Part 22

E vázlatból is észrevehetni, hogy a szerző könnyen, mondhatni könnyelműen vette föladatát s megoldására éppen nem alkalmas eszközöket használt. Egyik főbaj, hogy a regény hősnője, Zsuzsa, nem tud maga iránt elég érdeket felkölteni s amit fölkelt, az is hamar elenyészik. Nem tudunk vele tisztába jönni, nincs kulcsunk jelleméhez, nem értjük eléggé. A szerző rokonszenvesen mutatja be, de egyetlen oly vonással sem rajzolja, mely elhitetné velünk, hogy oly könnyen csábuló vagy csábítható. S íme a szegény leány, a naívság minden érzelme, a szenvedély minden heve s a csábítás minden ostroma nélkül, egyszerre csak megtéved. Besurran jövendőbeli jegyese szobájába s nála tölti az éjet. Meglepetve, lehangolva olvassuk tovább a regényt s többé nem érdeklődünk iránta, nem azért mert tévedt, hanem mert nem értjük, hogyan tévedhetett. Ide járul még azon körülmény is, hogy csábítójának, Réfalvynak, rajza éppen nem világosítja meg e rejtélyt. Az ifjú művészben alig van valami, ami hathatna Zsuzsa képzelmére, kedélyére. Lehet valaki lelkiismeretlen csábító, de bizonyára van benne valami vonzó tulajdon, szeretetreméltóság is, mely megejti a tapasztalatlan szívet. Említi is a szerző, hogy Réfalvy «egyike azoknak a hatalmas féljellemeknek, melyek örvény módjára vonzzák magok felé a nőt, olyan ember, akinek ellenállhatatlan erőt kölcsönöz az a hazárd tulajdonsága, hogy minden pillanatban kész mindenét egy kártyára föltenni; ily emberrel szemben a leány teljesen védtelen». De mindebből a cselekmény egész folyama alatt, Réfalvynak se szavában, se tettében nem látunk semmit. Egy mozzanatot fölhoz ugyan a szerző, mely vezetője lehetne a rokonszenvnek, vonzalomnak, tudniillik Réfalvy búskomolyságát, megrontott ifjúságát panaszolja s a leány azt mondja rá: «Neked nem szabad így beszélned, te nem vagy romlott, te jó vagy, csak valami bánatod van». De ebből nem válik semmi, a leány nem bánatjáért szereti meg, hogy vigasztalója, őrangyala legyen. Egyszóval nem igen érthető a viszony, valamint az sem, hogy Réfalvy, kiről azt mondja a szerző, szerelme nem léha kaland volt, hanem az igaz szerelemnek várva-várt megnyilatkozása, hogyan él vissza oly galádul az annyira szeretett leány vonzalmával.

Általában a regény fordulópontjain a cselekvényt nem igen táplálja a jellemrajz, pedig e kettőnek összhatásától függ úgy a drámai, mint az elbeszélő művekben a költői hatás, úgyannyira, hogy valamely cselekvény valószínű, költői hatású lehet bizonyos jellemekkel, de másokkal éppen nem az. Itt nemcsak Zsuzsa és Réfalvy jellemrajza árt a költői hatásnak, hanem az Orlayé is. Orlay képviselő, kormánybiztos, aki szerepet játszik vidéki és fővárosi társaséletben, lovagias ember, sokat tart világi becsületére, de nem olyan, ki az életben megtanult lemondani s dacolni a világ ítéletével, mégis kétszer megbocsát Zsuzsának; először, midőn elveszi, másodszor, midőn neje esete a világ szájára kerül. Mindezt megteheti egy sokat szenvedett, emelkedett lelkű s a világban már nem élő férfiú, de Orlay bajosan. A szerző szembeszökőn erőlteti a dolgot, hogy megtestesítse alapeszméjét, tudniillik, hogy egy nemesszívű, bár tévedt leány egy kis szenvedés után, a zavartalan boldogság révpartjára juthat. Nem vizsgáljuk, helyes-e az alapeszme, de az bizonyos előttünk, hogy az nincs megtestesítve a regényben. Vajjon zavartalan boldogsággal végződik-e a regény? Zsuzsa, akinek kétszer megbocsát Orlay, nincs-e némi alázott helyzetben s egyrangú-e a szerelemben férjével? Nem a hála rabszolgája-e bizonyos pontig. És Orlay sebe, melyet büszkeségén ejtett neje esete, nem fog-e sajogni később is. Vajjon zavartalan boldogság-e ez? Úgy hisszük, ez elemek kiképzésén jobban végezhette volna be regényét a szerző, ha már a tragikai véget kerülni akarta, mint azzal, az erőltetett optimizmussal, melyben az olvasó bajosan hihet.

A regényhez függelékül, de tőle teljesen függetlenül egy _Böske, Erzsi, Erzsébet_ című beszélyke van csatolva, mely igen sikerült, mindenesetre sikerültebb a regénynél. Szemere Pál szokta volt mondogatni, hogy némely költő nagy tárgyba fog, de nem tud belőle nagyot alkotni, másik a kis tárgyat kedveli s belőle, ha nem is mindig nagyot, de mindenesetre szépet alkot. Némi tekintetben Herczeg egy személyben testesítette meg Szemere megjegyzését. Regényében ő nagy tárgyba vágta fejszéjét, de bizony nem tudott belőle sikert kicsikarni, ellenben beszélykéjében a kis tárgyat természetesen és kellemesen alakította szép művé. Egy ifjú ember beszéli el történetét; azon kezdi, hogy gyermekkorában milyen volt Böske, az ő kis nénjének barátnője. Hogy nénje meghalt, majd mindennap átjött a szomszédból, játszott az árva babákkal s felöltöztette őket. Anyja rendre mind neki ajándékozta a babákat s midőn az utolsót is odaadta, többé nem jött el hozzájok. Aztán elmondja, hogy amidőn mint jogász hazajött, Böske már Erzsi kisasszony volt, kibe ő halálosan beleszeretett. Azonban Erzsi máshoz ment férjhez s neki azt mondotta: «Jankó legyen eszed, csak nem vagy belém komolyan szerelmes, hiszen egy évvel idősebb vagyok nálad», ezzel elment s nem jött többé házukhoz. Végre azt is elbeszéli, hogy találkozott vele mint Erzsébet asszonnyal, kinek már felnőtt szép leánya volt, kibe beleszeretett és nőül vette. S azóta Erzsébet szorgalmasan járt házukhoz, nem úgy, mint Böske és Erzsi. Mindez oly jól és jellemzőn van elbeszélve, hogy semmi sem zavarja élvezetünket.

Reméljük, hogy Herczeg harmadik regényéről kedvezőbben nyilatkozhatunk; nagyobb tárggyal is sikeresebben fog megbirkózni.

A NEMZETI SZÍNHÁZ ÉS SZIGLIGETI.[82]

Nemrég _Egy év statisztikája_ cím alatt egy kis közlemény járta be a lapokat, mely pontosan beszámol arról, hogy 1894 augusztus hó 18-tól kezdve 1895 június 14-ig, hány előadás volt a Nemzeti Színházban, hány tragédia, vígjáték, középfajú dráma került színre, hány eredeti, hány fordított, hány régi, új vagy ujonnan betanult, kitől és hányszor és végre a színészek és színésznők közül, kik hányszor léptek föl.

Mellőzzük észrevételeinket a műsorra nézve, mert csak azt kellene ismételnünk, amit ezelőtt néhány évvel bővebben fejtegettünk. Legföljebb még csak azt tehetnők hozzá, hogy az a nem igen dicsérendő rendszer, melyet Paulay az eredeti színművek műsorának összeállítására nézve követett, éppen nem változott, sőt még rosszabbra fordult. Most csak egyetlen pontra szorítkozunk. Föltűnő, nagyon föltűnő a statisztikai közleményben, hogy a mult színházi évben Szigligetinek csak egyetlen egy műve került színre s az is csak egyszer. Szigligeti száznál több színművet írt, majdnem egy félszázadig folyvást gazdagította a műsort, a Nemzeti Színháznak a negyvenes években úgyszólva közönséget teremtett s íme, halála után még el sem telik két évtized, már elfeledi az a műintézet, melynek egykor lelke volt; csak egyetlen egy művét adatja elő, azt is csak egyszer.

Valóban ez nagy kegyeletlenség! De mellőzzük a kegyeletet s induljunk ki tisztán esztétikai szempontból. Vajjon annyira elavultak-e Szigligeti művei, hogy a közönség egészen elfordul tőlök? Vajjon az újabb színművek, amelyek kedvéért annyira háttérbe szorul s talán a jövő évben már egészen kiszorul Szigligeti a Nemzeti Színházból, nagyobb becsűek-e az övéinél? Azt hisszük, hogy ezt még a _Budapesti Hirlap_ sem merné állítani, habár pazar kedvében mindegyre egy-egy nagyszabású költőt födözget föl. De nézzünk csak belé a statisztikai közleménybe: vajjon kik azok az újabb drámaírók, akiknek kedvéért annyira mellőzik Szigligetit? Ott van mindjárt Bartók Lajos, akinek éppen a drámára van legkevesebb tehetsége s kinek kísérleteit únja a közönség. Tőle a mult évben négy művet adtak elő nyolcszor, sőt két művét: a _Méheket_ és _Erzsébetet_ új betanulással, ha ugyan nyaka-tekert jambusait betanulhatták színészeink. Ott van továbbá Váradi Antal, akinek a mult évben három darabját adták tizenhárom este. Vajjon az ő hangzatos, de üres retorikájában és élettelen alakjaiban nyilatkozik-e annyi drámaiság és történelmi érzék, mint Szigligeti leggyöngébb történelmi színműveiben?

De elég, nem folytatjuk tovább. Mi nem követelünk a Nemzeti Színháztól kegyeletet, de egy kis jóízlést mindenesetre megvárhatunk.

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND EMLÉKEZETE.[83]

Mielőtt megnyitnám ünnepélyes közülésünket, legyen szabad egy rövid negyedórát báró Kemény Zsigmond emlékének szentelnem, akinek márványmellszobrát tisztelői adományaiból immár elkészítette társaságunk s ezennel bemutatja a közönségnek.

Báró Kemény Zsigmond egykor elnökünk volt, buzgó elnökünk, akinek egy válságos napon veszélyben forgó vagyonunk megmentését köszönhetjük. De nem ez kegyeletünk főforrása, hanem az ő írói érdemei, melyekkel annyi fényt árasztott társaságunkra. Kemény harminc éven át, mint regényíró és publicista szolgálta nemzetét. E két pálya között oszlott meg munkássága, amíg csak bírta tollát. Politikai szélcsendben regényeket írt, küzdelmesebb időben politikai röpiratokat és vezércikkeket. Mint regényírót csakhamar Jósika és Eötvös mellett emlegette a közönség, mint politikus bár lassabban, de folyvást emelkedett s vezércikkeivel s egy napilap szerkesztésével nevezetes befolyást gyakorolt közéletünkre.

Kemény sajátságos helyet foglal el regényíróink között, de a legfőbb sajátság, mely őt megkülönbözteti, a tragikum erős érzéke. Valóban regényei tragikai művek, tragikaibbak tragédiáinknál. Rajtok nem annyira kellem ömlik el, mint némi zord fönség s derült hangulat helyett a búskomolyság árnya borong: a fájdalom és megnyugvás bizonyos vegyülete. Éles szeme az állami és társadalmi bonyodalmakban hamar meglátja a végzetest és az egyénekben azt az elemet, mely fejlődve örvény felé vonja a halandót. Folyvást tragikai összeütközéseket vesz tárgyul; az egyént rajzolja, aki összeütközik az egyetemessel vagy együttlegessel és elbukik. De tragikai hőseinek kiindulópontját, fejlődését és katasztrófáját bajos volna egy rövid szabatos meghatározás alá vonni. Egyik esetben a viszonyok alakítják tragikai hősét, másikban a hős tettei idézik föl a bonyodalmat; néha párhuzamosan halad egyik a másik mellett. Sorsukat a viszonyok és szenvedélyeik döntik el s a végzet és szabad akarat egymás részei. Az állami és társadalmi viszonyok mily változatossága táplálja a szenvedélyeket s az emberi természet mily gazdagsága nyilatkozik az élet küzdelmeiben. Az élet szép, mint a paradicsom kertje, de a lombok suttogásában kígyó sziszeg; reményeink, vágyaink tündérligetekbe csalnak bennünket, de minden bokorban nemezis ólálkodik. A szegény halandó folyvást saját és mások tetteinek hatása alatt áll s a végeredményt ritkán számíthatja ki. A küzdelem hevében elvesztjük ítéletünk biztosságát s csak akkor látunk tisztábban, amikor már késő. E mellett bűnhödésünk ritkán van arányban tévedéseinkkel, vétségünkkel, bűneinkkel; az állami, társadalmi, általában az erkölcsi viszonyok fejleményei éppen oly kényszerűek, mint a fizikai törvények: nem ismerik a szánalmat, könyörületességet, sőt még az igazságosságot sem. A tévedés, gyöngeség, hiba gyászosabb következményeket szülhetnek, mint maga a bűn, s a tévedő és bűnös nemcsak magát sodorja örvénybe, hanem azokat is, akik hozzá ragaszkodtak. Mindez a tragikum miszticizmusa, melyet az ókor éppen azért a fátum fogalmába foglalt össze, a keresztyén hit pedig a túlvilágba helyezte a rejtély megoldását: a végleges, örök igazságosságot.

Így fogta föl Kemény a tragikumot s bár első ifjúsága arra a korra esik, midőn diadalát ülte a francia romanticizmus, amely annyira kedvelte a nagy bűnök tragikumát, ő inkább a nemesebb szenvedélyek, mondhatni az erény tragikuma felé fordult előszeretettel. Senki sem volt buzgóbb magyarázója azon szárnyas igének, hogy a pokol jószándékkal van kikövezve. Valóban a nagy bűnöktől inkább meg tudjuk őrizni magunkat, mint szívünk nemes, de eszélytelen elragadtatásaitól. Boldogítani akarunk mást és szerencsétlenné tesszük; erényünk könnyen örvény felé ragadhat bennünket, ha nem párosul eszéllyel; szolgálni hisszük hazánkat és sértjük érdekeit, mert bonyodalmas voltukat nem tudjuk megérteni; erélyünk, tevékenységünk éppen annyi bajt hozhat reánk, mint önmérsékletünk és tétlenségünk; engedünk egy szeszélyes fölindulásnak és elhatároztuk sorsunk tragikai folyamát. Ily s ezekhez hasonló eszméket hirdetnek Kemény regényei, melyeknek bonyodalmát erős jellemrajz táplálja. Kemény kedveli az összetett indokokat, a szenvedélyek rajzában több indokot, szenvedélyt olvaszt össze, melyek egymásra hatva, egymást élesztve, vagy mérsékelve idézik elő a bonyodalmat és kifejlést. Különösen kitűnő a lelki küzdelmek rajzában. Élénken tolmácsolja a szív és ész dialektikáját, a képzelődés erejét elhatározásunkra, a tettreragadtatás vagy a tett visszahatásának hangulatát s a halálrasebzett hős végperceit.

Kemény regényei nagyrészt történelmiek; csak két regényt s egy pár nagyobb beszélyt írt a jelen korból. Vonzotta szülőföldjének, Erdélynek történelme. Atyja birtoka közel feküdt Gyulafehérvárhoz, az erdélyi fejedelmek székhelyéhez, hol egyik őse, Kemény János fejedelem is trónolt; közel a szentimrei térhez, hol másik őse, Kemény Simon, Hunyadi Jánosért áldozta föl magát. Családja emlékei megkedveltették vele az erdélyi emlékírókat, mély benyomást tett reá Magyarország kettészakadása, Izabella királyné és Martinuzzi, a Báthory- és Rákóczi-család. A történelmi regény már fölzsendült irodalmunkban, Kemény emelni igyekezett, történelmi szellemet lehelve belé. Nagy súlyt fektetett a korrajzra, de nem a külsőségekben, hanem a lényegesekben. A kor eszméit és szenvedélyeit testesítette meg személyeiben és összeolvasztotta a költői célt és történelmi hűséget. A családi tragédiák szoros kapcsolatban vannak az országos viszonyokkal s a történelmi és költött személyek egyaránt a kor színében jelennek meg. _Gyulai Pál_ című regényében mily élesen tünteti föl a prágai és stambuli udvar cselszövényeit, a jezsuitákat és muderrizeket, a pártokat és államférfiakat s magát Báthory Zsigmond udvarát, melynek körében foly le a regény tragédiája. Az _Özvegy és leányá_ban és a _Rajongók_ban jellemzőn társulnak elénkbe I. Rákóczi György kora, az erdélyi fejedelemség létjoga, politikája, diplomáciája, a katholicizmus és protestantizmus küzdelme, az elnyomott szekták rajongása s mindezzel kapcsolatban az örök emberi sznevedélyek harca. Utolsó regényében, a _Zord idő_ben, egy családi drámát véve központúl, Magyarország állami és társadalmi fölbomlását rajzolja. Buda eleste, a török hódoltság s az erdélyi fejedelemség megalakulása a regény főpontjai s a bonyodalom és jellemrajz egészen e viszonyok szülöttei. Keménynek nemcsak a történelemből, hanem a jelen életből vett regényein is megérzik a kor levegője. Hátterök a harmincas- és negyvenes-évek magyar viszonyai. Kemény mindig tényleges viszonyokból indul ki, erős képzelme a mult vagy jelen valóságát alakítja s a korfestő és lélekbúvár összhangzik benne a költővel.

A regényíró Kemény a publicisztában és hírlapíróban sem tagadta meg magát. A költőt és politikust összekapcsolta az eszme és hangulat bizonyos rokonsága. Valamint regényeiben a nemes szenvedélyek tévedéseit rajzolta: úgy politikai műveiben előszeretettel fejtegette a nemes törekvések tévedéseit, a hazafiság túlságait, némely népszerű eszmék árnyoldalait, sőt veszélyeit. Regényeiben örömest merült a lélekbúvárlat mélységeibe, mint politikai író semmit sem kedvelt annyira, mint az eszmék fejleményeinek, a tények okainak, az események értelmének nyomozását. Behatóan boncoló tehetségét tudományos műveltség és széleskörű ismeretek támogatták. Lapja szerkesztésében talán egyetmást elhanyagolt, de a nevezetes pillanatokban mindig résen állott s a legfontosabb kérdéseket folyvást tárgyalta. Lapjának határozott színe, iránya volt, nem szeszélyből, hiúságból vagy önzésből, hanem mély meggyőződésből s mindig tudta, mit, mikor és hogyan kell írni. Ellenfelei álláspontját híven fölfogta, akaratlan sem értette félre s a heves küzdelmek napjaiban is folyvást megőrízte lapja méltóságát. Ma már nem kívánunk ennyit vezércikkíróinktól és szerkesztőinktől. Megelégszünk kevesebbel, sőt hajlandók vagyunk lenézni régibb hirlapirodalmunkat. Nemrég olvashattuk valamelyik napilapban, hogy a fejlődésnek mily alacsony fokán állott régibb hirlapirodalmunk, a maihoz képest. Csak egy pár évtizede fejlődtünk oda, hogy a külfölddel is versenyezhetünk. Bizonyára mai hirlapjaink mozgékonyabbak, gyorsabb közlésűek, amiben elősegíti őket közlekedési eszközeink fejlődése, bizonyára terjedelmesebbek, változatosabbak s több ágát ölelik föl a közéletnek, mit részben a sajtószabadságnak s jobb anyagi helyzetöknek is köszönhetnek, de mégis régibb hírlapjainktól irigyelhetnek valamit, azokat a vezérférfiakat, akik a régibb lapok élén állottak, azokat az államférfiakat, akik írók is voltak egyszersmind s írói munkásságukkal annyira megtermékenyítették közéletünket. Elég legyen csak Széchenyit, Kossuthot, Dessewffy Aurélt, Eötvös Józsefet, Szalay Lászlót és Csengery Antalt említeni.

E férfiak közé tartozott Kemény is. Erdélyben kezdette politikai pályáját: föl-fölszólalt Kolozs megye közgyűlésein s vezércikket írt egyik kolozsvári politikai lapba. Igyekezett odahatni, hogy az erdélyi ellenzék ne csak sérelmi politikát űzzön, hanem foglalkozzék a reform kérdéseivel is. A _Korteskedés és ellenszerei_ című röpirata, mely tárgyával kapcsolatban, reformjaink vezéreszméiről, a cenzusról s a demokráciai törekvések és a magyar nemzetiségi érdekek kiegyeztetéséről értekezett, szélesebb körben tette ismertté nevét. Az Akadémia tagjává választotta, Széchenyi pedig meghívta egy általa alapítandó lap szerkesztőjének. Kemény nem remélve, hogy Széchenyi vezérlete alatt új pártot alakíthasson, nem lépett ki pártjából, az Eötvös-töredékhez csatlakozott s 1846-ban Pestre költözve, Csengery _Pesti Hirlap_jának fődolgozótársa, majd társszerkesztője lett. Itt leginkább oly kérdésekről írt, melyek alkotmányunknak a képviselőrendszerre való átmenetelét tárgyazták, majd 1848-ban a márciusi napokon kezdve egész december végeig folyvást cikkeivel kísérte a mozgalmakat, egyaránt küzdve a bécsi és pesti szélsőségek ellen. Mint képviselő követte a kormányt Debrecenbe, Szegedre, Aradra, s a világosi nap után Ugocsa és Szatmár megyében bujdosott. Visszatérve Pestre és kegyelmet nyerve, újra fölvette írói tollát, egy pár történelmi tanulmányt írt s két röpiratot, a _Forradalom után_ s _Még egy szó a forradalom után_ címűeket. Ez legkitűnőbb politikai műve Keménynek. Bámulatos az a tárgyilagosság, az a beható boncolás, amellyel a közelmult huszonöt év történelmét tárgyalja. Kimutatja a kormány és pártok tévedéseit, saját párttöredékét sem kímélve. A mult és jelen tanuságaiból ád tanácsot a jövőre. Egyesülésre szólítja föl a hazai pártokat egy nagy nemzeti párttá; mind a dinasztiának, mind a nemzetnek azt a tanácsot adja, hogy lépjen vissza a _Pragmatica sanctio_ alapjára, mely mindkettőjök jogfolytonosságának legfőbb biztosítéka. Mi volt egyéb e két röpirat lényege, mint magva a kiegyezésnek, mely 1867-ben terebélyes fává nőtt? De akkor Keményre senki sem hallgatott, fönt lenézték, alant gyanúsították. Azonban volt jutalma is. E röpiratok még szorosabbra fűzték Deákkal való barátságát, aki azelőtt is nagyrabecsülte jellemét és tehetségét. Kemény 1855-ben átvette a _Pesti Napló_ szerkesztését s az _Angol királynő_be költözött, hol Deák is lakott.

E két férfiúval a magyar politika súlypontja az _Angol királynő_be költözött. Deák szerény, de tágas szobája az ország szalonja volt, melyet gyakran látogatott meg pártkülönbség nélkül minden rendű és rangú hazafi. Deák jobban ismerte az ország hangulatát, mint a rendőrség feje. Látogatói az ország minden részéből értesítést hoztak neki s irányt, vigaszt vittek el tőle: lelki erőt a türelemre, kitartásra és hazafias cselekvésre buzdítást oly téren, mely még szabad volt. Sikeretlen kísérlete után Kemény is a szenvedőleges ellenállás és várás politikáját követte, de cselekvésre buzdította nemzetét a társadalmi téren. Lapjában nem foglalkozott a belügyi politikával, csak följegyezte a tényeket s csak külügyi, társadalmi és irodalmi kérdésekről írt. Erősíteni törekedett a nemzeti összetartás szellemét, buzdítani a nemzetiséghez való hűséget, irányt adni a társadalmi erőnek minden téren. A kormány gyanús szemmel tekintett lapjára, a rendőrség örömest bosszantotta, de Kemény közönyös türelmén s nyugodt méltóságán nem fogott ki. Nem írt olyat, amibe beleköthettek volna, arra, amiről hallgatott, nem kényszeríthették, pedig ez volt leghathatósabb szónoklata.

De végre, 1860-ban, midőn az októberi diploma kiadatott, szólnia kellett nyiltan és hangosan. Egy pár napi habozás után meg is szólalt s kitűzte az 1848-iki törvények zászlóját, de óvatosan, ki nem zárva a kiegyenlítés lehetőségét. A nagy szótól visszhangzott az ország s Kemény vívta első csatáját Zsedényi Edvárddal, az októberi diploma egyik képviselőjével. Az országgyűlés megnyiltával Deák vette át a szót, hogy kifejezze az ország közvéleményét azokban a fönséges föliratokban, melyekben Magyarország jogai oly világosan és kétségbevonhatatlanul voltak földerítve, mint államiratban még soha. Kemény ekkor még szorosabban csatlakozott Deákhoz s lapjának taktikája, fejtegetései folyvást érlelték a kiegyezés fejleményeit egész a siker stádiumáig. Ekkor még egyszer síkraszállott egy hosszabb cikksorozatban Kossuth híres levele ellen. Ez volt hattyúdala:

Midőn egy nap föléled, győz a jog S eltiprott zászlónk újra fellobog, Nem érzé már a diadalgyönyört, Lélekbe’, testbe végkép összetört. És elfeledték.

De mi nem feledtük el. Híven őriztük emlékét, tanusítja e márványszobor is, mely üléstermünket ékesíti. Emlékeztessen e szobor tovább is minket és utódainkat azokra az irodalmi eszményekre, melyekért Kemény nem siker nélkül lelkesült s azokra a hazafias erényekre, melyek egy szomorú korszakban oly fényesen jelölik pályáját.

S e kegyeletes érzések között ezennel megnyitom a Kisfaludy-Társaság XLIX. ünnepélyes közülését.

VERES PÁLNÉ EMLÉKEZETE.[84]

Ritka az oly nő, aki családi körének él, szívén viseli a háztartás és gyermeknevelés nehéz gondjait, mégis a közélet terén is nagyobb munkásságot bír kifejteni, legyen az irodalom, művészet vagy a társadalmi tevékenység bármely köre. Az emberi erő korlátozott, a több irányú munkásság egymást bénítja, kivált a nőnél, aki idegesebb természetű s érzelemben, lelkesedésben gazdagabb, mint a férfiú. Ha vizsgáljuk a közéletben kitűnt nők életét, majd mindeniknél megtaláljuk a nagy szerencsétlenséget vagy nagy szerencsét, melynek pályájokat köszönik. Az életben korán csalódott leány vagy nő, ha fennkölt szellemű, örömest fordul oly munkássági körhöz, mely begyógyítja sebeit s az elveszett boldogságért megnyugvást vagy éppen dicsőséget nyujt cserébe. A boldog nő is kilép olykor a családi szűk körből, hogy résztvegyen a közéletben, de leginkább csak akkor, ha szerencsésen alakult körülményei erre mintegy utat nyitnak, sőt ösztönzik.

Ily boldog és szerencsés nő volt Veres Pálné, Beniczky Hermin, a nőképző-egyesület kezdeményezője és tanintézetének alapítója, akinek emlékét ünnepelni gyűltünk össze e teremben. Ő nem úgy vegyült a közéletbe, mint az életben csalódott nő, hanem mint boldog hitves és anya, aki fölnevelvén és férjhez adván egyetlen leányát, hogy betölthesse a munkásságában így támadt ürt, egész Magyarország leányai gondját vette lelkére. De erre őt egy más körülmény is ösztönözte. Régi nemes családnak volt sarja s korán árvaságra jutott. Nagyatyja, egy nyolcvanéves agg, vette házához, aki már koránál fogva sem fordíthatott sok gondot unokája szellemi kiképeztetésére. Magányban nőtt hajadonná a gyermek s élénken kezdette érezni elmaradottságát a műveltségben. Maga igyekezett pótolni a hézagokat a megkapható könyvek olvasásával. Szellemi küzdelme mély benyomást tőn reá s lassanként tudatára ébredt annak, hogy hazánkban a nők szellemi kiképeztetésével éppen oly keveset gondol a család, mint a társadalom és állam.

S e tudat mind erősbödött benne férjhez menetele után is. Férje Nógrád megye előkelő nemesei közé tartozott, aki részt vett a közügyekben s barátai közé számította a megye két nagyreményű ifját, Szontágh Pált, aki nagy barátja volt az irodalomnak és Madách Imrét, aki titkon lírai és drámai költeményeket írt s örömest foglalkozott filozófiai kérdésekkel is. E társaság révén az ifjú nő mindinkább érdeklődött a magyar irodalom iránt, amelyet kevésbbé ismert, minthogy nagyatyja házánál leginkább német könyveket olvasott. Érdekelték a politikai küzdelmek is, de a nőnevelés kérdéseit legörömestebb szőtte társalgásába. Ez annyival inkább természetes volt, mert saját leányának nevelése egészen elfoglalta lelkét. Otthon neveltette, jeles tanárjelölteket tartott a háznál, mindig jelen volt a tanításkor, együtt tanult leányával, sőt nem egyszer maga is tanította. S midőn a nevelés bevégződött és férjhezment leánya odahagyta a szülői házat, őt már megszokott gondja nem hagyta el, a nőnevelés kérdése még élénkebben maradt lelkében s csak időre, alkalomra várt, hogy tettekben jelentkezzék.

És méltán. A nőnevelés ügye el volt hanyagolva hazánkban. Az állam egész az újabb időkig figyelmen kívül hagyta; az egyházak csak a legszükségesebb elemi ismeretekre szorítkoztak, a társadalom megelégedett a magánvállalkozók intézeteivel, melyeknek gondosabbjai is inkább csak a látszatra, mint a lényegre törekedtek, arra sem nemzeti irányban. Az előkelőbbek és vagyonosak külföldről hozattak nevelőnőket, mert itthon nem voltak oly intézetek, ahol ezek képeztessenek, sőt az is megtörtént, hogy külföldi intézetekbe küldötték leányaikat. Ez volt aztán egyik oka annak, hogy a felsőbb női körökben sokkal később vert gyökeret a nemzeti műveltség, mint a férfiakéban s Vörösmartynak az _Úri hölgyhöz_ című ódája a negyvenes években is nem költői képzelgés volt, hanem szomorú valóság. A harmincas- és negyvenes években, amidőn annyi reform-eszme merült fel közéletünkben, a nőnevelés ügyét is szóba hozta néhány lelkes író, különösen Fáy András, de kevés sikerrel. Az 1848-ban történt nagy átalakulás után a magyar kormány bizonyára kezébe vette volna ez ügyet is, ha közbe nem jő a forradalom. Az ötvenes években semmi fontosabb lépés nem történt a nőnevelés ügyében s ha történik, bizonyára nem nemzeti irányban történik vala. Végre 1867-ben visszaállíttatott alkotmányunk, de eleinte a közoktatás terén annyi teendő volt, hogy a nőnevelés ügyét ideig-óráig halasztani kellett.

Veres Pálné egy percig sem tartotta halaszthatónak. Feljött a fővárosba azzal az elhatározással, hogy a nők érdekében mozgalmat indít. Célja volt egyrészt nyomást gyakorolni a kormányra, másrészt társadalmi úton egy női tanintézetet létesíteni s általában érdekeltséget kelteni a nők ügye iránt. Értekezletet hívott össze, melyen 1867 május 24-én huszonkét nő jelent meg. Abban állapodtak meg, hogy egy nőképző-egyesületet létesítenek. Még azon évben százra emelkedett a tagok száma, az alapszabályok csakhamar megerősítést nyertek s 1868 március 23-án megalakult az egyesület és Veres Pálnét választotta elnökének. A politikai és közoktatásügyi vezérférfiak némi gyanúval tekintettek a mozgalomra. Azt hitték, hogy az egyik hulláma azon európai áramlatnak, mely az úgynevezett nőemancipációval új alapra akarja fektetni a társadalmat, az államéletben új helyzetet jelöl ki a nőnek s megfosztva régi előjogaitól, oly új jogokkal ruházza föl, melyek aligha javára válnak. Valóban a nőemancipáció kérdése sokban hasonlít a szocializmuséhoz. Mindkettőnek van igaza is, valódi és súlyos bajokat tár föl, de az ajánlott gyógyszerek még súlyosabbakat idéznének elő. Nem a merev elvek valósítása, a gyökeres reform a gyógyszer, hanem a részletes javítás s megalkuvás a létező társadalmi renddel.