Part 15

Petőfi különcségei, gyöngéi vagy éppen hibái, egy-egy tiszteletreméltó elvnek vagy nemes érzésnek voltak túlságai, melyek benső természete és költészete szellemében lelik leghelyesb magyarázatukat. E nélkül csak esztelenségeknek tünnek föl, és Zilahy hibája éppen az, hogy e kapcsolatot nem látja vagy nem emeli ki kellően. Petőfi Zilahy szerint, büszke, rátartó, szótlan vagy nyers ember volt; akik barátságot tartottak is vele, panaszkodtak uralkodásvágya, erőszakossága és zsarnokoskodó természete ellen; rokonszenveit éppen oly sűrűen gyorsan változtatta, mint ruháit; az önbecsülésben sem tartott mértéket, néha túlvitte, máskor nem vette figyelembe; a szeszélyt jellemerőnek, a makacsságot állhatatosságnak vette. Mindez rágalomnak is beillenék, ha nem volna értetlenség. Petőfi jellemének és költészetének egyik kiváló jellemvonása az őszinteség. Sok körülmény hatott oda, hogy ez benne majdnem a betegségig kifejlődjék. Az őszinteség szép tulajdon az életben s éltető forrása a lírikusnak, de csak egy bizonyos pontig. Az igen őszinte költő könnyen megénekel olyat is, miről talán hallgatni kellene, az igen őszinte ember olyakat is mondhat másnak, mi már nyerseségnek, gorombaságnak is beillik. Petőfin mindkettő megesett. De az ily nyerseség az életben nem a szív vadsága, hanem bizonyos szilaj naivitás, az ily gorombaság nem sértés, mert nincs benne rosszakarat, hanem csak az illemi formák önkénytelen mellőzése. Ily értelemben volt Petőfi nyers, mit még feltűnőbbé tett népiessége. Valamint költeményeiben néha oly népies kifejezésén is megbotránkoztak, mely ellen nem szólhat az esztétika: úgy az életben is némely igen elfinomodott embert könnyen bánthatott népies modora. Lehet, hogy később mindebbe vegyült egy kis affektáció is, de az kétségtelen, hogy nyerseségének alapja az őszinteség volt, mely előbb mint naivitás nyilatkozott, majd mint elv kapcsolatban demokráciai, sőt köztársasági érzelmével. Büszkesége, melyet Zilahy helytelenül rátartással told meg, hasonlított nyerseségéhez. Eleven önérzete volt; sokat tartott becsületére, melyet féltékenyen őrzött, függetlenségére, melyet szenvedések árán vásárolt, táplálta költői tehetségébe vetett erős hitét, mely nem engedte csüggedni, pályát nyitott számára s fenntartotta a támadások ellenében. Nem tűrte a megaláztatást bármi formában s néha annak tartotta azt is, mi csak tapintatlanság volt. Annak nincs alapja, amit Zilahy állít, hogy önérzete néha elhagyta, vagy amint ő oly furcsán mondja: «olykor nem vette elég figyelembe önbecsülését». Önbecs érzete sohasem hagyta el, sőt túlságokba sodorta. Utálván a szerénykedő képmutatást, az alázatos kevélységet, örömestebb akart szerénytelennek látszani. Ha valaki lenézte költeményeit s némely költőtársaiét, melyek gyöngébbek voltak, jobbaknak ítélte, társaság- és irodalomban nem restelte kimondani, hogy az övéi jobbak, de soha senki után nem járt, senki hiúságának nem hízelgett, hogy cserébe tömjénezést nyerjen. Költői önérzete vagy éppen hiúsága kitöréseit a legtöbbször humor enyhíti vagy jókedvű malice. Csak ha mélyen sértve érezte magát, tört ki heves lelke szilaj szenvedélyességével, melyet nem igyekezett fékezni. Heves véralkatát, ingerlékenységét még inkább kifejtette szakadatlan és termékeny költői munkássága. A sok írás idegessé tette, mozgékony képzelődése, a benyomásokra oly fogékony kedélye, könnyen ragadta hol kitörő jókedvre, hol búskomorságra; innen szeszélyei, de hogy a szeszélyt jellemerőnek vette volna, az mesebeszéd. Inkább a dacot és szenvedélyességet vette annak, mert erős meggyőződései voltak, elvein majdnem fanatizmussal csüngött s egész a végletekig alkalmazta. Ami ezek körén kívül esett, ahhoz nem volt érzéke. Föllengző idealizmusa, költői nemes alanyisága mintegy ragadta magával; az életben is a lelkesülés rohamai között élt. Innen csekély okból is könnyen összeütközött barátaival, kikhez egyébiránt híven ragaszkodott. Gyermekkori barátjai közül csak az egy Szeberényivel hasonlott meg végkép s nem minden ok nélkül. Pákhkal kétszer is összezördült, de folyvást barátja maradt. Vörösmartyval politikai meggyőződése erős összeütközésbe hozta, de polémiái után is úgy ragaszkodott hozzá, mint atyjához. Zilahy Petőfit a barátságra méltatlannak rajzolja s mégis egy helyt így kiált fel: «Igazi ragaszkodó, ily nagy szellemhez méltó vele élő-haló barátja nem is volt senki». De ennek ellenére ugyanazon lapon mégis idézi Petőfinek egyik levelét, melyben ez Emődyt leghívebb, legönzéstelenebb és legtisztább lelkű barátai egyikének nevezi. Ki érti meg ebből, hogy mily barát volt Petőfi s milyenek voltak barátai?

De halljuk tovább, hogyan jellemzi Zilahy Petőfit, mint barátot és szerelmest. «Egy futó perc elég volt reá – úgymond – hogy a férfit barátjának, a nőt kedvesének vallja, a másik perc pedig, hogy örökre meggyűlölje. Debrecenben 1846-ban történt, hogy színelőadás alkalmával egy szép színésznő szomszédságába esvén, az első felvonás alatt megismerkedtek egymással, a másodiknál örök szerelmet vallottak, a harmadikat végig sem nézték, hanem futottak tiszteletes Tóth Mihály uramhoz, kivel Petőfi különben is igen jó barátságban állott, hogy eskesse őket össze azonnal. A tiszteletes szerencsére azt válaszolta, hogy gyertyavilágnál esküdni hazai kanonjaink értelmében tilos, legfeljebb diszpenzáció mellett történhetik, azért menjenek, hozzanak előbb diszpenzációt. Petőfi e szűkkeblűségen rendkivűl fölháborodott, tiszteletreméltó barátját szidta, mint a bokrot s úgy vált el tőle, mint halálos ellenségétől. Aztán ismét megbékéltek. A kedélyes művésznő pedig a helyett, hogy a fölmentés után járt-kelt volna, férjhez ment máshoz. Petőfi is jobbat gondolt és útjaik többé nem találkozának.» A tény fővonásaiban igaz s annyival terhelőbb Petőfire nézve, mert akkor már ismerte és szerette leendő nejét. De vajjon nem volt-e ez eset kivételes, sőt egyetlen egész életében, valamely gonosz óra kísértése, melynek nem tudott ellentállani? Vajjon igaz-e, hogy gyakran tett ilyesmit s ez volt főjellemvonása barátságban, szerelemben, mint Zilahy állítja? Vajjon nincs-e ez eseménynek lélektani kulcsa, mely megfejti nekünk e hallatlan könnyelmű, sőt érthetlen tettet? Elmondjuk röviden, amit tudunk; tartozunk vele Petőfi emlékének; nem menteni akarjuk e tettét, csak kimagyarázni s megmutatni, hogy Petőfi nem volt kötözni való bolond, amint Zilahy rajzolja.

Petőfi Szatmár megyében 1846 őszén megismerkedett egy ifjú hölggyel, kit aztán 1847 őszén nőül is vett. Mindjárt az első napokban szenvedélyesen megszerette; szerelme viszonoztatott. Visszatérve Pestre, a leányt levélben megkérte atyjától, kit nem ismert, mert az látogatásakor nem volt otthon. Az atya azt válaszolta: ő még nem ismeri annyira Petőfit, hogy határozott választ adhasson, leánya is még nagyon ifjú, várjanak egy évig s ha akkor is mindkettő megmarad szándéka mellett, ő nem vet a házasság elébe akadályt, még akkor sem, ha nem helyeselné. Petőfi nem volt megelégedve a válasszal, azt hitte, hogy a kitűzött határidő csak arra való, hogy elfordítsák tőle kedvese szívét. Lángoló szenvedélye nem ismert gátat s égbekiáltó igazságtalanságnak tartotta az atya magaviseletét. Végletekre hajló természete, a társadalmi formák megvetése, meggondolatlan lépésekre ragadták. Erdődre utazott, sürgette a házasságot s összetűzött a szülőkkel, kik megmaradtak határozatuk mellett. Ekkor a leányhoz fordult s kérte, hogy szökjék el s esküdjék meg vele a szomszéd városban. A leány nem hajlott kérésére, de megigérte, hogy hű marad hozzá s a kitűzött határidő mulva neje lesz, szülei ellenére is. Petőfit felingerelte a válasz, keserűsége most a leány ellen fordult, kétkedni kezdett szerelmében s kétségbeesve hagyta oda Erdődöt. Így érkezett Debrecenbe, hol egy szép és elmés színésznő kacérsága azt a gondolatot ébreszté föl benne, hogy e leányt par dépit nőül vevén, bosszút álljon kedvesén, ha magát boldogtalanná teszi is. Mindez egy óra műve volt; tüstént meg akart esküdni a színésznővel, úgy látszik félt, hogy egy óra mulva nem lesz elég ereje végrehajtani bosszúját. Nem találván papot, ki megeskesse, másnap Pestre utazott, örvendve, hogy nem tette meg azt, amit meg akart tenni s ami miatt most már önvádat érzett. Íme e kaland indoka és körülményei. Zilahy mindezt nem tudta, talán nem is tudhatta, de így sem volt följogosítva, egy puszta, minden indok nélküli esztelenségre képesnek hinni Petőfit s mi több, jellemrajza alapjául venni. S ezzel megválhatunk e könyvtől. Ennyi is elég tájékozni az olvasót s az irodalomtörténettel foglalkozókat, hogy e könyv csak adatgyüjtemény, de nem életrajz s legkevésbbé Petőfi hű képe.

Térjünk át Zilahy széptani kísérleteire, bírálatai- és polémiáira, melyekből áll nagyrészt munkái második kötete. Itt inkább helyén van, mint az életrajz terén. Legalább megvan benne a küzdelmi szenvedély, ha nem is vezeti mindig erős meggyőződés, van bátorsága, bár könnyen hetykeségbe vagy cinizmusba sodródik, látköre nem széles, ismeretei nagyon töredékesek, de amint utolsó, félbeszakadt töredéke mutatja, kezd nyomósabban gondolkozni. Életrajzírója termékenységét, eszmei tartalmasságát és önállóságát emeli ki. Szerinte a világirodalomban, az egy Macaulayt kivéve, nincs példa reá, hogy valaki huszonötéves korában többet produkált volna Zilahynál. Nem tudjuk, hogy Macaulay hány éves korában kezdett kritikát írni, de hogy legelső kísérletének egyetlen lapja is többet ér, mint Zilahy összes kritikai munkássága, az kétséget nem szenved. Nem jártunk utána, hogy Európa legkitűnőbb kritikusai, hány éves korukban emelkedtek hírnévre, de azt látjuk, hogy Zilahy egyetlen kritikát sem írt, mely akár formára, akár tartalomra nézve kitűnő legyen; legjelesb dolgozata is csak tehetségét tanusítja, egy fejlődésben levő tehetség küzdelmét, mely még nem találta meg útját. A termékenység alatt az eszmék és jeles munkák gazdagságát értjük, nem pedig a puszta számarányt. Ami önállóságát, eredetiségét illeti, melyet maga Zilahy is nagy önérzettel szokott emlegetni, eszmeköre sokkal szűkebb, mint a magyar esztétikai irodalomé, még ebben sem tudja magát biztosan tájékozni, nem hogy szélesbítené. Az bizonyos, hogy Zilahynak vannak eredeti gondolatjai, de ezek vagy abszurdumok, vagy zavaros fogalmairól tesznek tanuságot. Ő pálcát tör Molière egyik legkitűnőbb műve fölött, de Bajza Jenőnek igen gyönge s még némi drámai tehetségre is alig mutató tragédiáját kitűnőnek hirdeti. Arany János költészetét inkább a tanulmány, mint a teremtő fantázia szülöttének tartja, de Vajdában mélységet és eredetiséget fedez fel. A forradalom utáni évekből 1860-ig egyetlen figyelemreméltó lírikust sem talál, azonban Dalmadyt és Vidát úgy üdvözli, mint őszinteségből és igazságból kivetkőzött líránk megváltatásának első hírnökeit. Elítéli az egész magyar zsurnalisztikát, mint amelynek nincs erkölcsi súlya s a közönségnek legfeljebb bohóca vagy colporteurje s a Vajda János szerkesztette Magyar Sajtóhoz szegődik, melyet leginkább a botrányok tettek emlékezetessé. Fejtegetése és stílusa nagyon egyenetlen; a helyes megjegyzéseket helytelenek követik, a világos és szabatos mondatokat homályosak, majdnem érthetlenek váltják föl. Fölvet egy-egy fontos kérdést, de megfejtetlen hagyja, néha megrója, mi nem hiba s dicséri a hibát. Sohasem bocsátkozik valamelv író vagy mű derekasb boncolatába, megelégszik egy pár általánosb vonással, vagy egy-egy feltűnőbb részlettel s a fődolgot ritkán találja el. Keresi a polémiát, néha csak a polémia kedvéért s küzdő bajnok helyett csak fecsegő Thersites. Hajlamból vagy szükségből kedveli az ügyvédi fogásokat; erőlteti a legélesb gúnyt egész az ízléstelenségig, de rosszul esik neki, ha őt is gúnyolni merik. Büszke reá, hogy nem ismer el tekintélyt s mégis panaszkodik, hogy Arany tekintélyével nem lépett föl védeni őt valamelyik polémiájában. Szeretne egy irodalmi új párt vezére lenni, de csak egy kis türelmetlen cotteria élén találja magát, mely doronggal akarná bevenni Helicont; szeretné az új költőkkel megverni az idősbeket, az új nemzedékkel a régit, de nem találván nagy tehetségeket, a kicsinyeket nagyítja; szeretne mint valami új irány képviselője nagy változást hajtani végre a magyar irodalomban, de nincsenek új eszméi s maga sem tudja mily irányt követ.

Azonban e hiú küzdelem, ez elkeseredett vergődés közepett folyvást fejlődik s bizonyos erő nyilatkozik benne, mely alkalmasint előbb-utóbb kiemelte volna ferde helyzetéből. Az íróság suhancéveit élte s oly irodalmi körben, hol ő volt a legokosabb ember. Kiocsudása valószínűleg nemsokára bekövetkezett volna s a csalódások, felköltve elégedetlenségét, talán oly útra terelik vala, melyen hasznos szolgálatot tehet a magyar kritika ügyének. Utolsó munkája legalább ilyesmire mutat. Apró és napi becsű bírálatok helyett egy nagyobb tanulmányba fog, mely nyomósabb gondolkozást tanusít. A tanulmány címe a «_Tragédia bölcselete, vonatkozással Teleki László Kegyencére_». Csak töredék, mert halála félbeszakasztotta, de legtöbbet ér széptani dolgozatai közt. Nem fejti ki ugyan még nagyjában sem a tragédia bölcseletét, számos paradoxonra találhatni benne, de néhány jó gondolatot mond el a tragikumról. Kár, hogy fejtegetésében néhol hiányzik a benső kapcsolat, előadása helyenként homályos, igen is filozófiai akar lenni, bár nem otthonos eléggé a filozófiai műnyelvben. «A tragédia fogalom – úgymond Zilahy – ezen gondolatban összpontosul: a természetileg igazolható, de erkölcsileg nem jogosult indulatot az erkölcsi joggal ellenkezésbe hozni és a kettő között az erkölcsi jognak adni elégtételt. Más szóval: a konkrét emberi ellen az absztrakt világrendnek szolgáltatni igazságot.» Zilahy, úgy látszik, a világrend alatt csak az erkölcsiség törvényeinek összességét érti s a tragikum határát egy kissé szűk körre szorítja. Az egyén, midőn a világrendnek keztyűt dob, az egyetemes vagy együttleges ellen támad fel s ez nem mindig az erkölcsiség törvénye. Egy politikai ballépés nem az erkölcsiség megsértése s mégis lehet tragikai alap. Néha erényeink hozhatnak tragikai helyzetbe, nem azért, hogy nem voltunk eléggé erkölcsösök, hanem mert átléptük az okosság határait. Lear nem sérti meg az erkölcsiség törvényét, csak az okosságét s mégis oly szenvedések martaléka lesz, mintha nagy bűnt követett volna el. Éppen az a tragikum egyik jellemző oldala, hagy a nemezis nem csak a bűnt bünteti, hanem mindent, ami ellenkezik a dolgok kényszerűségével s a büntetés a tévedéssel nincs mindig arányban. Alább maga Zilahy is észreveszi, hogy vannak oly drámai hősök, kik nem sértik az erkölcsiség törvényeit s mégis bukásuk tragikai hatású, de nem tudja megmagyarázni okát. Azonban igen helyes megjegyzése az, hogy a tragédia mindig oly eszmét juttat győzelemre, melynek megsértése miatt a hősnek buknia kellett, de abban téved, midőn a tragédia céljának csak a büntetést tűzi ki s nem egyszersmind a kiengesztelődést is. Innen van aztán, hogy a tragikai félelmet is csak a büntetésben helyezi, holott a félelem a részvét szüleménye, mely már akkor megkezdődik, midőn a hős a bűn vagy tévedés bonyodalmaiba sodródik s folyvást növekedik a katasztrófig, hol a kiengesztelődés enyhíti, mely a szánalom és megnyugvás vegyes érzése. Az ókori és újkori dráma különbségeire a tragikai alapot illetőleg, szintén helyes észrevételeket tesz; különösen találó az, hogy az ókori drámában a világrend, melyet mi a dolgok természetébe belehelyezünk, mint a fölött kívül álló nemezis szerepel, de abban ismét téved, sőt ez állításával is némikép ellenkezésbe jő, midőn az ókori tragédia egyik főkülönbségét abban keresi, hogy a régiek egyén helyett típust vagy általában csak embert rajzoltak, az ember fogalmában pedig csak érezhető a tragikum, de belőle ki nem hozható. A mondat ez utóbbi részét nem értjük, de nincs is szükségünk reá. A tragikumra nézve nem tesz különbséget az, hogy a hős egyén, típus vagy általában ember, mert a tragikai bűnt bármely alakban elkövetheti. A főkülönbség e tekintetben az ó- és újkori költészet tragikuma között az, hogy az újkori költészet a tragikai bűnt a tragikai bukással a a legszorosb kapcsolatba hozza, míg az ókori ezt nem tartotta okvetlen szükségesnek. Aristoteles megkívánja ugyan, hogy a hős ne legyen ártatlan, de csak azért, mert egy tökéletesen erényes embernek szerencsétlensége nem volna részvét- és félelemgerjesztő, csak iszonyú, borzasztó, de sehol sem emeli ki a tragikai bűn és katasztróf szoros kapcsolatát. Innen foly az is, hogy az újkori tragikum teljes magyarázatát nem találjuk meg Lessingben, ki a tragikum értelmezésében egy hajszálnyit sem tért el Aristotelestől. Legtöbb fogyatkozást találhatni e tanulmányban, hol a dráma és eposz közti különbségeket fejtegeti. A nyelv homályos s a legfőbb különbségek mellőzvék. A dráma és regény közti különbségekről éppen hallgat, pedig erről annyival inkább kellett volna szólnia, mert a legújabb drámákban igen észrevehető a regényi kompozició felé hajlás. Teleki Kegyencéről keveset ír, mert a tartalom elmondásánál megszakad a tanulmány. Bár nagyon is túlbecsülni látszik e művet, mert bizonyos tekintetben Hamlet mellé állítja, mindamellett főhibáját helyesen emeli ki. Általában e tanulmány, fogyatkozásai mellett is, bizonyságot tesz Zilahy kritikai tehetségéről és tanulmányáról. Kár, hogy Bajza Jenő Zách Feliciánja dicsőítését ide is belévegyíti. Vagy hitte, hogy barátja tragédiája lángeszű mű: ekkor ítélőtehetségét kell kétségbe hoznunk; vagy nem hitte s barátságból dicsőítette: ez lehet szép tulajdon a barátok előtt, de az irodalomban pajtáskodás, melybe éppen annak kellett volna legkevésbbé beleesni, ki másokat sokszor ezzel vádolt.

A _Drámai nyelvről_ írt rövid értekezése keveset ér. Fölveti a kérdést, hamar kész a felelettel, de teljességgel nem fejti meg. «A drámai nyelv – úgymond – az, mely legközvetlenebbül foly a helyzetből, a szereplő egyén jelleméből és amelyben a beszélő személy legtisztábban kiadja, mi lelkében történik, kevés szóval sokat mondván.» Vajjon e meghatározás nem illik-e a költészet minden nemére? Például a lírai nyelv az, mely legközvetlenebbül foly a költő helyzetéből és jelleméből, melyben legtisztábban kiadja, mi lelkében történik, kevés szóval lehető sokat mondván. Az epikai nyelv az, mely legközvetlenebbül foly a dolog természetéből, a személyek helyzetéből, jelleméből, legtisztábban kiadja ami lelkükben történik, kevés szóval lehető sokat mondván. Ez csak azt teszi, hogy a költészet minden nemében legjobb nyelv az, mely a célt legjobban szolgálja, de ez oly általánosság, mely a dolog lényegére nem vet világot, mert éppen azokat az eszközöket mellőzi, melyekkel a célt elérhetni, azokat a jellemvonásokat nem számlálja elő, melyek az általános költői nyelv módosulásait jelölik a drámai költészet körében. A cikk többi része csak esztétikai elmefuttatás, mely a főtételt nem magyarázza ki. S midőn Zilahy Heine azt a mondatát, hogy a színpadról inkább hat a retorikai, mint a költői nyelv, elfogadja s a költői retorika érthetetlen fogalmával toldja meg, bebizonyítja, hogy nincs fogalma a valódi drámai nyelvről. Heinét nem értette. Heine itt gúnyosan szól s a nagy tömegre céloz. Az igaz, hogy a lírai vagy értekező nyelvnél a színpadon hatásosabb a retorikai, mert a rétor is a nagy tömeghez szól, mint a drámaíró, de ez a valódi drámai nyelvnek csak legfeljebb pótszere, mint a színpadi csíny a valódi drámai hatásnak. E cikkébe is belevegyíti Bajza Jenőt, a drámai nyelv példányául hozván föl egy szerencsétlen hasonlatát.

Zilahy szeretett a drámával foglalkozni. «_A drámai igazság és a magyar drámairodalom_», «_Baklövések a dramaturgia abcéjében_», «_Hívatlan bíró, fogadatlan prókátor_» című cikkei mind dramaturgiai polémiák. Köztök legigénytelenebb és legjobb az első, amennyiben egy lapnak azt az állítását, hogy Othellóban a zsebkendő ellopatásának történetessége idézi elő az egész tragédiát, néhány szóval helyesen cáfolja meg. Más két polémiája nagyobb igényű, de csak esetlegesen vagy a mellékdolgokban találhatni bennök egy-egy helyes megjegyzést, a fődologban sehol sincs igaza, még ott sincs, hol az igazság mellett küzd, melyet nem tud megvédeni. Zavaros eszmék vagy abszurdumok jellemzik e két polémiáját. Kimeríti olvasottságának egész tárházát s csak még meg nem érett ítélőtehetségéről tesz tanubizonyságot. A Baklövések című polémiájában két lap ellen folytat polémiát: a Gombostű és a Magyar Sajtó ellen. A Gombostű ez állítását akarná cáfolni: «A tragédiának nem főcélja a költői igazságszolgáltatás, mert különben Romeo és Julia nagyon rossz tragédia volna, amennyiben az ártatlanság legyilkolása nem bosszultatik meg; a szép Desdemona, a szenvedő Luiz s más kedves leánykák, akiket a rosszak bántalmaznak, csak azon reményben szenvednek, hogy túl a síron megjutalmaztatnak és éppen ez a költő föladata.» Zilahy igen helyesen szükségesnek tartja a költői igazságszolgáltatást, de Romeo és Julia bukásának kényszerűségét nem tudja kimagyarázni. Azt mondja, hogy a mű tragikuma a szeretők indulatának nyilatkozási módjában és mértékében fekszik s kimutatja azt a határt, melyen túl emberi szenvedély, bármily fényes legyen, nem emelkedhetik. Tehát Romeo és Julia tragikai bűne az, hogy igen szeretik egymást, de e miatt még boldogok lehetnének, ha szerelmök nem ütköznék össze a szülői, családi, sőt egész nemzetségi kegyelettel, ha Romeo nem ölné meg Tybaltot, ha a két családban kibékítés helyett nem gyujtana föl még nagyobb gyűlölséget s helyzete nem ragadná oly pontra, hol csak a legvakmerőbb cselszövény segíthet s a véletlen uralma kezdődik. Desdemonát sem jól védi. «A költészet eszményi világában – úgymond – Desdemona halála nem halál, mert alakja erkölcsileg egészben marad fenn számunkra és fájdalma éppen a költői igazságnak legnagyszerűbb eszköze (a cél megszentesíti az eszközt), amely Othellót megejti. Nincs-e Desdemona megbosszulva e bukásban?» Hogy a hős bukásakor környezetéből ártatlanokat is magával ránt, kik hozzá ragaszkodtak, az természetes, ez sohasem gyöngíti a tragikumot, de egyébiránt Desdemonának megvan a maga tragikai bűne: tapasztalatlanságával, jó szíve gondatlanságával maga is taszítja férjét amaz örvény felé, melynek ő is martaléka lesz. A vita másik főbb pontja a reformátor tragikuma körül folyt. A Gombostű azt a tételt állította fel, hogy minden reformátor született tragikai hős s mennél inkább sikerült eszméje, annál alkalmasabb. Zilahy inkább csak mellékoldalról ostromolja ez állítást, de a fődolgot mellőzi, tudniillik, hogy a reform sikere nem lehet tragédia tárgya, mert nincs bukás, a sikertelenség pedig mindig az, mert vagy abból foly, hogy a reform idő előtti volt s a fennálló rend életerejének kényszerűségével jött ellenkezésbe vagy abból, hogy a reformátor túlsága, ballépései vagy szenvedélyei miatt eljátszotta a siker jogát. A Magyar Sajtóval a tragikai részvétről vitatkozik, de szintén nem oldja meg a kérdést. A Magyar Sajtó tárcaírója nem tartotta szükségesnek, hogy a tragikai hős mindig részvétre gerjesztő legyen s felhozta a többek között Shakespeare III. Richárdját, ki a dráma elejétől végig országos gazember s így a részvét elméleténél fogva nem lehetne tragikai hős. Zilahy vitatja, hogy Richárd iránt részvétet érezhetünk, mert a rejtett motivumoknak nyilvánulásakor a cinizmus humora alatt égő fájdalom mély tüzében, a születése által letiprott és meggyalázott ember átkos végzetében a jellem megkövesült vadságának erkölcsileg magyarázatát és leküzdhetlen nagyravágyásában egyéni igazolását találjuk s a kedély elborzasztó kétségbeesett sivárságán részvétre gerjedünk. Valaminek magyarázata, lélektani igazolása, még nem részvétgerjesztés, ami pedig elborzasztja az embert, nem igen gerjesztheti részvétre. Zilahyt a részvét szó hozta zavarba s nem tudott belőle kibontakozni. A tragikai érdek legszokottabb neme az, hogy a hős részvétgerjesztő legyen; az ókori drámaírók tragikai hősei mind ilyenek, sőt a Shakespearéi is. Azonban Shakespeare megkísérlett olynemű tragikai érdeket is, melyben a részvét nem foglal helyet, hanem valami egyéb helyettesíti. Ez a nagy bűnösök tragédiája, kik mint kész bűnösök, sőt gonoszok lépnek föl. A hős nem részvétre gerjesztő, hanem megdöbbentő tulajdonaival fog érdeket gerjeszteni, minők rendkívüli szellemi, sőt démoni erő, vakmerő vitézség, mindent feláldozó tevékenység és szilárdság. Inkább megdöbbenünk, mint részvétre gerjedünk, nem őt féltjük a bosszuló nemezis karjától, hanem inkább attól félünk, hogy démoni erejével dacol mindennel s midőn győzelme tetőpontján, az elért, de rögtön meghiúsult siker percében, a fellázadt erkölcsi erők a bukás örvényébe sodorják, kiengesztelődünk és megnyugszunk. Az ily tragikai hős rajza igen nehéz s ritkán sikerül s még a siker esetében sem oly nagyhatású, mint a másik, mert az abszolut gonoszság részvétellenes hatását bajos enyhíteni s a költői igazságszolgáltatás kiengesztelődésébe könnyen vegyülhet az undor bizonyos íze. Leginkább Shakespeare lábolta meg ez örvényt III. Richárdjában, de nem azáltal, hogy hőse kedélyének borzasztó sivársága iránt részvétet keltett, hanem hogy gonoszságába rendkívüli szellemi erőt és hősiséget tudott vegyíteni. Dramaturgiai polémiái harmadikát a Koszorú ellen intézte Zilahy; Molière Tartuffeje fölött tör pálcát benne s azt akarná kimutatni, hogy Molière a romanticizmus költője. Molière ostromlásában Schlegel fegyvereit használja s elég ügyetlenül. Színbírálatainkban többször kimutattuk, hogy Schlegel éppen oly igazságatlanságot, mint korlátoltságot tanusít Molière megítélésében. Itt nincs miért mindezt ismételnünk; Molière romanticizmusát is éppen csak megemlítjük. Zilahy életírója panaszkodik, hogy Zilahyt a klasszicizmus és romanticizmus nemértésével vádolták, pedig e cikke is mutatja, mily jól értette. Zilahy a romanticizmus költőjének nevezte Molièret, ki a francia klasszicizmus egyik hőse. S hogyan magyarázza ki magát? Minthogy a romanticizmus a keresztyén korszak költészete s Molière keresztyén volt, tehát a romanticizmus vígjátékírója; igaz ugyan, hogy a francia klasszikai iskolához is tartozik, de az csak a kis klasszicizmus s így Molièret nevezhetni a nagy romanticizmus költőjének, melyben benne van a kis klasszicizmus, a kis romanticizmus, de nincs benne a nagy klasszicizmus. S ez okoskodást, mely éppen annyi irodalomtörténeti járatlanságot, mint logikátlan gondolkozást tanusít, a romanticizmus helyes felfogásának tartják Zilahy életírója s munkái kiadói. Nem zavarjuk őket boldog hitökben, idővel majd felvilágosodnak s olvasóinknak, úgy hisszük, elég volt az okoskodás felmutatása is.