Part 14

Útirajzokat is írt: «_Kirándulás Provenceba_». «_A dalok földjéről_» és «_Nizai élet_» címek alatt. Nem tárgyilagos rajzok, melyek az átutazott országokat akarják előnkbe varázsolni, tanítva és mulattatva, hanem hol szatirai, hol lírai hangulatok, melyeket az út keltett fel a szerzőben vagy maga árasztott reája. A szerző alanyisága volna a fő, ami ellen semmi szavunk. Azonban alanyisága itt is oly rideg, oly kopár, mint lírai költészete s éppen úgy akarna is, tudna is elbeszélni, ha volna mit, mint elbeszélő költészetében. Amit lírai és elbeszélő költészetéről mondottunk, jórészt illik ide is. Útirajzaiban is a mellékdolgok, az apróságok sikerülnek leginkább: egy-egy hajnal, alkony vagy táj rajza, néhány gúnyoros megjegyzés és élc, bár néha vagy diákos vagy cinikus vagy pedig mindkettő egyszerre. Ha valami nagyobba fog, például kalandját beszéli el, egy kis szatirai rajzot akar kikerekíteni, vagy éppen reflexiókba bocsátkozik, majd mindig unalmas vagy ízetlen. Ilyesmit ritkán is kísért meg, abban telik kedve, ha apróságot-apróságra halmozhat. Beutazza Svájc egy részét s gúnyra nem talál méltóbb tárgyat, mint a lausannei polgármester kiáltványának e szavait: «Lausanne méltónak mutatta magát, hogy Waadt kanton fővárosa legyen», föllengzését pedig mind kiárasztja Chillon várára, nehány frázist szentelvén Byronnak. Franciaországgal is így tesz: ennek is beutazza egy részét s szatirája megelégszik azzal, hogy kicsúfolja Castellane tábornagyot, kinek vén létére fiatal szeretője van. Föllengzése itt is, mint Svájcban nem emelkedik föllebb egy költő emlékénél, a Petrarcaénál, ki «Laura sírjára könnyeinek gyémántesőjét hullatta s minden könnyű egy dallá változott és visszhangzott egy félezred éven át milliók szívében.» A svájci és francia társadalmi, politikai életről egészen hallgat, mintha nem érdekelné vagy nem fordult volna meg semmiféle társaságban. Csak magával foglalkozik s egy-egy útitársával, csak a vagonban, vendéglőkben és utcákon szedi minden tapasztalatát. Jól van, csak lássunk belőle valami érdekest, de alig látunk egyebet hajhászott genialitásnál, mely semmiségeknek mély jelentőséget akarna adni, de nem tud. Toulonban egy spanyol hölgy szólítja meg, később karját kéri; utazónk ásít s odaadja. Miért ne járna vele, hiszen őt Toulonban úgysem ismerik. Együtt járják meg a várost. Legtöbbet az őrültek házában mulatnak. A sennora beszédbe elegyedik az őrültekkel s kérdi utazónktól, miért nem szól ő is. «Hagyja el, sennora – úgymond – én nem tudok a bolondok nyelvén beszélni, ez nekem már egyetmás bajt okozott s még fog is okozni, de isten neki, elszalasztottam azt az időt, amikor megtanulhattam volna; hát csak maradok eddigi tudományommal; akad elvétve egy-két okos ember, aki megért így is.» Ezzel tovább sétálnak; a sennora elbeszéli, hogy ő Touleseból való és Soult marechal keresztleánya, egy év óta Marseilleben lakik, most főhadiszállását Toulonba akarta áttenni, azonban nem tetszik neki e város, igen szomorú és sivár, misem köti ide, holnap fölszedi a sátorfát s megy Livornóba, az is kikötőhely. Nem tudni, miért, a kikötők iránt különös előszeretettel viseltetett. Végre egymástól elválni készülnek; a sennora egy mély és jelentésteljes pillantás után megkéri utazónkat, hogy vegyen neki valami emléket a belvárosban. Utazónk nem szereti a pénzt haszontalanságra költeni. Van egy papagálya, melyet Marseilleben vett s melytől szabadulni akar; ezt ajándékozza neki. Hogy bármily tekintetben mi érdekes van az ily históriákban, nem tudjuk felfogni. Aki útirajzban alanyiságát teszi központtá, igen érdekes egyéniségnek kell lennie, ki gazdag kedélyt élénk fantáziával párosít. Zilahyt Heine és Petőfi útirajzai vezethették félre. Hasonló formára törekedett, de semmivel sem tudta pótolni Heine humorát és Petőfi szeretetreméltóságát. Rajzaiban legsikerültebb az a részlet, hol kevésbbé foglalkozik magával s van valami tárgya s ez a nizzai élet rajza. Azonban itt sem elégíti ki mindenütt a fölkeltett kíváncsiságot. Antibesbe kirándulását oly hosszan írja le, mintha valami érdekest akarna elbeszélni s csak holmi apróságokat tálal föl. Követelő fennhéjázással mondja, hogy őt az utazásban nem a tudomány érdekli, hanem az élet, ezért szeret a nép közé elegyedni s tanulmányozni belső sajátságait. Ezért egy korcsmában néhány francia katona közé ül. Hallgatja, mit énekelnek, hát a francia dicsőségről énekelnek s így azzal a hallatlan nagy tapasztalattal gazdagodik, hogy a francia dicsvágyó nép. Leszámítva nehány nehézkes vagy nem elég magyaros mondatait, nyelve gondos, sőt ahol valódi gondolatja van, szép is. Útirajzai, valamint novellái is leginkább stíl tekintetében érdemelnek figyelmet.

Ideje már szólanunk irodalomtörténeti és széptani munkáiról, melyeket mint legkitűnőbbeket emelnek ki barátai és bírálói. Köztök a Petőfi életrajza a legterjedelmesb, de egyszersmind a leggyöngébb. Zilahy Petőfi jellemrajza helyett bizonyos tekintetben torzképét festi. Csodálkozunk, hogy, ha más nem, legalább Petőfi barátai, kik részint szerkesztők, részint hirlapok dolgozótársai, nem szólaltak föl ez életrajz ellen. Igaz, Zilahynak nem rosszindulat vezette tollát, sőt ellenkezőleg Petőfi leglelkesültebb tisztelői közé tartozik. Majdnem imádja s elragadtatása némi szolgaias érzelemmé fajul, midőn könyve mottójául Ariosto e sorát teszi: «E könyv urunknak lesz szentelve.» De mit ér a lelkesülés, ha a dicsőített költő hóbortos alakként tűnik föl, kit se mint embert, se mint költőt nem érthetünk? E tíz ívre terjedő könyv csak adatgyüjtemény s egyéb semmi. Zilahy jól, rosszul, kritikával és kritika nélkül összeszedett mindent, amit Petőfiről olvasott és hallott, de nem vizsgálta a tények lélektani indokait és benső kapcsolatát. Nem levén vezéreszméi, nem tudja csoportosítani az eseményeket. Petőfinek csak külső élete tárul fel előttünk s a mellékdolgok, apróságok, esetlegességek, mint gyom a virágot, betemetik mindazt, ami fő és lényeges. Innen van aztán, hogy a könyv egészen más benyomást tesz az olvasóra, mint aminőt a szerző céloz. Egyaránt hiányzik belőle a filozóf szelleme s a művész alakító ereje, sőt a nyelv gondossága, a stíl szépsége is, melyre Zilahy másutt észrevehető törekvést tanusít. Itt csak újdonságírói, tudósítói előadással találkozunk, mely a történetírás alantibb színvonalára sem emelkedik.

Zilahy Petőfit csak mint embert igyekszik rajzolni s egészen mellőzi a költőt; élete minden apróságaira kiterjeszkedik, de szelleme legnagyobb vonásait sem tárja előnkbe. Ez a könyv egyik legnagyobb hibája. Zilahy, úgy látszik, azt hitte, hogy a költő jellemrajzát nem kell összezavarni az ember életrajzával, mert az két különböző dolog; azt hitte, hogy mert vannak politikai, esztétikai jellemrajzok, melyek nem akarnak életrajzok lenni: tehát az életrajzban sem lehet helye a jellemrajznak. A jellemrajz különösen élő íróról, keveset olvaszthat magába az illető életrajzából; legfőbb feladata az író összes munkásságát, hatását rajzolni, megítélni, nem pedig körülményei és munkássága, magán- és közélete, élményei és művei kapcsolatát kimutatni, annyival inkább nem, mert az író életében az életrajzi adatok nem igen lehetnek ismeretesek, vagy ha azok is, diszkrécionális okokból nem használhatók elég szabadon. Azonban az író halála után a jellemrajz is mindent magába olvaszt az író életrajzából, mi céljára szükséges. Macaulay politikai és esztétikai jellemrajzai a legfényesebben igazolják, hogy mennyit nyer a jellemrajz igazságban és mélységben a szükséges életrajzi adatok felhasználásával. Ha a jellemrajz nem lehet el az életrajz legfőbb adatai nélkül, az életrajznak éppen kötelessége nagy vonásokban mindent felölelni, mi az író munkásságára, szelleme jellemzésére, sőt művei bírálatára tartozik, amennyiben tudniillik az elbeszélő forma folyamatossága és arányai megengedik. Főfeladata, hogy az embert és írót együtt rajzolja, magán- és közélete kölcsönös egymásra hatásával, hogy kísérje tehetsége és jelleme fejlődését a társadalmi, politikai és irodalmi viszonyok kedvező vagy kedvezőtlen befolyásai közt s kimutassa szelleme hatását és munkái becsét. Az életrajz is történetírás, nem krónika s éppen úgy megkívánja a történelmi kritika, a filozófiai vizsgálódás és művészi alakítás vegyületét, mint akármely más történelmi mű. E nélkül csak adatgyüjtemény, mely se tanulságot, se gyönyört nem nyujt az olvasónak. Ugyan mit tanulhatni oly életrajzból, mely mindarról hallgat, ami az írót irodalomtörténeti személlyé emeli s érdemessé teszi arra, hogy megírják terjedelmes életrajzát? Hogyan gyönyörködhetnénk oly életrajzban, mely sokat emlegeti a költő nagyságát, de a nagyság plasztikai arányai sehol sem emelkednek fel előttünk és szobor helyett csak kődarabokat találunk a költő sírján? Zilahy sok mindent elmond Petőfiről, még azt is, hányszor volt ittas, azt is, hogy 1849-ben kinek a lovain ment Székelykeresztúrról Bem főhadiszállására, de költői alakját egy pillanatra sem tünteti föl. Hűségesen följegyzi, hogy ez meg amaz munkáját mikor írta vagy adta ki, magáról a munkáról csak egy pár sort ír, ezt is csak néha, a legtöbbször hibásan. Például, hogy a «Borozó» című költeményen, mely Petőfi első nyomtatott műve, más szín és hang ömlik el, mint ami eddig lantos költészetünkben divatozott, hogy «Levél színész barátomhoz» című költeménye oly pont költészetében, mely nézlet-módját, de főleg páratlan eredetiségű kedélyét leginkább hordja magán, hogy «Hóhér kötele» című regényének nyelve példányszerű és Tigris és Hiéna drámáját gyors cselekvény, érdekes menet, eleven festés és nyelv jellemzik s mégis drámai becse alig van. Ily töredékes és félszeg megjegyzésekkel jellemzi Zilahy Petőfit, mint költőt, kinek költészete oly szoros kapcsolatban van életével. Ide járul még, hogy a kor társadalmi és politikai viszonyait még csak nem is érinti, holott Petőfi költészete éppen oly hű kifejezése korának, mint saját életének. Zilahy könyvének e tekintetben egészen elhibázott tervét azzal akarta jóvá tenni, hogy bevezetéskép «Petőfi álláspontja» cím alatt Petőfi költészetéről összeírt nehány lapot, melyek ciceróval szedve sem tesznek egy félívecskét s melyekben, amint maga megvallja, meg sem kísérli Petőfi költői nagyságának jellemzését. Egy pár töredékes eszmét mond el Petőfi álláspontjáról, melyeket előtte mások sokkal jobban elmondottak. Feltűnő, hogy Petőfit nem mint dalköltőt s a specifikus magyar dal megalkotóját emeli ki, ami költészetének legerősb oldala, hanem csak általában, mint lírikust. Az egész vázlatban kevés szabatosan jellemző vonás van, de annál több a túlság. Zilahy csak Petőfit ismeri el a magyar költészet voltaképi képviselőjének s azt hiszi, hogy ha valamit mutatni akarunk a külföldnek, _egyedül_ csak vele állhatunk elő. Shakespeare bizonyára sokkal nagyobb költő Petőfinél, de legrajongóbb imádójának sem jut eszébe az, hogy az angol költészet egyedüli képviselőjének nevezze. Azonban ha e vázlatban Petőfi sikerült jellemrajzát írja vala is meg Zilahy, mégsem teszi jóvá könyvének hibás kompozicióját. Életrajzban a jellemrajznak szerves résznek kell lenni, egyiknek a másikba olvadni s egymást táplálva együtt fejleni egy egésszé.

A könyv másik hibája még ennél is nagyobb. Petőfinek mint embernek rajza teljességgel nem sikerült. Nemcsak művészietlen, hanem nagyrészt érthetlen is. Éppen úgy nincs benne művészi alakítás, elevenség, mint bensőbe ható törekvés, lélektani következetesség. Zilahy csak külsőleg fűzi össze az adatokat, nem bensőleg is s ez adatok közt sok az aprólékos, mellékes s a lényeges aránylag csekély. Kedveli, halmozza a felötlő, bizarr, adomaszerű vonásokat, de nem tudja kapcsolatba hozni a jellem belső mivoltával s el-eltorzítja a költő nemes alakját. Nem értjük, hogy e csavargó, hóbortos, goromba ifjú kebeléből hogyan fakadhatott annyi költészet? Megdöbbenve kérdezzük: ez-e Petőfi, hisz gyöngeségei az esztelenségig emelkednek, szeszélyei a kiállhatatlanságig és sehol vagy csak sejtetve oly tulajdona, mely részvétünket lebilincselhetné. Zilahy éppen oly kevéssé tud iránta érdeket gerjeszteni, mint beszélyeiben főszemélyei iránt. Ez életrajz éppen oly visszatetszést szül, mint beszélyei; amint azokból, úgy ebből is hiányzik az idealizmus s a dicsőítő frázisok nem takarhatják el kedélye ridegségét. De legfeltűnőbb az, hogy nem levén kulcsa Petőfi jelleméhez, csak a felületen marad, vagy lélektani abszurdumokba téved, mi nem engedi feltűnni Petőfi valódi fény- és árnyoldalait.

Mindezt már Petőfi gyermeksége rajzán észrevehetni. Zilahy híven leírja, hogy Petőfi szülői honnan származtak, hány hold földjök volt, de hogy mily jelleműek voltak s mily befolyást gyakoroltak fiokra, arról hallgat, pedig az atya szigora, úgy látszik, befolyt a fiú dacos természete kifejtésére s leginkább az anya gyöngéd érzése nem engedte elvadulni érzéseit. Több mint valószínű, hogy a dac és gyöngédség vegyülete, a szív nemessége bizonyos nyerseségbe olvadva, mi Petőfi jellemének egyik alkatrésze s mit zivataros ifjúsága még inkább kifejtett, már a szülői háznál veszi kezdetét. Hogy a hely, hol született, a családi körülmények, melyek közt felnőtt, a hányt-vetett élet, melybe korán belésodródott, mennyiben hatottak költészetére, szintén mellőzi Zilahy. Ő Petőfi népies irányát Csokonai- és Gvadányinak tulajdonítja, kik már selmeci tanuló korában kedvenc költői voltak. Szeberényi, kitől Zilahy a selmeci adatokat veszi, se Csokonait, se Gvadányit nem említi, csak Vörösmartyt, de valószínű, hogy Petőfi amazokat is már korán ismerte, azonban nagy tévedés hatásukból magyarázni ki Petőfi népies irányát. A magyar irodalomban már Petőfi föllépte előtt megindult a népies irány fejlődése. Mihelyt költészetünk kibontakozott a klasszicizmus békóiból, a nemzeti irány már hajlott a népieshez, hogy erősödést és eredetiséget merítsen belőle. Kimutathatni ezt már az Aurora-kör törekvéseiben, kivált Vörösmartyéban; később a népköltészet mind élénkebb figyelem tárgya lőn s megindult a magyar népköltési gyüjtemény. A nemzetiség fejlődése, a politikai életben felküzdő demokráciai irány mind elősegítették költészetünknek nemzetiesbbé válását. Petőfi pályáját mintegy egyengették az irodalmi és politikai viszonyok. Nem Csokonai, ki csak kivételkép ereszkedett le a néphez, nem Gvadányi, kinek nem volt ízlése, keltették föl Petőfi népies irányát, hanem az irodalmi és politikai viszonyok összes hatása és saját egyéni körülményei. Az alföldön született; Kiskunságon töltötte gyermekségét, a nép közt nőtt fel, sokat hányódott, megfordult Magyarország majd minden vidékén, sokat érintkezett a néppel. Gyermeksége és ifjúsága benyomásai, emlékei, kalandjai, hajlamai, szenvedései, mintegy a magyar népszellem képviselőjévé avatták föl. Ha grófnak születik, ha a fensőbb körökben nő fel, bizonyára inkább válik belőle magyar Byron, mint magyar Burns.

Zilahy Petőfi iskolai életét is hibásan ítéli meg. «Amit Petőfi iskolai hanyagsága felől költői szeszélyében összedalolt vagy csevegett – úgymond Zilahy – az nem egyéb kedélyes mesénél.» Az igaz, hogy Petőfi a maga iskolai életét költeményeiben a humor kedvéért néha a valónál élesben rajzolja – nem való például, hogy az iskolából kiutasították, ellenkezőleg maga szökött meg – de hogy szorgalmas, rendes tanuló lett volna, azt éppen nem mondhatni. Egyébiránt Zilahynak különböztetni kellett volna. Petőfi iskolai pályájáról 1838-ig kevés adatunk van. Úgy látszik, egész tizenötéves koráig, mikor a selmeci iskolába került, gondos felügyelet alatt volt, szorgalmasan tanult s ekkor vetette meg míveltsége alapját, bár tanítói szigora néha dacra ingerelte. Ezt nem emeli ki Zilahy, hanem jónak látja a mellett kardoskodni, hogy Petőfi mily szorgalmas tanuló volt, tanárai mily szűkfejű, lelkiismeretlen és igazságtalan emberek voltak. Hogy Selmecen Petőfi éppen nem volt szorgalmas tanuló s az iskolai törvényeket többször megsértette, kitetszik Szeberényiből, ki Petőfi ez évét körülményesen leírja. De Szeberényi menti is Petőfit; azt mondja, hogy a tanároknak ugyan nem tanult, de buzgó tagja volt a képző-társaságnak és szorgalmasan olvasta a magyar költői és történelmi munkákat. Mindezt nincs okunk kétségbe vonni, bizonyos tekintetben a tanárokat is hibáztathatni, de mindent csak az ő nyakukba róni s Petőfit minden alól fölmenteni, amint Zilahy teszi, éppen úgy ellenkezik az adatokkal, mint Petőfi fejlődése lélektani folyamával. Petőfi távol szülőitől, minden gondosb felügyelet nélkül, szülői megrongált pénzviszonyai miatt régibb állapotjához képest szükséget is szenvedve, már megkezdi küzdelmét az élettel. Szilaj természete, függetlenségre vágyó lelke nem fér meg az iskola korlátai közt. A színészet iránti hajlam korán fölébred benne; homályos érzelmek, vágyak, zsibongják körül. A lángész öntudatlan sejtelmei kínozzák, dacos ingerlékenysége, könnyelmű szeszélyei összeütközésbe hozzák az iskolai és családi viszonyokkal. Hanyagsága tanárai bosszúságát kelti föl, gazdájának túlzott panasza atyja szigorát, ki leveszi róla kezét. Az elkeseredett, de hajlani nem akaró ifjonc a világba indul, egyik csínyből a másikba sodródik, az iskolai életbe többé nem tud belezökkenni, most katona, majd tanuló, aztán színész, megint tanuló és ismét színész. A nyomorban sem veszti el életkedvét, sikertelen küzdelmei közt is fenntartja önbizalma, erkölcsi tévedéseiben is megőrzi hitét az erkölcsben, hányódásai közepett is olvas, ír, de legtöbbet tanul az életből. Íme Zilahy jóigyekezetű tanulója, kinek hanyagsága nem egyéb mesénél. Zilahy mindemellett con amore beszéli el az ifjonc Petőfi vásott csínyeit, hogy szerzett pénzt az útra a katholikus papoktól, hogy szedte rá atyját, mily kóbor életet élt Pesten. Mindezt Zilahy helyesnek, derék dolognak lá-szik találni, kiszínezve adja elő, de azt csak érinti, hogy mily lelki és erkölcsi erővel emelkedik ki Petőfi ifjúsága és csavargó élete tévedéseiből, megtalálva pályáját, mily szorgalmat és munkásságot fejt ki, mint kíséri folyvást anyja képe s mily szeretettel fordul szülőihöz, hogy végnapjaikban gyámoluk legyen. Nemcsak itt, hanem másutt is hibája az életrajznak, hogy az ilyesmiket csak mint száraz adatokat adja elő, de mindazt, ami felötlő, bizarr, kiszínezve írja le. Amazokon átsiklik az olvasó, emezek megmaradnak emlékében s a jellem körvonalai akaratlan is elferdülnek.

Nincs szándékunk az életrajzot részletesen bírálni, annyival inkább, mert hibája nem egyes részletekben rejlik, még kevésbbé az adatok pontatlanságában, mint az egészen elömlő szellemen, mely képtelen az adatokat feldolgozni, az indokokat leleplezni s hű képet rajzolni. A munka egyedüli érdeme az, hogy az eddig elszórt adatokat összegyüjtötte, egy pár újjal pótolta; vannak ugyan benne tetemes hézagok, például Petőfi házassága körülményei, irodalmi tanulmányai, író barátjaihoz való viszonyai alig érintetnek; a mellékesb adatok közt hibákat is találhatni, például, hogy Petőfi 1840 elején Sopronból Selmecen át ment Horvátországba (holott Sopronból egyenesen Pozsonyba ment s ott találkozott Szeberényivel, ki akkor pozsonyi tanuló volt), hogy 1847-ben kiadott összes költeményeit az Életképekben br. Eötvös ismertette meg (Eötvös a Pesti Hirlapba írt egy kis tájékoztató és védő cikket Petőfi költészetéről), hogy «Táblabíró» című szatirikus beszélytöredékét 1849-ben írta a budai hegyek között (e töredék már azelőtt két évvel megjelent az Életképekben), hogy a Hóhér kötele című regényét a kocsi párkányán és a korcsma falán írta s több ilyes: mindamellett egészben véve az életrajz e tekintetben méltánylatot érdemel. Néha lapokon át nem is találunk benne egyebet adatnál, csoportosítás és minden behatóbb lélektani fejtegetés nélkül, rosszul elbeszélve. S mennyi aprólékosság van itt minden lapon. Zilahy fontosnak tartja följegyezni, hogy 1841-ben Kápli Lajos Sopronban a Maurer-vendéglőben 1 frt 6 krajcárig rúgó vacsorát fizetett Petőfinek, hogy egész 1847-ig kitől és mennyit kért kölcsön, egész addig, hogy Pozsonyban mikép öltöztette ki Lisznyai, ócska ruháját hogy szerezte meg Wilim szabó az Apácasoron, ki azt ma is mint szent ereklyét őrzi. Mintha bizony 1842-ben széles körben ismerték volna Petőfi nevét és éppen egy német szabó lelkesült volna Petőfi ócska ruhájáért. Ez adatot Zilahy Lisznyaitól vette. Látszik rajta a Lisznyaias fantázia, valamint a Vahot Imrétől vetteken is a dicsekedő szellem. Az ily aprólékosságokkal teljes életrajz hasonlít az oly arcképhez, melyen a képíró minden pórust, pattanásocskát megjelöl. Vásznon vagy könyvben semmi sem árt annyira, mint a lényegtelen dolgok halmozása. S mégis Zilahy könyvében még ezt is szívesebben eltűrhetni, mint azt, midőn itt-ott belekezd Petőfi jelleme rajzolásába. Jellemzése a legtöbbször vagy frázis, vagy esetleges történetnek rendes vonássá emelése, vagy lélektani kulcs nélkül felhozott különcségek. Egy párnak cáfolatát idejegyezzük, leginkább Petőfi emléke iránti kegyeletből.

«Na, hogy Petőfinek különös modora volt, tagadhatlan!» – kiált föl Zilahy s elbeszéli, hogy midőn Vahot Imrének volt segédszerkesztője s nála lakott, Vahot kis gyermekeinek, kik oly örömest barátkoztak volna vele, soha egy jó szót sem adott, mindenféle grimászokkal, vadállati fogvicsorgatással és szemhunyorítással ijesztgette őket. Lehet, hogy a Vahot gyermekei sokat alkalmatlankodtak neki, lehet, hogy ajtójánál lármázván, rájok ijesztett, mit az érzékeny szülők rossz néven vettek, de hogy Petőfi a gyermekeket ne szerette volna s goromba lett volna irántok, az nem való, sőt ellenkezőleg, sok volt magában is a gyermekies, naiv. 1845-ben Pákh Albert atyjánál mulatva, barátja ifjabb testvéreivel órákig ellabdázott, Arany János gyermekeivel örömest játszott, a fiú mulatságára egy költeményt is írt, mely «Arany Laczinak» címet viseli s a gyermekek számára írt magyar költemények között a legjobb. A gyermekekhez ily vadnak rajzolván Zilahy Petőfit, a nők irányában éppen szemtelennek hirdeti s öltözködését a leghóbortosabbnak festi. Halljuk saját szavait: «A nők irányában nem tudott szeretetreméltó lenni; ha jól találta magát, mindjárt lelkemnek, galambomnak címezte s minden előljáró beszéd nélkül összevissza ölelgette őket (amiért egyébiránt az asszonyok nem szoktak megharagudni – csak okkal-móddal); öltözete, magaviselete mind másforma volt, mint más emberfiáé; főleg viseletében szerette a különcöt játszani, úgy, hogy aki meglátta, vele álmadott. Majd olyan kalapokat készíttetett, mint egy rézbogrács, csodálatos süvegeket; majd ember nem látta, fül nem hallotta zekéket, dolmányokat virágos atlaszból. És ő mindezt nem hiúságból vagy hatásvadászatból tette, mert hozzá férni nagyon bajos volt, hanem szeszélyből és különcségből.» Ezután leírja Zilahy, hogy Tóth Gáspárnál mily prémes dolmányt, sujtásos mellényt, magyar nadrágot s asztrakán kucsmát csináltatott magának, mely ruháját aztán majdnem egy esztendeig viselte. Nem valóságos torzvonások-e ezek? Lehet-e jobban rágalmazni Petőfit, mint ahogy ott dicsőítője Zilahy teszi? Amott lélektani képtelenség, emitt a valóság egészen elferdülve. Volt-e, van-e a világon oly ember, kiről el lehet mondani azt, mit Zilahy Petőfiről oly határozottan állít s egész cinizmussal, mintegy helyeselni látszik? A legféktelenebb ember sem viselheti magát így társaságban; hogy Petőfi nem viselte, azt mindenki bizonyítja, ki őt ismerte. Petőfi inkább tartózkodó, elfogult volt a nők irányában, mint bátor vagy éppen vakmerész s ha a finomabb társaskörök illemét megsértette is kendőtlen nyakával, keztyűtlen kezével, a női becsületről mindig lovagiasan gondolkozott. Ami öltözetét illeti, azt is túlozva, ferdítve adja elő Zilahy. Hogy ebben nem volt mindig jó ízlése, ez igaz, de hogy valóságos ijesztő lett volna, éppen nem áll. A virágos atlaszból készült, szem nem látta, fül nem hallotta zekékből és dolmányokból csak annyi igaz, hogy 1847-ben volt egy virágos atlasz atillája, de ilyet akkor nemcsak ő viselt, hanem Egressy, Kuthy, Kazinczy Gábor s mások is. 1845-ben nem annyira különcségből, szeszélyből, mint nemzeti buzgóságból öltözött tetőtől-talpig magyar ruhába. A magyar költők sokat emlegették, hogy a nemzet eldobta ősei bajnoki köntösét s rút idegent cserélt; az ő erős nemzeti érzése nem akart a szónál maradni. Peleskei nótáriusnak gúnyolták, de azért nem tágított, részint dacból, részint kénytelenségből, mert nem élt oly körülmények között, hogy könnyen csináltathasson új ruhát. Később úgy öltözködött, mint más, kivéve, hogy frakkot, kabátot nem viselt s mellényén pantalonán mindig volt egy kis magyar sujtás.