Part 11

Talán igen szigorún ítélünk oly műről, mely tehetséget és törekvést tanusít. Azonban úgy hisszük, hogy csak megbecsüljük a tehetséget, ha annyit várunk tőle, amennyit talán adhat. Igaz, kevesebb fáradságba került volna úgy egyszerűen remekműnek neveznünk ez útirajzot, mint némely laptársunk tevé, de mi sohasem sajnálunk egy kis analizist, az pedig kérlelhetlen s nem elégszik be frázissal. Lehet, hogy könnyen válik igazságtalanná, de akkor is ébreszt egy pár gondolatot, közönségben és íróban egyaránt.

A SZÉPMŰVÉSZETEK CSARNOKA.[49]

Vettük az e című és br. _Jósika_ Kálmán által szerkesztendő új lap mutatványszámát. Megjelenik hetenként egyszer, másfél íven, szövegbe nyomott képekkel. Előfizetési ár egy évre 12 frt. Ami tartalmát illeti, az előszó, mely az olvasóknak azt igéri, hogy a «Szépművészetek Csarnoka» _legkedveltebb_ íróinktól közöl dolgozatokat, e mutatványszámhoz annyiban nem illik, amennyiben csak egyetlen egy jobb vagy kedveltebb írótól van benne dolgozat, t. i. Pálffy Alberttől egy novella kezdete, mert a J. M. rövid levelét, melyben a szerkesztőnek, mint öccsének, egy pár jó tanácsot ad, egyelőre atyafidolgozótársnak igérkezik, későbbre, a siker esetére tartva fel magának a kollégiális közremunkálást, nem lehet tulajdonkép költői vagy esztétikai dolgozatnak nevezni. Egyébiránt mutatványszámból nem igen lehet megítélni a lapokat. Könnyen megtörténhetik, hogy ez új lap is sokkal jobb lesz, mint aminőnek a mutatványszám mutatja, mely nem egyéb, mint a Vasárnapi Ujság, Ország Tükre és Hölgyfutár különös vegyülete. A Szépművészetek Csarnokában még eddig legkevesebb van a szépművészetekről; aztán azt se érti az ember, hogy a szépművészetek melyik ágára vonatkoznak a Patkó-féle zsiványhírek, az öngyilkosságok, a tűzvészek, a füllevágási históriák. Ennyivel be is fejeznők jelentésünket, ha a «Szobrászatunk» rovata alatt nem volna egy cikk, melyet bajos szó nélkül hagyni. E cikk nem annyira a szobrászatról szól, mint inkább az Akadémiát támadja meg amolyan Önbírálatféle felfogással. És miért? Leginkább azért, mert az Akadémia nem pártolja a szobrászatot, holott, ez új lap szerint, «az akadémiák teendője a művészet minden ágát figyelemmel kísérni, fejlődését előmozdítani és haladására tényleg befolyást gyakorolni». Értsük meg a dolgot: más a szépművészetek akadémiája, megint más a tudományoké. A miénk a tudományok akadémiája, tessék a cikkírónak elolvasni szabályait, mert úgy látszik, hogy a legelemibb fogalma sincs akadémiánk szervezetéről. Ha az Akadémia olyasmit tenne, amit ő kíván, túllépne körén, az alapítók szelleme ellen cselekednék, szóval míg egyfelől megsértené alaptörvényét, másfelől lenne ex omnibus aliquid, ex toto nihil. Sok pénz kell az összes művészetek akadémiájára; amennyi most az Akadémiának van, az a tudományokéra is kevés. A többi vádhoz is hozzászólunk. A cikkíró felhozza «Pompéry nem okadatolható megválasztását és Brassai mellőztetését». Vajjon miért teszi szembe Brassait Pompéryvel? Úgy látszik, nem tudja, hogy Brassai már huszonöt év óta levelezőtag s teljességgel nincs kedve versenyezni Pompéryvel, kit csak nemrég választottak levelezőtaggá. Nem ez itt a baj, hanem az, hogy Brassai nem rendes tag, pedig megérdemelné, azonban a mulasztás megtudása végett senki sem szorult a cikkíróra, midőn azt mások régebben és sokkal jobban elmondották. Azt is elmondja a cikkiró, hogy az Akadémia páratlan együgyűséggel osztogatja a 100 aranyakat hol Pompérynak, hol Gregussnak s mellőzi a soha meg nem koszorúzott Vajda Jánost és Salamon Ferencet. Mit mondjon az ember ily furcsa beszédre. Az Akadémia az alapítványok értelmében minden oly művet tartozik megjutalmazni, mely a többinél aránylag jobb, elég szerencsétlenség, hogy oly gyönge műveket kellett megjutalmaznia, mint a Telivér és Lángész, de erről az Akadémia éppen úgy nem tehet, mint arról, hogy a Szépművészetek Csarnokának mutatványszáma nem ütött ki a legjobban. Ami Salamont illeti, őt mindeddig azért nem jutalmazhatták meg, ha akarták volna is, mert soha semmire sem pályázott. Vajdát meg azért, mert merészkedtek azt hinni, hogy a nagy jutalmat a Petőfi összes költeményei inkább megérdemlik, mint a Vajdáéi. Arra, amit a cikkíró az Akadémia kétharmadára mond, hogy a «nembánomság, hányavetiség, bagolyszeműség, lelkiismeretlenség képviselői» csak azt feleljük, hogy bármilyenek legyenek is azon meg nem nevezett urak, bizonyára nincs köztök oly gyönge ítéletű ember, ki Zilahy Károlyt oly nagy tehetségű kritikusnak, Remellayt oly jeles novellistának és történelemírónak tartsa, mint aminőknek hirdeti őket a Szépművészetek Csarnokának nagy pipájú, de kevés dohányú szerkesztősége.

POLÉMIÁK.[50]

Egy pár ellenem intézett felszólalásra akarok felelni. Rövid leszek; a szerkesztő kevés tért engedhetett rendelkezésem alá, de másfelől ama felszólalások sem olyanok, hogy részletesb fejtegetést érdemeljenek.

Először is Szeberényivel kell végeznem, kinek nyilatkozatát fennebb egész terjedelmében olvashatni. Szeberényi szokatlannak tart kérdőre vonni bármely szerzőt, miért nem mondta ezt vagy amazt, mert a bírálat csak arra vonatkozhatik, amit a szerző mondott, nem pedig arra, amit nem mondott. Én az ily kérdőre vonást sem szokatlannak, sem jogtalannak nem tartom. Az oly történelemírót, ki hallgat némely dolgokról, melyeket tud vagy könnyen tudhatna, még eddig mindig megrótták s mellőzését pártszellemnek vagy egyéb oly okoknak tulajdonították, melyeket munkája szelleméből kiolvashattak. Az emlékiratok bírálatában egyik főszempont éppen az, hogy mit mellőz az író s mit nem, miért mondja el ezt így vagy amúgy. Például Béranger emlékiratainak bírálói (a többek közt Montégut), rossz néven veszik a szerzőtől, hogy barátnéjáról, Frère Juditról miért hallgat oly mélyen, miért bízza másokra, barátokra, idegenekre vagy tán éppen rosszakarókra, hogy oly érzelemről és viszonyról beszéljenek, mely neki annyi szép költeményt sugallt. Megrótták továbbá, hogy mind politikai, mind irodalmi kortársairól oly keveset s csak kedvezőt mond, hogy inkább szeret hallgatni s egészen mellőzni valakit, mintha azt akarná, hogy halála után is mindenkivel barátságban éljen és népszerűségét teljesen megőrizhesse. Természetesen, ami másutt szabad, nálunk tiltva van, hol némelyek a kritika oly kódexét akarják megalapítani, mely a kritikust legalább is haszontalan íróvá tenné. Én mindig tiltakoztam e jograblás ellen s részemről egy fikarcnyit sem fogok engedni soha a kritika jogaiból, melyeket nem én oktrojáltam, hanem maga a kritika természete fejtett ki s a századok gyakorlata szentesített.

Azonban én Szeberényit nem annyira pusztán csak a hallgatásért róttam meg, mint inkább azért, hogy felemlítvén Petőfivel való barátsága felbomlását, melyet verseiről írt bírálata okozott, csak Petőfit sejteti hibásnak s magáról egészen hallgat, vagy legfeljebb annyiban szól, amennyiben a nagylelkűt játszhatja. Adatokkal mutattam ki, hogy amaz irodalmi versengésben nemcsak Petőfi követett el hibát, hanem Szeberényi is s mellőzve a bírálat igazságtalanságát s netalán bosszúból eredt indokait, egyedül azt hoztam fel, hogy Szeberényi Petőfi magánviszonyaira célzott, mire a kritikusnak nincs joga. Szeberényi, úgy látszik, most sem akarja elismerni e hibát, azt hiszi, hogy ő mindenben igazságos volt Petőfi iránt s most is csak annyiban szól érdemlegesen a tárgyhoz, amennyiben Petőfit vádolhatja. De vajjon a más hibája igazolhatja-e a magunkét? Nem, legfeljebb megfoghatóbbá teszi. Vajjon igazságtalanságot igazságtalansággal torolni vissza s még évek mulva sem ismerni el igazságtalanságunkat, midőn már ellenfelünk a sírban nyugszik, erkölcsi bátorság-e? Bizonyára nem. Én oly kevéssé voltam elfogult Petőfi, mint Szeberényi iránt, csak tények felett ítéltem s ha Petőfiben az affektációt, az anonymitas lovagiatlan leleplezését nem helyeseltem, bizony Szeberényiben sem dicsérhettem azt a jogtalanságot, mely szerint Petőfi magánviszonyaira célzott, a körülményekkel ismeretlen olvasó előtt többet sejtetett, mint amennyi a dologban volt. Ami azt illeti, hogy a pápai iskolai társulatnak joga volt Petőfi első kísérleteit kiadni, nem vonom kétségbe, de bizonyára nagy indiszkréciót követtek el a szerkesztők, midőn a már hírre vergődött költőt így kompromittálták s nem tudom miért ne lehetett volna joga Petőfinek ezért bosszankodni s gúnyosan köszönni meg barátjai indiszkrécióját.

A «Törökország Fővárosa» szerzőjéhez, br. Horváth Miklóshoz és Riedl Szendéhez, a «Kritikai Lapok» szerkesztőjéhez kell még egy pár sort intéznem. Az első az «Ország Tükré»-ben, a második saját lapjában szólal fel ellenem s von kérdőre az e lapokban _–i_ és _–y_ jegyek alatt megjelent bírálatokért. Egyik stílusomból ismer reám, a másik pedig hallomás szerint úgy tudja, hogy én vezetem a Figyelőt. Mindkettőnek, úgy látszik, elve nem tisztelni az anonymitást s többet adni a névre, mint a dologra. Az anonymitas megőrzése és tiszteletben tartása fontos dolog a zsurnalisztikában, de másfelől pusztán csak a lovagiasság is kötelességünkké teszi. Azonban nekem sem időm, sem terem erről most értekezni, sőt, minthogy jelenleg nincs szükségem anonymitásom fenntartására, ezennel eleget teszek ellenfeleim kíváncsiságának s kinyilatkoztatom, hogy e lapban az _–i_ és _–y_ jegyű cikkeket mind én írtam, megjegyezve azt, hogy br. Horváth nem stílusomról ismert reám, mert oly cikket is nekem tulajdonít, a _–z_ jegyűt, melyet nem én írtam, Riedl pedig alkalmasint nem köszönné meg, ha róla valamelyik lap egy csoport pletykát hirdetne «hallomás szerint» bevezetéssel. Valóságos pletyka, hogy a Figyelő szerkesztését egy idő óta én vezetem. Én e lapnak csak fődolgozótársa vagy egyszerűbben és igazabban szerkesztősegédje vagyok s ha a szerkesztő akadályozása esetében egy pár számot szerkesztettem is, az egészen a szerkesztő intézkedéseinek szellemében történt. Nincs e lapban semminemű dualizmus, oly cikk, melyet a szerkesztő, legalább nagyjában, nem helyeselt, nem jelent itt meg sem tőlem, sem mástól. Riedl legjobban tudhatja, hogy a Kritikai Lapok ellen kívülem más is polémizált a Figyelőben, sokkal régebb és nyomósabban mint én, maga a szerkesztő, még pedig nyelvészeti kérdésben, mely elől, nagy csodálkozásomra, Riedl, a nyelvész, büszkén ugyan, de mégis visszavonult.

De térjünk br. Horváthra. Ő általam megbírált munkáját védi, hibáztatja bírálatomat, mely munkájában mindent méltányolt, amit lehetett, csak egészen sikerültnek vagy éppen remeknek nem nevezte, mert ily Isten ellen való vétket csak nem követhettem el. Tulajdonkép felületességemet, igazságtalanságomat, önhittségemet, epésségemet akarja kimutatni. Régi címeim ezek már nekem s nem is hiszem, hogy valaha másokkal cserélhessem fel, kivált ha azok ítélnek felettem, kiknek munkáiban fogyatkozásokat mertem találni. Nem is szándékszom érdemleges polémiába bocsátkozni, sőt br. Horváth művének oly gyöngeségeit sem tárom fel, melyeket bírálatomban mellőztem, mert nem annyira tartalmát, mint inkább csak formáját kívántam bírálni. Ő nem érti vagy nem akarja érteni bírálatomat s én bizonyára nem fognám felvilágosítani. Hadd higyje hát, hogy én nem ismerem munkája minden részletét s így nem olvastam el egészen, hogy azért róttam meg, mert nem mondott el mindent Konstantinápolyról, hogy azért hibáztattam művének kompozicióját, mert a temetőn kezdi a város rajzát. Azonban két dolgot mégis bátor vagyok figyelmébe ajánlani: először, ha idéz valamiből, idézze szó szerint s ne rontsa meg se a stílust, se az értelmet, mint megrontotta amaz egy pár sorban, melyeket bírálatomban idézett; másodszor nemcsak rossz ízlés, hanem valóságos jogtalanság olyasmit a közönség elébe vinni, mi csak magánkörben mondatott. Hogy Brassai mit mondott nekem egy társaságban, hogy én mit beszéltem egy pár írótársammal a színház csarnokában (amit mondtam, nem úgy mondtam, amint br. Horváth előadja), sem a dologhoz, sem a közönség elébe nem tartozik. Ily divat könnyen a kávénénikék pletykatárává alakítja át az irodalmat, mit úgy hiszem, br. Horváth sem kíván, még akkor sem, ha így csakugyan el lehetne némítani egy pár kellemetlen kritikust.

Riedl egy egész nyilt levelet intéz hozzám, melyet, megvallom, nem értek eléggé. Azt vártam, hogy így fog hozzám szólani: ön egy pár gúnyos, élesbnél-élesb megjegyzést tett lapomra, tessék bővebben hozzá szólani, ne csak gúnyolódjék, hanem bírálja meg tüzetesen lapom szellemét. E helyett érzékenyen ömledez s az irónia és őszinteség hangján néhány bókot dob szemem közé. Elmondja, hogy ezelőtt hat évvel egy külföldi egyetemre hívták a magyar nyelv és irodalom tanszékére, hogy ott figyelemmel kísérte a világirodalom mozgalmait, készült és tanult; visszatérve hazájába, midőn látta, hogy itt a kritikának nincsenek méltó képviselői, elhatározta megindítani lapját s ha nem is sikerült céljára nézve mindent megtenni, mindent a legjobban megtett, amit csak tenni lehetett. Lassankint szaporodnak lapjának olvasói, barátjai, de ellenfelei is, akik közt sajnálva lát engem is. Felszólít, hogy tegyem fölöslegessé munkásságát, írjak lapjába vagy más lapba jobb kritikákat, mint amelyek lapjában megjelennek, de addig, amíg e fontos közügyet méltóbb kezekben nem látja, folytatja kötelességei teljesítését és tovább szerkeszt. Mit feleljen az ember ilyesmire? Úgy hiszem, elég lesz őszintén bevallanom, hogy én csakugyan ellenség vagyok, ellensége nem Riedlnek, hanem lapjának, nem annak, mi lapjában itt-ott jó, hanem az egész szellemének. Ellensége lettem azon percben, melyben frivol programmját olvastam, de még inkább, midőn közelebbről ismerni tanultam. Okaim e következők: a «Kritikai Lapok»-nak tulajdonkép nincsenek esztétikai elvei, sőt tájékozni se tudják magokat költészetünkben; tudományos cikkeik és kritikáik szertelen követelők, az európai szempontot emlegetik, a tudományok meghonosítása mellett akarnak izgatni és sokszor még a mi irodolmunk színvonalán sem állanak; a magyar tudományosság legnevezetesb kérdéseihez nem szólanak, legnevezetesb tudományos könyveinket nem bírálják s inkább csak iskolai könyvekkel bajlódnak; halomra írják az átalános jeremiádot, de specialitásokba nem bocsátkoznak; majd minden folyóiratot, lapot nyeglének tartanak, de alig van egyetlen számok, melyben magokat a nemzet mártirainak, az egyetlen becsületes vállalatnak ne hirdetnék. Ez okok és vádak, elismerem, így bizonyítás nélkül nagyon csekély értékűek, ki is fogom fejteni, minthogy a Figyelőben már nincs terem, valamelyik politikai lap tárcájában. Addig maradjon válasz nélkül ama nyilt levél, csak ez lehet a valódi válasz, mellyel a Kritikai Lapoknak tartozom.

BUDAPESTI SZEMLE.[51]

Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. LIII-ik füzet. Pest, 1863.

E kezünk alatti füzet már harmadika a hatodik évi folyamnak. Egy fél évtizedet élt már e folyóirat, de, fájdalom, a szerkesztő és írók buzgalmával nem növekedett a közönség részvéte. Mint halljuk, a Szemle előfizetői inkább apadnak, mint növekednek. Hát megszünjék e vállalatunk is? Hát oda jussunk-e ismét, hogy egyetlen nagyobb folyóiratunk se legyen, mely közvetítőül szolgáljon a hazai és külföldi irodalom, a szaktudós és mívelt közönség közt. Megindulásakor, 1857-ben, részvéttel üdvözölte közönségünk a Szemlét. Vajjon kevésbbé becses-e e folyóirat most, midőn tizenhat vastag kötet gazdag tartalmára hivatkozhatik, mint volt akkor, midőn csak igérhetett? Azóta vesztett-e fontosságából nemzeti irodalmunk ügye? Avagy pótolta-e e folyóiratot más hasonló, nem mondjuk tartalomban, csak pusztán törekvésben? Óhajtja-e a magyar közönség, hogy e szép multú és még szebb jövőjű folyóirata mihamarább félbeszakítsa pályáját? Olvasóinkra bízzuk a feleletet.

A jelen füzet tartalma a következő: I. _Két eposz._ Első közlemény. A Nibelungenlied. _Szász_ Károlytól. – II. _A társadalom tudománya és Riehl munkái. Trefort_ Ágostontól. – III. _Művészet csarnoka:_ Correggio. Planche után. _Székely_ Józseftől. – IV. Éledés és életkezdet. _Brassaitól_. – V. _M. Tudományos Akadémia;_ Az 1863-ban tartott közülés. VI. _Irodalmi szemle;_ M. Chevalier a londoni műtárlatról. _Jánosi_ Ferenctől. Representativ men, in seven lectures. By Ralph W. Emerson. (I. Napoleon jellemzése.) _Bezerédj_ Lászlótól. VII. _Hazai könyvészet_.

Mind becses vagy érdekes cikkek; minket legközelebbről a széptaniak érdekelnek. Szász Károly esztétikai és irodalomtörténeti értekezése két híres eposzt vesz tanulmányai tárgyául, a Nibelungenliedet és Firdúszi Sáhnáméját. Kelet és Nyugat e két legnagyobbszerű művéről még alig volt szó irodalmunkban. Legfeljebb csak nevöket hallottuk néha emlegettetni; Szász Károlyt illeti az első tüzetes és derekas ismertetés dicsősége. Ez első közlemény a Nibelungenliedet tárgyalja, de ennek is még csak felét. Úgy látszik, terjedelmes és részletes tanulmány lesz. Mindenesetre legjelesb Szász minden eddigi széptani dolgozatai közt. Szeretettel csüng tárgyán s egészen beleélte magát. Nemcsak magyarázza e nagyszerű költeményt, hanem mintegy reprodukálja. A prózai, de folyékony és szép elbeszélést mindjárt-mindjárt megszakítja nehány jellemzőbb versszak nagyon sikerült fordításban. Csaknem azt kell hinnünk, hogy szerző lefordította a Nibelungenliedet s egészen kész művéből vegyít ide töredékeket. Nagyon élénk képét vesszük az egész műnek. S az elbeszélésbe koronként tapintatosan vannak beleszőve a jellemek s a cselekvény jeles széptani fejtegetése. Magánál az értekezésnél kevésbbé dicsérhetjük a bevezetést, melyben Szász nehány tájékozó szót ejt az eposzról és korszerűségéről. A fődologban nagyrészt igaza van, de nem tudja jól kimagyarázni magát s néhol téveszmékbe bonyolódik. Tökéletesen igaz, hogy az eposz mindjárt korszerűvé válik, mihelyt egy nagy tehetség áll elő, ki azt korszerűvé képes tenni. Például Virgil egy lelkesülésre kevéssé hajlandó, sőt romlott korban is képes volt hatni, mert a multakról énekelve mindent költeményébe olvasztott, mi a jelenben a kedélyeket leginkább elfoglalta. Azonban, midőn Szász azt mondja, hogy korunk minden műformák közt kiválólag a regény felé hajlik, a társadalmi kérdések részletes tárgyalásának e tág keretű műnem a legkedvezőbb, de támadjon szellem, mely a társadalmunkat mozgató kérdéseket, az élet aprólékosságaitól eltérve, óriási mérvekben az eposz keretében tárgyalja, az eposz azonnal korszerű lesz, úgy látszik, azt hiszi, hagy az életfeltételéből kivetkőztetett regény már könnyen eposszá válhatik. E látszatot csaknem bizonysággá emeli az, midőn Szász azt mondja, hogy Sue s a frivol francia irodalom bajnokai oly kevéssé képesek eposzt teremteni, mint a mindennapi csendéletet mesterileg festő angolok, de például Hugo Victor merészebb és nagy csatavázú alkotásaiban ki nem látja az eposz súlypontja felé való nehézkedést. Tehát a «Nyomorultak» – mert erre látszik célozni Szász – az újkor eposzának embriója, tehát oly irányregényekből fog kikelni az újkor eposza, melyeknek a regény tág formája is szűk s inkább a reflexió, mint a fantázia teremtvényei. Mi az újkor e leendő eposzát sehogy se tudnók üdvözölni. A bevezetés még egy pár állítására tehetnénk ily megjegyzést. Szász azon meghatározását sem tartjuk szerencsésnek, hogy az eposz a világnézlet költészete. Mindenesetre máskép kellett volna kifejteni s magában az értekezésben is szólni valamit a Nibelungenlied világnézletéről. De erről talán később lesz szó, mi is akkor talán bővebben szólhatunk e különben nagybecsű tanulmányhoz.

A másik széptani cikk Planche Correggiója. Planche éppen oly nevezetes kritikus a képírás, mint a szépirodalom mezején. Köszönjük a Szemlének, hogy a világ legjelesb képíróiról rajzolt arcképeit a magyarba átültette. Irodalmunk semmiben sem oly szegény, mint az ily dolgozatokban. Planchenak, ezzel együtt, már hat ily arcképe jelent meg a Szemlében: _Rubens, Rafael, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Rembrandt, Correggio_. Mily derék kötetet tenne ez így összegyüjtve, ha könyvárusaink és közönségünk a fordított művekből venne egyebet is, mint regényt. Legyen szabad e jelen cikkből egy kis mutatványt közölnünk. Planche ugyan benne a francia képírókhoz intézi szavait, de még többet érthetnek belőle a mieink:

«Antonio (Correggio) az ecset kezelése előtt már tanulmányozta a költőket, történetírókat és bölcsészeket. Nálunk ma az ifjú nemzedék, mely magát a festészetre szánja, távol van ez út követésétől. Teljes figyelme saját szaka külön tanulmányozására összpontosul; fájdalom, e tényt igen könnyű bebizonyítani. A párizsi szépművészeti iskolában irodalmi tanfolyam nem létezik. A bölcsészet sohasem fordult elő a leckék tervsorozatában. Mi a történetet illeti, noha az az iskolából nincs kirekesztve, a tanulók nem foglalkoznak vele; mert a történelem se a közvizsgálaton, se a versenyben szóba nem jön. Természetes annálfogva, hogy annak a tanulók igenis másodrendű befolyást tulajdonítanak. A rajzművészetben kitünt nagy emberek élete eléggé bizonyítja, hogy mielőtt teljesen hivatásuknak szentelték volna magukat, nagyobb részint mindazon feladásokat megkísértették, melyek értelmünk kíváncsiságát ingerlik. Ez nagyon hosszú út, fogják némelyek mondani, ha mielőtt a festészethez fognánk, át kell bolyganunk az emberismeretek minden köreit; az élet nagyon is rövid hasonló munka végrehajtására. Az irodalom tanulmányozásának ellenei helyesen teszik, ha a szépművészetek iskolájában e terjedelmes és sok időt igénylő tanulmány ellen kikelnek. Nem is arról van szó, hogy az ifjú festőket az irodalom, történet és bölcselem mély tanulmányozásával terheljük, de e három tárgyban oly elemi ismereteket kell nekik nyujtanunk, melyeket maguktól növelhetnek és kifejthetnek. Azok, kik csak a műtani ismeretek tanulmányozására szorítkoznak, szüntelen a juhait őrző Giottora emlékeztetnek bennünket, ki Cimabue műteremiért odahagyta nyáját s művészete legkitűnőbb mesterei között foglalt helyet. Ezek elfelejtik, hogy Giotto alig hogy az ecsettel megbarátkozott, fölfogta kora bölcselete és irodalma tanulmányozásának szükségét. Minden műve egy-egy bizonyság széles és sokoldalú ismeretei mellett. A Santa Maria al’Arena bájos egyháztól kezdve Páduában a nápolyi «Incoronata»-ig egyetlen freskója sincs, melyen kiművelt elméjének kincsei ne ragyognának. Az irodalom tanulmányozásának előnyeit kiemelni elég, ha idézzük Leonardot, Michelangelot és Rafaelt. Világos bizonyság ez arra nézve. Mindenki tudja, hogy e három férfiú, kiknek neve a lángész jelképe lett, kíváncsian tanulmányozott minden írót, kik eszméjüket termékenyíthették s munkájukkal nem szorítkoztak hivatásuk csupán műtani értésére.»

DALOK KÖNYVE.[52]

Száz magyar költő és a nép dalaiból műfajilag rendezve, szerkeszté Kolmár József. Baja, 1863. Schőn Jakab.

Megint egy új antológia. Maholnap több lesz az antológiák, mint a költők száma. Valóban az antológiákkal való visszaélés mindinkább kezd terjedni. Senki sem örülne jobban, mint mi, ha az iskolák számára vagy irodalomtörténelmi segédkönyvül minél jobb antológiák jelennének meg, de midőn látjuk, hogy majd mindennemű irodalmi szempont mellőzésével az antológiakiadás csak puszta üzletté vált egész az írók megkárosításáig, lehetetlen bosszankodásunkat ki nem fejeznünk. Kiadóink egymásra rendelik meg az antológiákat, sőt egész rendszeres antológia-könyvtárt is adnak ki; az igaz, egy költőből rendesen nem vesznek át többet egy ívnél, de mit ér ez, ha egyik gyüjteményben egy ív ballada jelen meg, a másikban egy ív dal, a harmadikban egy ív epigramm? Így az összes közlés sokra megy, így némely költőt egészen ki lehet adni s a tulajdonjog kijátszva. Hát még arra mit mondjunk, midőn némely gyüjteménybe 3–4 ívet vett át valaki egyetlen egy költőtől? Kolmár gyüjteménye ilyen. Vörösmartytól ötvenhárom darab van benne, Petőfitől pedig ötven. Itt nemcsak a méltányosság van áthágva, hanem a betűszerinti törvényesség is, mert sem Vörösmarty, sem Petőfi művei még nem váltak köztulajdonná. – Ami a gyüjtemény irodalmi becsét illeti, nem mondhatni kitűnőnek, habár némi ízlést nem tagadhatni meg tőle. Először is meg kell rónunk azt a Kertbeny-féle utánzást; Kolmár is százra viszi föl a költők számát, ki akarja tölteni az egész abc-ét, előszeretettel fordul némely homályos nevű költőkhöz s jeleseket mellőz. Somogyi Ignácot például feljebb becsüli Székácsnál, Horváth Endrét kiküszöböli a költők sorából, míg másokat költővé avat. – A műfaji rendezést sem mondhatni sikerültnek. Nincs felmutatva minden műfaj s egyik a másikba zavarva. Hát még a fajoknak az a furcsa elnevezése, mint szomordal, beszélydal, természetdal, levéldal, képdal, stb?!

BUDAPESTI SZEMLE.[53]

Szerkeszti és kiadja Csengery Antal. LIV. füzet. Pest, 1863.

E füzetet is, mint az előbbenit, _Szász_ Károly «_Két eposz_» című tanulmánya nyitja meg. Most a második közleményt vesszük, mely a Nibelungenlied második felét tárgyalja. Szász itt is éppen oly szeretettel csügg tárgyán, mint az első közleményben s a tartalom elbeszélését, sőt magát a fejtegetést is a jellemzőbb versszakok fordítmányával szövi át, mi az egészet nagyon élénkké teszi. Jelesen fejtegeti e nagyszerű eposz alkatát, érintve ama mondaköröket is, melyeket a Nibelungenlied mintegy magába olvasztott. Most is, mint a multkor legkevésbbé vagyunk megelégedve az eposznak, mint a világnézlet költészetének fejtegetésével. Így határozta meg volt Szász az eposzt mult közleményében s ezt most magából a Nibelungenliedből igyekszik megmutatni, de nem mutat ki egyebet, mint azt, mi minden nagyobb és jelesb költői műről áll, legyen eposz, dráma vagy akármi egyéb, t. i. hogy rajta az illető század bélyege s többé-kevésbbé megtestesítvék benne a kor világnézletei. Különösen feltűnt nekünk e következő hely: «A népáramlások kora minden inkább, mint a vallási, világnézleti és társadalmi elméletek és spekulációk ideje, – ezekre nyugalom kell s éppen az hiányzott ama korban.» Ezt Szász arra nézve hozza fel, hogy a Nibelungenlied hősein félkeresztyén és félbarbár szellem ömlik el, de egyszersmind azt sejteti, mintha a teljesb és egységesb világnézletű s így jobb eposzokat termő korszak a nyugalmas bölcselkedés korszaka volna s nemcsak a mű-, hanem a naiv eposz is holmi spekulációkból indulna ki, holott az ellenkező már eldöntött s csaknem megcáfolhatlan igazság. Azonban egy pár sorért nem gáncsoljuk tovább e jeles tanulmányt, melynek harmadik és negyedik közleményét, a Firdúszi eposzáról való tanulmányt, nagy örömmel várjuk.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Íme e jeles vállalat egy újabb becses füzete. Irodalmunk jelen viszonyai közt alig lehet kiállítani jobb füzeteket. A Szemlében, ami hiány van, az inkább az írók hiányában rejlik. Közelebbről az egyik napilap megrótta a Szemlét, hogy nem fordít elég gondot a magyar irodalomra és irodalomtörténetre. Mi úgy tudjuk, hogy ez nem múlik a Szemle szerkesztőjén. A közelebbi hat év alatt majd minden nevezetesb s nagyobb irodalmi vagy irodalomtörténeti tanulmány a Szemlében jelent meg. Most, hogy kevesb ily cikket adhat, oka az, hogy az irodalmi tanulmányokkal foglalkozók kevesebbet dolgoznak, egyébbel vannak elhalmozva, vagy talán kedvök sincs. Egyébiránt az ily cikkek sem a közönség, sem az irodalom részéről nem találtak valami nagy részvétre. Kivált a napilapok újdonságírói csak úgy lóhátról beszélnek rólok, pedig alkalmasint rendesen el sem olvassák.

GRÓF SZÉCHENYI ISTVÁN POLITIKAI ISKOLÁJA.[54]

Saját műveiből összeállítva Török János által. Első kötet Kiadja Heckenast Gusztáv. Pest, 1863.