette ezt a gondolatot. Felkérte Négyesy László és Császár Elemér r. t. urakat is a kötet anyagának megvizsgálására, s reám bízta a megtisztelő feladatot, hogy az ő észrevételeiknek, valamint Angyal Dávid r. t. úr tanácsainak figyelembe vételével elkészítsem a kiadvány végleges tervét.

Minthogy nem tudni, mikor nyílik alkalom a korábbi gyüjtemények 1860 előtti és 1880 utáni anyagának szintoly mérvű kiegészítésére, minőt Bisztray úr e két év közötti szakaszra nézve tervezett, időszerűbbnek látszott, a közbülső húsz év anyagának némi megrostálása árán Gyulai Pál tevékenységének egész tartamára kiterjeszteni a készülő gyüjteményt. Mellőztünk tehát némely kisebb jelentőségű cikkeket az említett két évtized már lemásolt anyagából, s felvettünk helyettök korábbi, vagy későbbi bírálatokat. Bisztray úr készséggel vállalkozott gyüjteményének ily szempontú átalakítására s így vált e szép gyüjtemény az 1850-től 1904-ig terjedő egész időre nézve a két korábbi akadémiai kiadvány tetemes pótlékává.

Arról, sajnos, le kellett mondanunk, hogy minden idetartozót kiadjunk. Az egy bizonyára előbb-utóbb megvalósuló teljes Gyulai-kiadásnak lesz a teendője. A még ezen kötetből is kimaradt dolgozatok jegyzékét a kötet végén találja meg az olvasó. Közülök az Arisztidesz (Vajda János) Önbírálatáról szólót különös sajnálattal mellőztük, – nagy terjedelme miatt. Némelyeket azért hagytunk ki, mert java-anyagukat egy-egy későbbi emlékbeszédébe úgyis beolvasztotta Gyulai Pál, mint a Pákh Albertről (1867) s a Csengery Antalról (1873) szólót; másokat pedig azért, mert csak betűjeggyel aláírt cikkek lévén, Gyulai szerzősége (bár nem valószínűtlen) kétséget kizárólag megállapítható nem volt. Ilyen különösen két, _–g_ jelzésű bírálat a Budapester Tagblattról s Ábrányi Emil költeményeiről, a Budapesti Szemle XXXIX. és XL. kötetében (1884). Viszont egy-egy apró «szerkesztői jegyzetet» is örömest fölvettünk magvas, többnyire elvi jelentőségű tartalma miatt.

A közlött bírálatok nagy része megkívánja vonatkozásaiknak ismertetését. Ezt a célt szolgálják Bisztray Gyula úrnak a kötet végén olvasható jegyzetei, melyek egyúttal a szerzőség kérdését is elintézik, valahányszor az tisztázásra szorul. Gyulai szövegének nyilvánvaló sajtóhibáit kijavította a kötet szerkesztője, de minden kétes esetben szögletes zárjelbe foglalva közli figyelmeztetését. Az egész szöveg az Akadémia mai helyesírási szabályai szerint szedetett ki.

Aligha szorul indokolásra, hogy mi miért vétetett fel a kötetbe. Még a jelentéktelenebbnek tetsző, vagy tárgyánál fogva kevesebbet ígérő cikkecske is tanulsággal szolgál. Az 1854-nél korábbi darabok már koraiságuk miatt is méltán felhívják a figyelmet magukra s épen nem méltatlan társai a későbbieknek. Még riportszerű beszámolóban is (a magyar orvosok és természetvizsgálók egyik nagy gyűléséről) szerét ejti Gyulai irodalmi és közérdekű fejtegetéseknek a szónoki előadás művészetéről, a tudomány népszerűsítésének formai feltételeiről s megbírálja természettudósainkat, kik «úgy látszik, keveset adnak a szorosan vett irodalmi műveltségre». Több ízben ismerteti, még Arany János folyóirataiban, a Csengery-féle Budapesti Szemle egy-egy új füzetét, s ily igénytelen tartalmi tájékoztatásokhoz is tud fűzni eredeti megfigyeléseket, helyreigazításokat, vitába száll egy-egy értekezővel, tanácsot ad, eszméket vet fel, fejtegeti a nagy magyar szemle célját s egyik főeszközét, az essai műfaját, becses adatokat közöl előfizetői akkori számáról, s hírlapi megrovások ellenében éppoly biztos nyugalommal védi, amily határozottan visszaútasít hol egy, hol más bírálatában minden elfogultságot és fölületességet, mely intézményeket és kiváló alkotókat – Akadémiát, Aranyt, Madáchot – könnyelműen támad. E kötet egyik legterjedelmesebb bírálata egy ma már alig ismert, de barátaitól túlzottan magasztalt, korán elhúnyt költőnek és kritikusnak, Zilahy Károlynak a hagyatékával foglalkozik; vele szemben kellett Aranyt s Madáchot «védelmeznie», valamint általában a higgadtság mérlegét a baráti elfogultság hamis súlymértékeivel szemben. E bírálat ma is időszerű, hiszen elfogult reklám és toborzás állandóan kísérletezik a helyes értékviszonyok megzavarásával. A határt nem ismerő, szertelen magasztalásnak mindenkor ellensége volt Gyulai, valóságos «kórjel»-nek tartotta s e kötetben is van «Egy kis polemiá»-ja ellene. Még emlékbeszédben sem engedi meg a dicsőítő túlzást, mert bár e műfaj valódi muzsája a rokonszenv, éppen ez az, mely «a közönségesnél mélyebb kedélyt bizonyos gyöngédségi érzetnél fogva megóvja a dicsőítési túlzásoktól». S minthogy szerinte «leginkább a kitűnő írókat kell bírálni s nem a középszerűeket, kiket mellőzhetni is»: nem hagyja szó nélkül br. Eötvös Józsefnek Kazinczy felett tartott emlékbeszédét, melyben egy-egy vonás «zavarja a rajz hűségét s nem szükségképi következménye a kegyelet eszményítésének sem». E bírálat egyébként kiváló fejtegetését tartalmazza az emlékbeszéd műfajának, aminthogy más bírálatainak is gyakori erénye egy-egy műfaj – irányregény, útleirás, élet- és jellemrajz történeti regény – jellemének és határkérdéseinek tisztázása. De nemcsak efféle, az elméletbe átmenő fejtegetések intik vissza a mai olvasót Gyulai egy-egy bírálatához, vagy polémiájához. Az értékelés hangos tévedéseiben idejekorán észreveszi a veszedelmet, megállapítja egy-egy visszás irányzat megindulását s legott ostromra indul egyelőre még gyér képviselői ellen. Ez az érdeke első Színházi Szemléjének, mely Csiky Gergely Jóslatá-ból kiindulva az új-romantikus dráma genesisét adja elő támadó éllel s az akadémiai álláspont védelmével.

Amint Eötvös kegyeletes túlzásával szemben a való mértékére szállítja Kazinczy nyelvújítói érdemeit, Szarvas Gábor és a Nyelvőr új-orthologiájával szemben éppoly világos különbségtevéssel védi meg a nyelvújítás történeti tényét s a költői nyelv szempontjából immár kártevés nélkül ki nem irtható eredményeit. A Nyelvőrrel való egyik legnevezetesebb vitája is itt van kötetünkben, s a Nyelvőrhöz intézett öt kérdése nemcsak mint vitatkozó fogás, hanem mint szigorú elvi distinctio is Gyulai legemlékezetesebb sorai közé tartozik. Nyelvszokás és költői szabadság jogviszonyait érinti a «Sírhalmomi» szóról írt cikkecskéje is.

E kötetnek nem kevesebb, mint öt darabja foglalkozik Petőfivel, egy-egy róla írt könyvet bírálva, egy hirlapi támadás alkalmával az Akadémiának Petőfihez való viszonyát tisztázva, s végül a Petőfi-ház gondolatát vitatva meg. Első klasszikus bírálata is Petőfiről szólt (1854) s azt még maga osztotta be a Kritikai Dolgozatok gyüjteményébe. Azt s az itt közzétetteket feldolgozta a Petőfi-irodalom, de nem árt, ha a nagy közönség közelebbről is megismeri, mily nem szűnő érdeklődéssel figyelte Gyulai a Petőfi-irodalom gyarapodását, vizsgálta a felmerülő adatok hitelét, s mennyire tiltakozott Petőfi jellemének bárminő, akár naiv magasztalásból eredő és hamisan szépítő, akár könnyelműen megbélyegző eltorzítása ellen. Az igazságot védte itt is a mindkét irányú fictio ellenében, de a kegyeletlenség vádját sem rettegte, mikor a kegyeletnek az ő felfogása szerint helytelen módját kellett kárhoztatnia.

Két ízben is hallatja szavát br. Kemény Zsigmondról a jelen kötetben. Nem lesz érdektelen egyik sem a híres emlékbeszéd mellett. Személyes emlékek közvetlensége is növeli a «Veres Pálné emlékezeté»-nek, de különösen a Toldi szerelme egy kihagyott versszakáról szóló közleménynek az érdekét. Ez utóbbi mily híven idézi elénk nemcsak a végső napjait élő, öreg Arany Jánost, hanem az igazi Gyulai Pált is, ki sohasem tartózkodik annyira a hatáskeltés érzelmi eszközeitől, mint mikor maga lelke gyökeréig a meghatottság rabja. E csaknem rideg tárgyilagosságú cikkecske egyike az ő leglíraibb fogantatású megnyilatkozásainak. Mily nagy idő, s személyes élmények mily gazdag zománca választja el ezt a megholtra emlékező közleményt attól a kötetünkben Keveháza címen olvasható kis szemlerészlettől, melyet még kritikai pályája elején írt. A fiatal műértő lelkesen hódol a nagy költő előtt: az közügy! – a gyászoló barát elfojtja könnyeit: meghatottsága az ő magánügye! A két időpont ellentétesen viselkedő Gyulai Pál-ja ugyanaz a _férfi_.

Igen régi keletű Gyulai érdeklődése a népköltészet iránt. 1854-i Petőfi-tanulmánya már kiforrott nézeteket tartalmaz újabb irodalmunk e sarkalatos erőforrásáról. Kötetünk egyik korai darabja is a népiesség igazi értelmével s ennek alapján a «néplap» (Vasárnapi Ujság) feladatainak tisztázásával foglalkozik. Egy másik cikke népmeséinkhez közli adalékul az «Igazság és Hamisság» oly változatát, mely különbözik a Kriza-félétől. Két ó-székely ballada c. nagy terjedelmű közleménye egyúttal a legbecsesebbek közé tartozik; nemcsak a két remek népballadának esztétikai fejtegetése miatt, hanem azon elméleti megvitatások révén is, melyekben a nép- és műköltészetnek, a nemzetinek és népiesnek mibenlétét s egymáshoz való viszonyát magyarázza. A magyar népiesség elméletének történetében nevezetes hely illeti meg e kiváló tanulmányt. Végül egy portugál néprománc verses fordítása is figyelmet kelthet idetartozó darabjai között, valamint az a bírálata, melyben «városi» és «falusi» költészet indokolatlan megkülönböztetését útasítja vissza.

Kiadványunk azonban főképp a polémikus Gyulait mutatja be, még pedig leginkább szerkesztői minőségében. Itt lép csak elénk igazán az elvek s a jogérzék embere. Folyóirattól határozott irányt követel meg, s a szerkesztőtől annak nyílt érvényesítését; egy folyóirat szava mindig fontosabb szerinte az egyéni véleménynél, mert a szerkesztő s a vele szoros viszonyban, szolidaritásban és kölcsönhatásban álló írók bizonyos alakuló, vagy már kialakult közvéleményt és közérzületet jelentenek s annak határozott képviselőiként kell forogniok a nyilvánosság előtt. Mély erkölcsi gyökere s messzire tekintő bölcselete van e kemény határozottságnak: «A tudomány és irodalom kérdéseiben s még sok másban is egyedüli bíró az idő, de hogy ez valaha döntőleg ítélhessen, szükséges, hogy benne, érte, vele vizsgálódjunk, ítéljünk, küzdjünk, hogy akiket ugyanegy szellem lelkesít, egyesüljenek s vállvetve, sokszorozott erővel, erejükhöz képest sok oldalról támogassák azt az ügyet, amelyért lelkesülnek s azt bizonyosan inkább eszközlik a határozott színű folyóiratok, mint a kevésbbé határozottak, mert küzdelmet idéznek elő, erőkifejtésre kényszerítik az ellenfélt s a fejlődés kovászát vetik be irodalomba és közönségbe egyaránt.» Ezt írja Arany János folyóiratában, szerkesztői állásfoglalást várva tőle is egy ott folyó vitában; s lehet-e felségesebb célkitűzéssel igazolni kritikát és elvi küzdelemre kihívó harcvágyat, mint az idézett szavakkal, melyek értelme ez: mutassuk meg magunkat őszintén, kényszerítsük egymást nyílt meggyőződésekre, s úgy menjünk aztán a bíró: az idő elé. Ítélj, hogy megítéltessél; ítélj, hogy magad is a bíró elé kerülj, de úgy ítélj, hogy nyugodt öntudattal járulhass eléje. Fölemelő, szeplőtelen, férfias morál!

Ily alapon méltán követelhetni a kritika jogát és szabadságát minden közéleti jelenséggel szemben. S ő e jogot megkövetelte, kivívta s minden megtorló kísérlet ellenére biztosította is maga és munkatársai számára. E jog megvonása a kritikust «legalább is haszontalan íróvá tenné» – írja a Polémiák-ban. «Én – folytatja indokolt hévvel – mindig tiltakoztam e jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem fogok engedni soha a kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam, hanem maga a kritika természete fejtett ki s a századok gyakorlata szentesített.» Nem is engedett! Tanuskodnak róla szerkesztői válaszai és jegyzetei, melyekből néhány emlékezetesebbet örömmel teszünk itten közzé. Élesen megvonja a különbséget a magánszemély s az író között; attól eltiltja a bírálatot, emezt mindazon adalékokkal együtt, melyeket magáról műve által a nyilvánosság elé bocsát, jogos tárgyává teszi meg a bírálatnak. «A kritikus sokat, mindent elmondhat, mit a bírálata alatti könyv fekete vagy fehér soraiból a dedukció, indukció, vagy analógia útján kiokoskodhatni»: ellenben «nem tehet semminemű célzatot, megrovást, még a legigazabbat sem, ha az csak az író magánviszonyai és személyisége ismeretében leli alapját». A bírálat nyomán feljajduló késő érzékenység megtorlásait keményen, de higgadtan veri vissza, névtelen munkatárs bírálatáért egész felelősséggel helyt áll; s minthogy a visszavágás rendesen a névtelenségben keresi az ellenfél gyönge oldalát s a névtelenséget gyávaságnak tulajdonítja: e «lovagiatlan» fegyvert is nem egyszer kiüti az ellenfél kezéből. Ha a névtelenséget elítélnők, vagy éppen törvénnyel tiltanók, elegendő ok nélkül korlátoznók a vélemény szabadságát; mert «nemcsak arra van jogunk, hogy gondolatainkat, véleményünket szabadon közöljük, hanem arra is, hogy oly módon és alakban közöljük, ami természetünknek, ízlésünknek és körülményeinknek leginkább megfelel». Az állam és társadalom, ha érdekei megsértettek, mindig számadásra vonhatja a szerkesztőt és kiadót, akik a névtelen íróért teljes felelősséget vállaltak. Az ellenbírálatok kérdésében is más a véleménye, mint az ilyenek beküldőinek általában: «Az ellenbírálatok kiadása nem a kötelesség kérdése, mint sokan hiszik, hanem csak a figyelemé, amellyel a körülményekhez képest, valamely ügy vagy személy iránt viseltetünk»; «hogy dolgozó társaink ellen írt és meggyőződésünkkel ellenkező cikkek közlését kötelességünknek tartsuk: azt ugyan jogosan tőlünk senki sem kívánhatja». Egyébként is «a kritika nem annyira a bírált íróért van, mint inkább az irodalomért és közönségért». Mindamellett amikor már nem elvről volt szó, s a Budapesti Szemle egy álnevű cikkében megbírált Jászai Mari a szerkesztő értesülése szerint nőiségében érezte sértve magát, nem habozott egy szerkesztői nyilatkozatban kijelenteni, hogy «_e tekintetben_ tőle minden vonakodás nélkül bocsánatot kérni lovagias kötelességének ismeri». S tudta védeni nemcsak a kritika jogát, hanem az írókét is, ha sor került reá, miről az anthologiák túlkapásait elítélő bírálatai ebben a kötetben is tanuságot tesznek.

Bizonyos népszerű felfogás szerette «epésnek» elképzelni a meggyőződésnek s a bírálás és megbíráltatás szenvedélyének ezt a tiszta lelkiismeretű hívét és katonáját. Mily gyarló torzítás! Íme, ez a kötete is valami csodálatos higgadtság, nyugodt és vidám öntudat tiszta világába vezet. Csupa harc és vita, támadó és védekező gerjedelem: de ragyog a nap, tiszta a lég s üdítő, mint a magasságoké, mintha nem is ember, hanem maga az eszme csatáznék. Gyulainál alig lehet ugyan egyénibb jelenséget elképzelnünk s harciasabbat se sokat; legegyénítőbb vonása azonban korántsem valamely köznapi ingerültség, hanem a személyfölöttiség szenvedélye, mely földre vet, mikor harcba indul, minden földi terhet, s azért oly erős a harcban, mert csak lélek szerint vívja. Ezért oly salaktalan, ezért oly tiszta, ezért olyan derült az ő nagy harcainak minden okmánya, bírálatai minden kötete.

Nem egyéni kedvtelésből harcolt: nyugalmat, ihletet áldozott fel kritikusi népszerűtlenségért; de megtette, mert felsőbb hatalmak, a józan ész, az ízlés, az erkölcs, a nemzeti lelkiismeret, az egyenes emberség jelölték ki katonájokúl. Neki az irodalom, neki az ízlés dolga sohasem volt magánügy, sőt nemzeti ügynek tartotta, amely «szoros kapcsolatban van az állam és társadalom igen fontos erkölcsi érdekeivel». Óvta hát azok ellenében is, kik nemes célból és lelkesedéssel, de «rossz, céltévesztő, sőt célellenes eszközökkel» álltak szolgálatába; óvta minden oly törekvés veszedelmeitől, mely «a nemzeti irányt nemzetibbel akarja megrontani». Az irodalommal egyaránt figyelme tárgya volt politikai életünk. S ma, mikor már tettek és szándékok megérlelték nem várt gyümölcsüket, csaknem megdöbbenve olvashatjuk azon intő szavakat, melyekkel A beteg parlament c. bírálatát fejezte be 1891-ben: «Részünkről parlamentünk nagyobb és könnyebben gyógyítható betegségének tartjuk a botrány és obstrukció divatosságát. A bajt nem kell kicsinyleni, ez nem pártkérdés, nem is csak a házszabályok kérdése, hanem valóságos alkotmány-kérdés. Belőle a kisebbség vétója fejlődhetik ki, amelyet nem ismer alkotmányunk.» Ismétlem, ezt 1891-ben írta! Hogy a dualizmus adott alakjának fenntartása mily nagy érdeke a magyar nemzetnek, s hogy gyöngülése csak ellenségeinek lenne diadala s hazánkat beláthatatlan zavarba, veszélybe döntené: arról is emlékezetes sorok olvashatók ugyane cikkecske végén.

Késő bánat nem okulás! De van e kötetben sok oly szava a lelkiismeretnek és éles belátásnak, melyen okulni még ma sem lenne késő. Veres Pálné emlékezetében ezt mondja a nőemancipáció és a szocializmus kérdéséről, melyek szerinte sokban hasonlítanak egymáshoz: «Mindkettőnek van igaza is, valódi és súlyos bajokat tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még súlyosabbakat idéznének elő. Nem a merev elvek valósítása, a gyökeres reform a gyógyszer, hanem a részletes javítás s megalkuvás a létező társadalmi renddel».

Vajha mennél többen olvasnák Gyulait s vajha az esztétikai igényeket oly fölénnyel hangoztató korunk elsajátítaná tőle azt a legkényesebb ízlést, mely a maga ítéleteit a lelkiismeret mérlegén is mindenkor megméri.

Budapesten, 1927 január elején.

_Horváth János_ l. t.

IRODALMI ÉLET.[1]

Röviden és egyszerűen fogjuk kezelni e rovatot. Reméljük, nemcsak a nyájas olvasó fogja átnézni, hanem a szép olvasónő is. Mindemellett sok mulatságost nem igérünk, de annyi hasznot mindenesetre igen, hogy néhány rossz könyvtől megmentjük s egy-két jelesre, élvezhetőre utasítjuk. Az idő drága, a pénz szűk, kik pedig a magyar könyvet veszik, nem gazdag emberek.

Még egy szót!

Ismertetésünk inkább szépirodalmi dolgozatokra terjedend ki, de észrevétel nélkül az érdekesebb röpiratokat, történeti műveket, utazási rajzokat sem hagyjuk, sőt a folyóiratokban megjelenő nevezetesebb cikkekre is figyelmeztetjük olvasóinkat. Különben igyekezni fogunk, hogy szigorúak és lelkiismeretesek legyünk. Az elsővel tartozunk az ügynek, a másodikkal önmagunknak. Vannak ugyan emberek, kik irodalmunk e szerencsétlen korszakában a szigorúságot hazafiatlanságnak tartják, az abszolut szempontot örökre ellökik s a viszonyost csak dicsériádokra zsákmányolják ki; de ezek a virágzóbb állapotban is így beszéltek s talán pro domo sua. Jaj azon irodalomnak, melyet így kívánnak fölvirágoztatni! Aztán a miénk két év előtt már szépen virágzott s európai hírű költőink vannak. Ama beszéd nem egyéb, mint meggyalázás. Miért akarjátok az írót, mint koldust az utcaszögletre állítani, hogy ott rimánkodón kiáltsa: vegyetek, igaz, hitvány könyv, de magyar, vegyetek hazafiságból, ti, kik a jót is alig veszitek? Hát a büszke magyarnak már önérzete sincs? Hát a hazafiság szent érzetét könyörületté akarjátok lealacsonyítni, vagy kizsákmányolni zsebetek számára? Az irodalmat nem a könyvek száma terjeszti és emeli s mint a példák bizonyítják, némely nyelvet egy-két íróért is megtanulnak. Ajánljátok a jót, vegyétek a jót! Ennyiből áll az egész.

Most inkább kell, mint valaha szigorú és józan beszéd. Jeleseink nagy része visszavonulva él, a középszerűség csiripol és erőszakoskodik. Dudva kezdi lepni az eddig csinos kertet s minden lépten szilaj állatok lábnyoma látszik. Ki szól bele? Ki ügyel? senki. Szabad a vásár. Ó, aranjuezi szép napok!

Mindezekből azonban senki ne következtesse, hogy mi valami nagy dolgot akarunk véghezvinni. A világért sem! Augias istállójához Hercules kell. Nekünk igen kevés erőnk van, mi mint szakférfiak, nem tanultuk az esztétikát, kevés esztétikust forgattunk, külföldön sem utazhatánk s inkább csak némi ízlés és néhány nagy költők műveiből vont elvek birtokában vagyunk. Mi csak a politikai lapok ujdondászainál akarunk többek lenni, kik minden tartalom nélkül százszor ismételt epithetonokban beszélnek, bókolnak a szavatlan írónak, ölelik a kedves költőt, leveszik a kalapot a lélekmagas költemény előtt, szívbájoló dalokat ajánlanak a lelkes honleányoknak, előre megdicsérik a nem ismert drámát, hazafiúi indulattal mentik, ha megbukott s magasztalnak mindenkit, ha csak történetesen valakire nem haragusznak, vagy egy meglehetősen sikerült élcért nem kell kivételt tenniök. Nem akarjuk, hogy csak ezek kezében legyen a kritika és szükségesnek tartunk némi ellenőrködést, midőn vele komolyan egy lap sem foglalkozik. Tehát némi hiányt akarunk pótolni, úgy, ahogy lehet. E lap körén kívül esik minden tudományos s hosszasabb fejtegetés. Nagyon mélyen nem is értünk hozzá. Csak társalogni akarunk, inkább tömötten, mint üres fecsegéssel s nem annyira elménckedve, mint okkal. Hangot kívánunk adni sok becsületes magyar ember bosszúsága- és örömeinek, midőn egy-egy új könyvet átolvas. Sokat magunk mondunk el, sokat az olvasóra hagyunk. Csak a jellemzőbb vonásokat emeljük ki, csak a főbb eszméket említjük meg, csak az érdekesebb helyeket érintjük.

Röviden, egyszerűen, lelkiismeretesen, szigorún.

Elveinket ismertetéseink folytában lesz idő bemutatnunk. Az írmodor és nyelv vizsgálatára főfigyelmet fordítunk; mert a magyar nyelvnek elég ellensége van, nem szükség, hogy az üldözött ellen íróink is fegyvert fogjanak.

Jövő számunkban megkezdjük a ciklust!

EGY FÖLDÖNFUTÓ HÁTRAHAGYOTT NOVELLÁI.[2]

Két kötetben. Pest, 1850. Heckenast Gusztáv sajátja. Ára 2 frt ezüstben.

E novellák írójára – bár csak földönfutónak címeztetik – mindenki ráismerhet. Neve most több ajkon hangzik, mint három-négy év előtt, midőn az itt összeszedett műveivel föllépett. Hanem ez éppen úgy nem volt az ő hibája, mint amaz nem egészen az ő érdeme.

Őt a forradalom tette ismertté s itt hamar híresedik az ember. Sokszor alkalmas perc, jól választott modor s egy kis merészség mindennél többet tesz. Vele is ez történt. Eddig nem szokott hangon szólott, mit, mit nem, az nem tartozott a dologhoz, a modor volt a legfőbb s ez tetszett. Ő sem többet, sem kevesebbet nem tőn, mint hízelgett a napi szenvedélyeknek, hangot adott az utcák és kávéházak pillanatszerű véleményeinek, mindezt komoly terv, kiszámított politikai rendszer s organizált párt nélkül ugyan, de éppen azon csinos, piquant s jól elbeszélni tudó modorban, miként azt novelláiban megszoktuk. A különbség csak az volt, hogy az elmésség szúró tőhegyéből gyilkoló tőr lett, a finom gúnymosolyból sarcasticus hahota, gondolatai a néha fölmerülő könny helyett mindennapos vérben úsztak s ő, a glacée-keztyűs, elegáns arszlán, ki némi előszeretettel viseltetett a szalonokhoz s egyik novellájának – «Egy kastély az erdőben» – érdekességét illendő bókkal, valamely magyar hercegi család fényes nevétől föltételezé, tetszék magának piszkos kezekkel és szurtosan, nem mindig az előjog és visszaélés, sőt többször a becsület, közügy és kegyeletek oszlopait döntögetni.

És mi történt?

Előbb nevettek rajta, később gyűlölték és félték, majd éppen ezáltal hatásra emelvén, bókoltak előtte. Egyébiránt ez nem tartozik ránk. Itélni fog a jövő s most legföllebb csak hiányosan véleményezhetünk. Inkább azért is érintők, mert összefüggésben van azokkal, miket mondani akarunk.

Ő a politikai hatást szépirodalmi tehetségének köszöni s mint írónak éppen ugyanazon árny- és fényoldalai vannak ezen a pályán, miként amazon. Könnyed szeret lenni, hogy nehézkes, untató ne legyen, ha mindjárt üressé és tartalmatlanná is fajul, ő ezért sokat, sőt – ha kell – mindent föláldoz, nála az alak minden, a tárgy kevés vagy semmi, a dolgok mélyére ritkán száll; mert tudja, hogy vannak mindkét nemben tudós művek, melyeket senki sem olvas; magasra sem emelkedik, mert hasonlókép lehetnek olyanok, kiknek ez nevetségesen áll, ő pedig minden inkább kíván lenni, mint ez – s végre érdekesnek találja magát bizonyos könnyelmű szinezetben, melyet tán genialitásnak hisz. Azonban, mint szépirodalmi író végetlenül fölötte áll a politikainak. Az érintett tulajdonok közül több is van helyén a novellában, mint vezércikkben; továbbá az alakító tehetség inkább költői, mint bármi más s végre novelláiban, nálunk mód nélkül puszta s kevés szerencsével mívelt téren, sok szerencsével mozog.