Part 20

A keményhangú Volf úr, aki saját kíméletlenségét nagyrabecsüli, bírálónknak hangján is megbotránkozik és szemünkre hányja, hogy e személyeskedő bírálatot a _Budapesti Szemle_ ugyanazon számában adtuk ki, amelyben megróttuk némely politikai lap durva hangját. Annyi való, hogy a bírálatban van itt-ott élesség, de nincs durvaság. Volf úr különösen kiemeli, hogy az indulatos bíráló nem igen válogat a kifejezésekben s őt eszetlennek, pontosságát pedig butának nevezi. Ama sorok, melyekre Volf úr hivatkozik, így hangzanak: «A IV. kötet 15. l. ezt mondja: ‚A jelen kiadás kódexünket hű másolatban közli s így az eredetinek nemcsak ortográfiáját, hanem még íráshibáit is meg kelle tartanunk’. Így könnyebb is volt. Meg sem kellett érteni, csak értetlenül adni odább. De nem szégyelletes dolog-e az, a tökéletlenségek eszetlen közlőjévé lenni? Nem szégyen-e, hogy csak egy szerény jegyzetben sem vet hozzá gyanítást arról: mi lehet az a sok tarka-barka alak s miképpen kell kibonyolítani egyik-másik összezavart, érthetetlen, utavesztett mondatot? Mit gondoljunk, mi oka lehet e buta hűségnek, micsoda lélekkel adhatni mindezt így a magyar olvasó és éppen nyelvtanuló közönség, tanuló, tanító kezébe?» Ez idézetből látszik, hogy az _eszetlen, buta_ kifejezés az elvre, a kiadás rendszerére vonatkozik s nem Volf úr személyére. Ellenben Volf úr válaszában folyvást a bíráló személyét illeti a legbecsmérlőbb kifejezésekkel s nemcsak tehetségét, tudományát támadja meg, hanem egész erkölcsi lényegét. A bosszúállás tényének bélyegzi a bírálatot, kutatja a személyt s megállapítja, hogy ellene egy egész összeesküvés alakult: van egy bűnszerző, aki kigondolta a bosszút és adatokat szolgáltatott, egy orgyilkos, aki stílusba öntötte az egészet s végre egy szerkesztő, aki mindezt készségesen elősegítette. Csodálkozunk, hogy Volf úr nem hozta föl a szedőt is, aki a bírálatot kiszedte, a korrektort, aki kijavította, a Franklin-Társulatot, amely kiadta, az expeditort, aki szétküldte s az olvasót, aki el merte olvasni. S ily orgyilkosság fényes nappal történt Budapesten, a rendőrség szemeláttára. Iszonyú!

Nekünk Volf úr válaszában az tűnt föl leginkább, hogy egész crimen læsæ majestatisnak tartja azt, hogy őt megbírálni merték és nem kedvezőn. Mintha ilyesmit tárgyilagos író, tisztességes ember nem követhetne el, csak elfogult elme és bosszúért lihegő szív. S vajjon, ha így állana is a dolog, megfosztaná-e az minden becsétől a bírálatot s nem-igazzá tenné-e ami benne igaz? Mi azt hisszük, hogy a kritikára nem egy esetben reáillik az, amit Mephisto mondott Faustnak, amikor ez azt kérdezte tőle, hogy ki ő:

Ein Theil von jener Kraft, Die stets das Böse will, und stets das Gute schafft.

Mi több joggal emlegethetnők a bosszút, ha nem találnók oly nevetségesnek. Alighogy a _Szemlében_ megjelent a _Nyelvemléktár_ bírálata, a _Nyelvőr_ tüstént nekünk rontott, hirdetve, hogy mi hibásabb kiadó vagyunk, mint Volf, mert az általunk szerkesztett _Olcsó Könyvtár_ Daykájában e sorokban: «Ha ütsz ismét te boldog óra? Ha fordul végezésem jóra? _(Esdeklés.)_ Hazám, ha ügyelsz majd tulajdon kincseidre? Ha vonsz örök homályt balhimezéseidre?» _(Vitéz Imréhez)_ a ha-t _hah_-ra javítottuk, nem tudva a _ha_ kötőszónak, mint névmásnak független kérdő használatát, _mikor_, _mely időben_ jelentéssel, pedig megtanulhattuk volna ezt a Ballagi szótárából, Simonyi nyelvtanából, Aranytól: «Oh nemzetem _ha_ fognád elfeledni, hogyan viselte súlyos nyavalyád?» Vörösmartytól: «Csaták miatt _ha_ nyughatol, oh ifjú szép hazánk?»

A _Nyelvőr_ egy kissé mohón kapott az alkalmon; ennyit Ballagi és Simonyi nélkül sem nehéz tudni. Ha figyelemre méltatta kiadásainkat, tudhatná, hogy mi, ha javítunk, a régi írók szövegén, azt mindig megemlítjük jegyzetben; másodszor mi kiadtuk Vörösmartyt is s ha ott a _ha_-t nem javítottuk ki _hah_-ra, bizony ezt Daykában sem akarhattuk s itt valamely figyelmetlenségnek kellett okozni a hibát. Úgy is történt. Daykának két kiadása van: a Kazinczyé és a Toldyé, ez utóbbi a jobb, mert Toldy az eredeti kéziratból visszaállította a Kazinczytól itt-ott önkényesen megváltoztatott szöveget. Mi azért a Toldy kiadásából szedettük ki a munkát, s midőn az egész ki volt szedve, a reviziót odaadtuk segédünknek, hogy hasonlítsa össze a Kazinczyéval, részint az írásjelek, részint a Toldy kiadásába becsúszott nyomdahibák miatt. Segédünk kijegyezte a revizió ívére az eltéréseket, amelyekből némelyt megtartottunk, némelyt elvetettünk. A Kazinczy kiadásában a kérdő _ha_ mindenütt _hâ_-val van jegyezve s azt segédünk mindenütt _hah_-ra javította. Ez figyelmünket vagy elkerülte vagy utána akartunk járni, hogy Kazinczy mit értett ama jel alatt s valami közbe jövén, feledésbe ment az egész s így maradt benne a hiba. De akárhogy történt, a hiba hibának marad s a _Nyelvőr_ jól tette, hogy nem hagyta szó nélkül, akár bosszúból tette, akár ügyszeretetből. Volf úr is jobban tenné, ha nem emlegetné annyit a bosszút. Ezzel nem lehet lefegyverezni a kritikát, sem félrevezetni a közönséget. Ami helyes és igaz, helyesnek és igaznak marad akárki akármely indokból mondja, névvel, vagy névtelenül s tökéletesen mindegy a _Budapesti Szemlé_ben jelen-e meg vagy a _Nyelvőr_ben.

A SZERKESZTŐ JEGYZETE.[70]

Íme, egész terjedelmében közöljük dolgozótársunk polémiáját bírálói ellen, bár azt hisszük, hogy nem éppen szükséges oly cikkekre válaszolni, melyekben majdnem oly kevés a valódi tárgyismeret, mint a komoly meggyőződés. De ha már kiadtuk e polémiát, a magunk részéről sem nyomhatunk el egy pár megjegyzést.

A magyar hirlapirodalom néha oly sajátságos képet tár elénk, minőt a szatiraíró sem gondolhatna ki jobban. Ilyen ez is. Kossuth egy könyvet ír, melyben Deákot csempészőnek nevezi, s az újabb közjogi intézményeinket megállapító 1867: XII. törvénycikkről pedig azt hirdeti, hogy annak egész alapja történeti falsum. Ez állítás annyira új, oly hallatlan, hogy minden esetre megérdemelt volna politikai hirlapjainktól egy pár megjegyzést. S mi történik? Egyetlenegy politikai lap sem szólal fel. Hallgat az _Ellenőr, Pesti Napló_ és _Lloyd_, hallgat mindenik. Ugyanakkor egy fiatal kritikus egy elég objektív tanulmányt ír Jókairól, mint regényíróról s tüzetesen és rendszeresebben igyekszik kifejteni azt, amit már több kritikus megjegyzett s a műveltebb közönség is rég érez, tudniillik, hogy Jókainak a pszichológia nem erős oldala. S mi történik? Néhány politikai lap, mintha összebeszélt volna, felzúdul s oly zajt üt, mintha valaki a magyar alkotmány alapját támadta volna meg, vagy a Deák emlékét akarná meggyalázni. A _Lloyd_, mint a nemzeti becsület védője lép föl, az _Ellenőr_ a lángészen történt sérelmet bosszulja meg, a _Pesti Naplót_ sem hagyja alunni a nagy ártatlan igazság és síkra lép a hallatlan igazságtalanság ellen. Egyszóval főbb politikai lapjaink egy pár napig legfontosabb kérdésnek tartották, hogy Jókai pszichológiai nagyhatalmasságát egyesült erővel megvédjék. Hát nem nevetséges-e ez?

Mi harminc év óta sok társaságban megfordultunk, néha olyanokban is, melyek esztétikai tekintetben műveltebbek voltak, mint a _Lloyd, Pesti Napló_ és _Ellenőr_ szerkesztőségei, de sohasem hallottuk, hogy valaki Jókait, mint pszichológot, különösen kiemelte volna. Legőszintébb tisztelői is ez oldalról nem tartották erősnek s egészen más oldalról méltányolták. Szerették benne az elbeszélő stíl ritka bájait, a rajz és színezet élénkségét, a leleményes kalandokat, a humoros ötletek és genreképek gazdagságát s ezekért sok mindent megbocsátottak neki. Lélektani botlásait, a jellem- és korrajz szembeszökő, olykor botrányos hibáit inkább csak menteni igyekeztek, mint igazolni, de sohasem dicsekedtek velök, mint fényoldallal. Sőt újabban ez őszinte tisztelők is sokallani kezdik, hogy kedvencök mennél többet ír, annál kevesebb tiszteletben tartja a fizikai és erkölcsi lehetőség határait.

Valóban óhajtandó volna, ha a _Lloyd, Pesti Napló_ és _Ellenőr_ e felfogás tévességéről mielőbb felvilágosítanák a magyar közönséget és kritikát, de nem Asbóth- és Keszler-féle fecsegésekkel, hanem alapos tanulmánnyal, részletes analizissel. A _Lloyd_ egyszersmind Németországot is fölvilágosíthatná, mert mi nem ismerünk valamirevaló német kritikust, aki Jókai pszichológiáját erősnek tartaná. Legalább Schmidt Julián, aki porosz-német fensősége érzetében egész leereszkedéssel igyekszik méltányolni Jókait, pszichológiáját meglehetős gyöngének találja. Világosítsa őt fel a _Lloyd_, védje meg nemzeti becsületünket, az _Ellenőr_ és _Pesti Napló_ pedig győzzék meg a magyar közönséget arról, hogy Jókai regényeiben tulajdonkép nem az a jó, amit benne leginkább élvezhetni, hanem az, ami nem igen élvezhető: az affektált szenvedélyek s a lélektani abszurdumok – és tegyék tönkre a _Budapesti Szemlét_, mely mindezek becsét már húsz év óta nem hajlandó elismerni.

A NYELVŐR ÉS A BUDAPESTI SZEMLE.[71]

A _Nyelvőr_ utolsó száma (1881. XII. füzet) oly nagy zajjal ront reánk, mintha valami csínyen kapott volna bennünket, pedig ha csínyről lehet szó, nem mi, hanem ő követte el. A dolog igen egyszerű, bár azt a _Nyelvőr_ mindenkép összebonyolítni törekszik. Általában természete a _Nyelvőr_nek, hogy minden kis dologból minél nagyobbat csináljon, az egyszerűt cigányosan elcifrázza, egész szenvedéllyel támadjon és dulakodjék, de a legcsekélyebb támadást is rossz néven véve, üldöztetését panaszolja. De térjünk a dologra.

A _Nyelvőr_ egyik számában (1881. IX. füzet) Bánóczi Greguss _Költészettanát_ ismertette. A könyv fény- és árnyoldalairól nem tudott vagy nem akart semmit mondani, hogy mégis mondjon valamit, idézett belőle, de oly hibás fölfogással, annyira megcsonkítva, hogy annak, amit az író mondott, éppen ellenkezője következett belőle és fennen hirdette, hogy mindez a _Nyelvőr_ szellemében van mondva. Az idézet főpontja ez: «A költői szabadságot rosszul értelmezik, akik a költő azon szabadságának tekintik, hogy a vers kedvéért hibát követhet el, midőn tudniillik a vers rákényszeríti, hogy például az _ik_-es igét _ik_-telenül ragozza, _karomat_ helyett azt mondja _karom_, tájszókat, népies kiejtéseket, szokatlan szórendet, inverziókot engedjen magának». A _Budapesti Szemle_ erre fölszólalt, a Greguss könyvéből egész terjedelmében lenyomatta az idézett helyet, kimutatta az ismertető tévedését s visszautasította a _Nyelvőr_ szellemének ez újabb nyilatkozatát, mely éppen oly ellenkezésben áll a dolog természetével, mint nép- és műköltészetünk öt százados gyakorlatával.

S mit tesz a _Nyelvőr?_ Azt mondja rólunk: «a gyanúsítás szomorú fegyveréhez nyúlva, a legkétségtelenebb tényeket elcsavarjuk, csakhogy a közönségben fölszíthassuk ellene a netán már hamvadóban levő bizalmatlanságot». S mivel bizonyítja be mindezt? Először is elismeri, hogy Bánóczi csakugyan csonkán idézett s idézetének az az értelme van, amit mi megtámadtunk s amit most maga a _Nyelvőr_ sem helyesel. De hisz ezzel éppen ellenkezőt bizonyít be, mint amivel bennünket vádol. A vád elesik s nincs helye többé a vitának. Mindegy, azért mi mégis gyanúsítottunk s elcsavartuk a legkétségtelenebb tényeket, mert a _Nyelvőr_ azt hiszi, úgy akarja; aki oly lehetetlen dolgot is lehetőnek hisz, hogy nyelvünket vissza lehet erőszakolni a Kazinczy előtti korra, az bizony ily csekély lehetetlenségen fönn nem akad.

A _Nyelvőr_ a következő okoskodással hiszi bebizonyithatónak vádját: az nem változtat semmit a dolog velején, hogy dolgozótársa félreértette a Greguss könyvét, csonkán idézett belőle s megtiltott a költőknek oly dolgokat, melyek mindenha szabadosak voltak; mert az alaptétel, tudniillik, hogy nincs költői szabadság, a nélkül is megáll és ez, nem pedig a magyarázat veendő a Nyelvőr szelleme nyilatkozatának. Különös, nagyon különös. Az egész könyvismertetésben, valamint a csonka idézetben is egy szó sincs arról, hogy nincs költői szabadság, hanem csak arról, hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot. Hogyan állhat meg tehát a _Nyelvőr_nek egy oly tétele, melyet nem is vitatott? S az a tétel, melyet tulajdonkép vitatott, hogy némelyek hibásan fogják föl a költői szabadságot, hogyan lehet helyes, midőn a magyarázó példák azt mutatják, hogy a dolgot teljesen félreérti? Egyébiránt az a kérdés, hogy van-e, nincs-e költői szabadság, attól függ, hogy mit értünk alatta. Jóravaló költő eddig sem értette alatta azt, hogy a költőnek szabad megsérteni a nyelv legsarkalatosabb törvényeit, hanem csak azt, hogy különbség van a költői és prózai nyelv között s amabban némely oly megnyujtások, rövidítések, kettőztetések, összevonások, csonkítások, archaizmusok, szoloecizmusok, inverziók is szabadosak, melyeket emez kevésbbé, vagy éppen nem vehet igénybe. S e szabadságot is mindig a nyelv természete és szelleme korlátozza, azért ami egyik nyelvben szabad, nem következik, hogy a másikban is szabad legyen. Nálunk nem Kazinczy volt első hirdetője a költői szabadságnak; nép- és műköltészetünk századok óta gyakorolja s ezelőtt két századdal Gyöngyösi már elméletét is megírta.

De vizsgáljuk, hogy mivel támogatja még nagyhangú vádját a _Nyelvőr?_ Azzal, hogy a _karom_-féle használat helyességére nézve már rég nyilatkozott, továbbá, hogy az _ik_-es ragozás további fenntartásának szükségét szintén rég megszüntnek hirdette. Jól van, de miért adott hát ki egy oly cikket, mely a _karom_-féle használatot megtiltja s némely _ik_-es igéknek _ik_-telen ragozását még a költőknek sem engedi meg? Ha egy folyóirat előbb így, aztán amúgy beszél, két ellenkező véleménye közül mindig az utolsót szokás végső megállapodásának venni, kivált ha azt, mint a folyóirat irányának egyik kifejezését, bocsátják világgá. Mi tudtuk, hogy a _Nyelvőr_ nyilatkozott mindkét kérdésben, cikkünk meg is említette, hogy szelleme oly szeszélyesen változó, mint valamely ideges hölgyé. Egyszóval se nem ferdítettünk, se nem hallgattunk el semmit s a gyanúsítást s a legkétségtelenebb tények elcsavarását nem mi követtük el, hanem a _Nyelvőr_ a maga igazságszerető ártatlanságában.

Az ember azt hinné, hogy itt már véget ér a _Nyelvőr_ polémiája. A világért sem. A _Nyelvőr_ szeret szélesen, hosszan, sőt laposan is írni. Úgy látszik, az új szók miatt annyira megutálta az újabb magyar irodalmat, hogy ízlést is a régiből tanul és Sámbár és Matkó mintaírói. Aztán kedve telik benne, hogy oly irodalmi szabályokat állítson föl, melyeket sehol a világon nem követnek, sőt maga is áthág, de mástól szigorúan megköveteli. A minap azt hirdette, hogy nem illik névtelenül vagy álnévvel írni, de azért közöl névtelen és álnevű cikkeket is. Most meg azt hirdeti, hogy a megtámadott írónak kötelessége felelni minden támadásra, minden hozzáintézett kérdésre, bár maga nem egyszer válasz nélkül hagyja támadóit. Szemünkre hányja, hogy még maig sem feleltünk ezelőtt harmadfél évvel hozzánk intézett kérdéseire s míg tartozásunkat le nem rójuk, nem igen van jogunk bíráló megjegyzéseket tenni a _Nyelvőr_re. Az igaz, hogy nem válaszoltunk ama kérdésekre, nem válaszoltunk pedig azért, mert nem tartottuk szükségesnek, de a _Budapesti Szemle_ azóta is folyvást igyekezett kideríteni az ortológia némely tévedéseit s ama kérdéseket is érintette, amennyiben szükségesnek látszott. Az író mindig maga határozza meg, hogy válaszoljon-e, vagy ne valamely támadásra, ő vallja kárát, ha némasága miatt veszti írói reputációját; azért ne fájjon a _Nyelvőrnek_ a mi fejünk. Úgy látszik, hogy a _Nyelvőr_ mindenkép vitázni akar velünk. Jól van, mi is hát kérdéseket intézünk hozzá az ő modorában. Nem követeljük ugyan, hogy feleljen reájok, magunkat sem kötelezzük a válaszra, de ha polémiai kedvének táplálék kell, nem annyira a magunk, mint az olvasóközönség kedvéért, határozza meg világosan és szabatosan:

1. A nyelv csak természeti produktum-e vagy egyszersmind történeti is s ha ez is, a magyar nyelvújítás csak elméleti tan, futó divat volt-e vagy történeti tény, amellyel számolni kell?

2. A nyelvész törvényhozója-e a nyelvnek, vagy csak törvényeinek fejtegetője, tényeinek magyarázója, anomáliáinak fölvilágosítója s hogy mily szókat használhatni a végső stádiumban, ő dönti-e el vagy az író és beszélő nemzet java?

3. Szándéka-e a _Nyelvőr_nek kiirtani nyelvünkből mindazon új szókat, melyek az ő helyes vagy helytelen szabályainak meg nem felelnek, még ha általánosan elterjedtek és szükségesek is?

4. Minthogy a _Nyelvőr_ is használ oly új szókat, melyeket rosszaknak tart, megengedi-e másoknak, hogy szintén használhassanak oly új szókat, melyeket jóknak vagy legalább szükségeseknek tartanak?

5. Ha a _Nyelvőr_ magának, másoknak is engedményt tesz, nem fog-e a szigorú elmélet ellenkezni a tág lelkiismeretű gyakorlattal s nem lesz-e kénytelen előbb-utóbb, itt is, ott is, meghajolni az író és beszélő nemzet szüksége, szokása és ízlése követelményeinek?

S midőn e kérdéseket ajánljuk a _Nyelvőr_ figyelmébe, egyszersmind azzal a jó tanáccsal is kívánunk szolgálni, hogy dolgozótársait buzdítsa egy kissé jobb magyarságra. Például Bánóczi újabb cikke egy fordított regényről oly rosszul van írva magyarul, hogy ritkítja párját. Éppen most vettünk Kolozsvárról egy névtelen levelet, mely kócsintásait tárgyalja. De minthogy kifogytunk a helyből, közlését jövő számunkra halasztjuk.

«TOLDI SZERELME» EGY KIHAGYOTT VERSSZAKÁRÓL.[72]

Valahányszor az Akadémiában hivatalos dolgom volt, menet vagy jövet, ha csak egy percre is, mindig meglátogattam Arany Jánost. Halála előtt mintegy három héttel, egy akadémiai ülés előtt, szintén benyitottam hozzá. Ott ült íróasztala előtt, egy írókönyvre hajolva s jegyezgetve belé.

– Jó napot, János! Mit csinálsz? Nem vagyok-e alkalmatlan?

– Nem. Mindjárt kész vagyok, csak a napi kiadásokat jegyzem be számadókönyvembe, aztán beszélgethetünk, – viszonzá s újra lehajolt számadókönyvéhez s folytatta a jegyezgetést.

– Ugyan mit vesződöl te ezzel? Rontod különben is elgyöngült szemeidet. Fiadra vagy unokádra bízhatnád vagy akár elhagyhatnád az egészet. Nem tartozol te senkinek számadással, magadnak pedig csak megengedhetsz egy kis kényelmet. Semmi hasznod belőle, ha utolsó krajcárig tudod is, hogy mit adtál ki. Amit kiadtál, hogy vissza nem jő, ezt a nélkül is tudhatod.

– Ej, milyen meggondolatlanul fecsegsz össze mindent – mondá Arany föltekintve írókönyvéből – látszik, hogy könnyelmű, rossz gazda vagy.

– Az nem vagyok – viszonzám – többet sohasem költöttem, mint amennyi jövedelmem volt. Ha kevesebb volt, kevesebbet, ha több volt, többet költöttem. Néha még valami fönn is maradt. Mi szükség ehhez számadás?

– De hiszen így te sohasem tudod, hogy mennyi a bevételed és mennyi a kiadásod!

– Az utolsó krajcárig nem, de annyira igen, amennyire szükségét érzem. A legfőbb az, hogy soha sincs deficitem. Bevételeim részint haviak, részint negyedéviek; minden hó és negyedév elején fedezem legszükségesebb kiadásaimat; ami pénzem marad, azt elzárom s költök belőle, annál kevesebbet, mennél inkább fogy, egész a jövő hónapig vagy negyedévig. Ez az én rendszerem, amelyhez nem kell számadókönyv; egyfelől kényelmes, másfelől nem bonyolít bajba.

– Nem kívánok részt bölcseségedből – jegyzé meg Arany röviden.

– Minden ember a maga természete és szükségei szerint bölcselkedik. Egyébiránt, ha pontosan jegyezném is bevételeimet és kiadásaimat, szembaj esetében nem vesződném vele, hanem másra bíznám.

– Az én szemem többé meg nem gyógyul – mondá Arany szomorúan – néhány szám följegyzése már nem árthat neki. De ne veszekedjünk tovább – folytatá derűltebben – gondolom, nem azért jöttél hozzám. Ülj le, mindjárt elvégzem dolgomat, addig olvass valamit, aztán beszéljünk okosabb dolgokról.

Erre leültem egy karosszékre asztala mellé, amelynek végén elszórva néhány könyv feküdt. Fölvettem közülök egyet, hát alatta egy Margit-szigetről szóló nyomtatvány tünt szemembe, melynek üres lapjára irónnal néhány verssor volt írva. Fölvettem és elolvastam; reáismertem Arany kéziratára, valamint arra is, hogy ez egy _Toldi szerelméből_ kihagyott versszak, még pedig a XII. ének végéből, midőn Toldi Margit szigetén négy fiatal fűzet ültet kedvese sírjához. A kihagyott versszakban megemlíti a költő, hogy a négy fűz elárvult sarjai talán még maig is élnek, egy fejedelmi személy (József főherceg) oltalmában, aki e sziget nagy multját virányos jövővel szegte be s hagyta, hogy az agg költő éneke utolját ott zengje el s aztán hallgatva várja ott halálát.

– Miért hagytad ki e versszakot _Toldi szerelméből?_ – kérdém Aranytól, aki éppen bevégezte számadását s hozzám fordult.

– Mit kutatsz irataim közt? – kiáltott föl némi ingerültséggel.

– Nem irataid közt kutattam, hanem könyveid között, sőt nem is kutattam Te mondád, hogy olvassak valamit, amíg számadásod bevégezed, így vettem kezembe e nyomtatványt, melynek üres lapján versed állott. Ez oly szabályos eljárás, hogy a rendőrség sem találhatna benne hibát. De mondd csak, mikor írtad e versszakot? Az eredeti kéziratban, melyet nekem ideadtál volt olvasás végett, e versszak nem volt meg.

– Persze, hogy nem volt meg – mondá Arany lassankint földerülve – de, hogy most hogyan került e nyomtatvány a könyvek közé, magam sem tudom, Azonban halld, elmondom néked az egész históriát. Emlékszel, 1879-ben végeztem be _Toldi szerelmét_. Odaadtam neked olvasás és bírálat végett, te néhány nap mulva visszahoztad s közölted velem megjegyzéseidet. A többek között azt jegyezted meg, hogy midőn Toldi kedvese sírjára borul, a «Piroska» fölkiáltáson kívül egyebet is mondhatna, jól esnék az olvasónak, ha egy pár sorban kifejezné fájdalmát. Én erre viszont megjegyeztem, nincs szükség reá, a fájdalom nagyságát éppen a szólni nem tudás fejezi ki. Azonban eltávozásod után sokat gondolkoztam e versszakon; eszembe jutott, hogy sehol sem fejeztem ki, pedig akartam, Toldinak azt a fogadását, hogy szíve sohasem kíván többé asszonyt ismerni. E hely éppen alkalmas volna reá, azért változtattam az illető versszakokon s midőn Toldi fájdalmának első rohama valamit enyhült, még négy sort adtam ajakára, melyek kifejezik fogadását is. Később arról is gondolkoztam, minthogy a Margit-sziget a jelenet színhelye, vajjon nem kellene-e beleszőnöm József főherceget is, aki e szigetet a főváros díszére s a szenvedő emberiség javára egész tündérkertté varázsolta át. Arra is gondoltam, hogy illő volna személyes hálámat is kifejezni egy pár sorban, mert lásd, hogy nyaranként e szigeten lakhatom, az reám beteg emberre nézve valóságos áldás. Aztán József főherceg sok szívességet tanusított irántam, minden feltünés nélkül, észrevétlen, gyöngéden. A fürdőigazgatóság a legjobb szobákat adatta nekem, a bért sohasem emelte, bár a másokét igen; gondoskodott kényelmemről a nélkül, hogy kértem volna, reggelenként virágokat küldetett nőmnek és unokámnak. Úgy hiszem, hogy mindezt a fürdőigazgatóság nem magától tette, hanem alkalmasint József főherceg utasításából, aki meghagyta nekik, hogy hozzám figyelemmel, szívességgel legyenek. Megvallom, mindez jól esett szívemnek s ez érzés szülötte az a versszak, amelyet az imént olvastál. De kihagytam mind az első, mind a második kiadásból, nehogy hízelgőnek gúnyoljanak vagy valami olyat sejtsenek, aminek semmi alapja nincs.

– Azt ugyan rosszul tetted – mondám egész komolyan – mert jól mondja Erdélyi János:

«A mit érzesz, azt soh’se tagadd el».

– Könnyen és hamar ítélsz – viszonzá Arany – az első és második kiadásból, igaz, kihagytam a versszakot, de a harmadik vagy negyedik kiadásban, halálom után, benne lesz. Ím, lásd magad – folytatá könyvtárához lépve s kivéve abból _Toldi szerelme_ nyomott példányát. – Nézd, mily gondosan bejegyeztem ide a kihagyott versszakot, megjelölve azt is, hogy hova kell jönnie. – Most halld kapcsolatosan mind a négy versszakot, a 105. a kihagyott.

És kezdé olvasni, amint következik:

103.

«Piroska!»… zuhant most körűl a keresztre, Kebléhez szorítva, záporba fürösztve, Csókolta, ölelte azt a hideg szírtet, Mig vele a nagyján valamit enyhített; De tovább is egyre zokogott bánatja, Mint mikor a sirást el a gyermek hagyja; Majd szemeit törlé s a csillagos égre Fölnézve sokáig, így szólala végre.

104.

«Tiszta vagy, ott is vagy! hiszem erős hittel, Oda vársz, meggyógyitsz boldog szeretettel; Addig soha e szív asszonyt ne ösmérjen, Fogadom, s megállom, Isten úgy segéljen.» Most kele – négy gödröt vájt neki jó kardja, Két keze markával földjét kikaparta, Felránta tövestűl négy fiatal fűzet: Ezek árnyékolják az apácaszűzet.

105.

_A négy fűz elárvult sarjai tán élnek_ _Ma is, oltalmában fejdelmi személynek,_ _Ki, hogy e szép sziget rászálla idővel,_ _Beszövé nagy multját virányos jövővel_ _S hagyta, hogy a környék agg fülemiléje_ _Éneke utolját ott elzengicsélje,_ _Azután hallgatva ott várja halálát,_ _De kövessük Toldit és a rege szálát._

106.

Hogy látta-e mind ezt a kolostor népe, Ki tudja, hisz ennek ötszáz harminc éve; Lehet az, hogy látták vagy meg is ösmerték, De megháborítni a nagy hőst nem merték. A mely úton jött volt, azon is ment vissza, Piroska torát már szomorúan issza, Piroska torában szerelme utóját, Együtt az Anikó vidám kézfogóját.

– No hát meg vagy velem elégedve? – kérdé Arany az olvasás bevégzésekor, szelíden mosolyogva.

– Meg, János s ha kívánod, kedvedért ezután rendes számadást viszek bevételeimről és kiadásaimról.

– Nem kívánom, élj kedved szerint, de engedd, hogy más is kedve szerint élhessen. Én így is meg vagyok veled elégedve.

Ekkor órámra tekinték s láttam, hogy öt óra már elmult.

– Már öt óra, mennem kell, mert ha te meg vagy is velem elégedve, az osztály nem igen lesz, ha mint osztálytitkár elkésem az ülésről. Isten veled! Nem jössz el te is az ülésre?

– Nem, eleget jártam húsz év óta, engedjétek, hogy élvezzem szabadságomat, úgysem sokáig tart – mondá Arany szomorúan s kezet szorítva elváltunk egymástól.

És csakugyan, három hét mulva ravatalon feküdt.

DESKRIPTÍV KRITIKA.

I.[73]

A _Hét_ című hetilap 22. számában igen különös elvet hirdet s akar reá erőszakolni a magyar kritikára. Megtiltja a kritikusnak, hogy valamely mű értékéről elmélkedjék s vizsgálja, hogy az jó vagy rossz. «Aki nem a szabályok szemüvegén nézi az irodalmat – úgymond – hanem saját szemével lát, a maga szívével érez, az már számot akar adni élvezetéről, mindenekelőtt az író tehetségét, gondolatait, érzelmeit, személyiségét vizsgálja, mint a természettudós, aki a növényt nem bírálja, hanem leírja. Nekünk, fájdalom, nincs _deskriptív_ kritikánk, nekünk csak bíráink és bakóink vannak.» Tehát a kritikusnak nem szabad bírálni, csak ismertetni. De hát így hogy adhat számot élvezetéről, hogy vizsgálhatja az író egyéniségét, ha nem szabad bírálnia, ítélnie? Ami még különösebb, ez elvet Alexander Bernát hirdeti, aki a magyar filozófiai irodalom egyik érdemes munkása. Képzelhetni-e filozófot elemzés, bírálat, ítélet nélkül? S vajjon nem bírált-e maga Alexander is regényeket, drámákat és tudományos munkákat? S nem oly lapban hirdeti-e ez elvet, amely jól-rosszul szintén bírál, sőt minden indokolás nélkül koronként pálcát tör az Akadémia és a Kisfaludy-Társaság fölött? Alexander panegyrist írva Dóczi arcképéhez, hirdeti ez elvet, mert rossz néven veszi, hogy Dóczit nemcsak ismertetni, hanem bírálni is merik. Nem jobb lett volna-e megcáfolni és nevetségesekké tenni Dóczi igazságtalan bírálóit, mint általában elítélni minden bírálatot? Bizonyára mindenki tetszése szerint írhat csak ismertetést valamely műről, de megtagadni a bírálat jogát, annyi, mint a gondolat szabadságát igázni le, ehhez pedig senkinek se joga, se ereje.

II.[74]