Part 3

Ne mosolyogjatok! Csak Füredi bús nótái lágyítottak el. Ideggyöngeség. Tudok én víg is lenni, mint közönségünk vala hajdan, midőn egymás hátán örömrivalgások közt ünneplé meg az új magyar színművek diadalát, a többek közt a Szökött katonáét is. Akkor irodalmunkban háború lőn izenve az idegen szellemnek. Mindenütt mozgalom. A népies elem föl kezdé magát küzdeni, líra-, eposz-, drámában egyaránt. A két elsőben remekeket hagyott hátra, míg [a] népszínmű csak nagyreményű ifjú maradt, kiben megvénült az ifjúság. A Szökött katona fecske volt, de nem hozott tavaszt. Nem épültünk tovább, hanem romlani kezdénk. A népies, melyből politika és költészet egykép divatot csinált, téveszmék anyja lőn. Divatos népköltőink és népszínműíróink egy hajóban eveznek. A népies és műköltőileg szépet nemcsak külárnyalatokban, de a legáltalánosabb bellényegben is egymással ellenkezőknek hiszik. Miként lírikusaink népszokás-, tájszólás-, külsőségekben keresik a fődolgot, mi csak feldolgozandó anyag, úgy hajhásszák a népszínműírók csupán a népdalt, falusi táncot, zsiványt s több effélét, mi szintén csak anyag, mely alakításra vár. A népdal éppen azért szép, miért másféle dal, a népszínmű nemkülönben. A költészet egy és örök legproteusibb alakjában is. A népszínműben is cselekvényt és jellemeket kell adnotok. Én nem bánom, keressétek elő a hatás minden eszközét, csak tegyétek azokat a szellem szolgáivá, vegyetek akárhonnan anyagot, csak teremtsetek belőle. Hassatok, de igazán hassatok, hogy gyönyörködjünk. Nem mondok én mást a lírikusoknak is. Hadd pengjen a cimbalom, zengjenek a palóc dalok, de adjatok költészetet, ne prózát, érzést, ne rángatódzást, gondolatot, ne bombasztot – a sujtással nem sokat nyertünk.

Úgy hiszem, e végsorokat nem is a színházban gondoltam, hanem otthon álmodám. Nehézkes álmaim voltak. Nem esett jól a vacsora. Reggel újra eső- és hidegre ébredtem föl; mondják, havazott is. Nem állíthatom, de Vörösmarty _Gábor diák_-jával joggal elmondhatnám: soha, soha ilyen pünkösd napja.

EGY KIS SZÓVÁLTÁS.[6]

Nem olvasóinkkal akarunk szót váltani, hanem engedelmökből a «Budapesti Hirlap» tisztelt szerkesztőjével. Ugyan már miért? – kérdhetik olvasóink. Oka van a dolognak. Ugyanis azon tisztelt szerkesztő úr haragszik reánk és másokra. De hát miért haragszik? Ő bizony csak azért, hogy – amint nagy úriasan mondja – a magyar népnek annyi «növelője és informátora» akadt, hogy a «Vasárnapi Ujság» előállott, hogy Csengery és Kemény «Magyar Népkönyvet» adnak ki, hogy Friebeisz «Magyar Népkönyvtárt» szerkeszt, hogy Vas Gereben még folytatja a «Falusi Estéket», hogy Lukácsy a «Magyar Nők Házikönyvtárát» indította meg: szóval azért haragszik, hogy a népies irodalomban egyszerre nagy mozgalom támadt. Mi pedig meg akarjuk szépen kérni, hogy ne haragudjék, vagy ha mégis haragszik, – Isten neki, – haragudjék ok nélkül.

Szállunk tehát az úrra, tisztelt szerkesztő úr!

Higyje meg, még nincs oka haragudni. Mert ugyan mi kár van abban, ha egy téren sokan próbálkoznak, ha verseny kél, a közönség sok közül választhat s végre győz, ami legjobb? Örülni kell ezen, mert lássa tisztelt szerkesztő úr, az mindig jó jel, ha az irodalomnak valamely eddig míveletlenül hagyott ágát sokan kezdik mívelni. Egyik is próbál, a másik is, egyik itt, másik ott keresi a dolog nyitját, ez is igyekszik, az is, emez okul amaz tévedésein, amaz megjavul emez sikerén. A sok kísérlet következménye aztán az lesz, hogy valamelyik sikerül. Egyszerre csak azt vesszük észre, hogy irodalmunknak a parlag ága felvirágzott. Ez a világ sora s ezt igen jól tudhatná a szerkesztő úr, ki jeles történetíró s mindennap figyelemmel kíséri a világ eseményeit. Csak egy példát mondunk. Ezelőtt harminc évvel hírlapirodalmunk sem volt valami derék, most már, hála Istennek, dicsekedhetünk is vele. Ezelőtt harminc évvel bizony a szerkesztő úr sem adhatott volna ki jobb lapot a «Hazai és Külföldi Tudósításoknál», most már hatszorta jobbat ad s oly szép vezércikkeket ír, minőt Kulcsár nem írhatott volna, ha mindjárt fejére áll is. Legyünk türelmesek s tanuljunk a multból.

A szerkesztő úr azért is haragszik, hogy miért nem egyesülnek a népies vállalatok szerkesztői és írói egyetlenegy vállalatra, mert csak egyesült erővel adhatnának ki valami jót. Egyelőre úgy látszik, mintha ez jó tanács volna, pedig nem az. A történettan, melyet a szerkesztő úr igen jól tud, az élet, melyben elég alkalma lehetett tapasztalatokat tenni, bizonyos körülmények mellett mindig megcáfolják az igaznak hitt állítást. Minden embernek megvan a maga saját iránya és terve, nemcsak az irodalmi, hanem a másféle vállalatoknál is. Természetesen kiki csak azokkal egyesülhet céljára, kik vele rokon gondolkozásúak, ha máskép tesz, sohasem fogja elérni célját és sem így, sem amúgy nem tehet hasznot. Népies vállalataink szerkesztői közül is mindegyiknek megvan a maga külön terve és iránya. Különböző utakon akarnak egy célra törekedni s mindegyik a magáét tartja legjobbnak. Hadd menjenek az egyértelműek együtt, keresse egyik itt, másik ott az igaz utat, mert csak így találhatják meg. Higyje meg tisztelt szerkesztő úr, hogy tanácsa bármilyen jó szándékból származott, nem nagy értékű. Ha nem hiszi, bátrak leszünk egy kérdést intézni a tisztelt szerkesztő úrhoz: ugyan miért nem egyesíti lapját a «Pesti Naplóval»? A két jó lapból, egyesítve, bizonyosan még jobb lenne. Nemde mosolyogni fog s megköszöni a jó tanácsot.

Ne haragudjék hát szerkesztő úr még most, hogy annyi népies vállalat állott elő, hanem haragudjék akkor, ha a vállalatok nem fognak megfelelni hivatásuknak s haszontalanok lesznek. Azonban erről még most nem lehet ítélnie. A Csengery és Kemény «Magyar Népkönyvéből» még egyetlen füzet sem jelent meg, a Friebeiszéből sem, s mi is még csak a hatodik számnál vagyunk. Az említett esetben nemcsak joga lesz, de kötelessége is kiönteni haragját alapos kritikákban s erre kérjük is. Kritizálja meg a népies vállalatokat keményen, igazságosan, jó szándékból. Hanem nem úgy, mint most kritizálta a mi eddig megjelent számainkat, mert ez – engedelemmel legyen mondva – nem ér egy fakovát.

Ugyanis a szerkesztő úr mult vasárnapi számában azt mondja rólunk: «A «Vasárnapi Ujság» eddigi négy számából s egy kissé tarkán összeállított tartalmából itélve, semmi határozott tervet és irányt nem mutat s gyönge fametszései mellett nem igen van a nép számára írva, mit valóban annál inkább lehet sajnálni, mert a vállalat, mint halljuk, máris szép pártfogásnak örvend.»

A szerkesztő úr először is tarkasággal vádol bennünket, de mi ezt hajlandók vagyunk érdemnek tartani, mert tarkaság, egyszerűen szólva, annyit tesz, mint változatosság s ez egy lapnak mindig főkelléke. Ide fogunk törekedni ezután is. Mi fametszeteinket illeti, az igaz, hogy azok nem acélmetszetek s egyik kevésbbé sikerül, mint a másik, hanem körülményeink közt s lapunk csekély díja mellett, nem is kívánhatja a szerkesztő úr tőlünk a világ legtökéletesebb fametszését – Pesten: valamint mi sem kívánunk a szerkesztő úrtól tömöttebb, szebb papiron nyomott s olcsóbb «Budapesti Hirlapot».

Nagyobb vád a harmadik, hogy nincs határozott tervünk és irányunk. Ennek bátrak vagyunk határozottan ellene mondani. Mi programmunkban megmondottuk, hogy a népirodalom nem egy bizonyos szakának leszünk közlönye, minő például gazdászat, műipar, történettan, költészet, hanem általánosan közönségünk szükségeihez mérve, minden szakból közlendünk cikkeket; tehát enciklopédiai néplap leszünk, melynek kötelessége érdeket gerjeszteni a tudományok iránt, eszméket ébreszteni, mívelni az ízlést, mulattatni s figyelemmel kísérni a körébe tartozó napi eseményeket s e tervünkhöz, úgy hisszük, hívek maradtunk – legalább eddigi számaink bizonyságot tesznek mellettünk s ezután még inkább fognak. Irányunkat illetőleg «Vezéreszméinkben» bevallottuk, hogy nem fogunk hízelegni a nemzeti előítéleteknek, az idegen nemzetiségeket testvéreinknek nézzük s ápolni fogjuk a magyar nép nemes érzelmeit, tiszteletreméltó hajlamait, szellemibb vágyait. Mutassa meg a szerkesztő úr: miben sértettük meg az erkölcsiséget, az ízlést, a tudomány és józan ész tekintélyét! Álljon elő kívánságaival, minő tervet és irányt kíván tőlünk. Hadd halljunk a puszta szó mellett tényt, okot, tanácsot.

Azt is mondja a szerkesztő úr, hogy nem igen írunk a nép számára, Nem tudjuk, mit ért a szerkesztő úr a «nép» alatt. Mi nem írunk azon néposztálynak, mely nem tud olvasni, annak sem, mely valami csekély előismerettel nem bír s nincs fogékonysága az irodalom iránt. Mi azon osztálynak írunk, mely nem nyers tömeg, megvannak szellemibb vágyai, de nem oly vagyonos, hogy az irodalomra valóban költhessen, sem annyira tudományosan készült, hogy a szaklapokat s könyveket élvezhesse s ideje sincs reá sokat olvasni. Hogy ez osztály hazánkban számos, mutatják előfizetőink. Mi azt hisszük, hogy ily közönség nem szorult holmi mesterkélt együgyű előadásra, sem iskolás hangra. Mi a népiest iratainkban sem a póriasság-, sem az affektációban nem keressük, hanem az egyszerű, világos, érdekes s tömött előadásban. Mi nem kívánjuk lapunk íróitól, hogy megtagadják magukban a mívelt embert, kit a nép örömest és tisztelettel hallgat, sőt ellenkezőleg megkívánjuk bennök. Mi sem hisszük, hogy egészen eltaláltuk volna a hangot, de azt igen, hogy jó úton járunk s mindinkább el fogjuk találni.

Egyébiránt, ha a szerkesztő úr valamely jobb terv, irány vagy előadási modor birtokában van, legyen szíves azt közölni velünk. Látogasson meg bennünket vagy mi teendjük tiszteletünket. Ugyanakkorra kérjük azon történeti cikkét is, mit lapunk megindulásakor önként ígérni szíveskedett. Kíváncsiak vagyunk látni: miben helyezi ön a népies előadást s minő irányt követ?

KEMÉNY ZSIGMOND REGÉNYEI ÉS BESZÉLYEI.[7]

III. köt. (Ködképek a kedély láthatárán.) IV. köt. (Szerelem és hiúság.) V. köt. (Szív örvényei. Erény és illem.) Pest, 1854. Emich Gusztáv nyomdája és bizománya. Ára 3 frt. p. p.

Úgy látszik, mintha a sors líránk pangását a regény termékenységével akarná kárpótolni. A közelebbi négy év alatt újabb és régibb regényírók oly nagy tevékenységet fejtettek ki, mint még soha. Oly korszak után, mely lelki kimerültséget hagyott hátra, fogékonyabb is a kedély, a regény kihűltebb, de élménydús, csendesb, de változatos, nem oly elragadó, de eszméltetőbb költészetében keresni élvet, mint lelkesülni a líra szenvedélyes hangjain.

A közönség részvéte fokozta a regényírók tevékenységét. Hajdan egy évben legfeljebb három regény jelent meg; most minden hónapban veszünk ugyanannyit s ha e nagy tevékenységben a gondatlan hevenyészet vagy sikertelen kísérlet nem egy jelenségét látjuk, ne feledjük, hogy a regény nálunk még új nem, most küzd igazabban tárgyaival, keresi formáját és sem oly megalakult nyelvre, sem oly hagyományos nyomokra nem talált, mint líránk. Aztán a költészet legdivatosb neme mindig a legerősb s leggyöngébb egyszersmind. Ez élénk mozgalom mindenesetre örvendetes, mert zajában az erő küzdelme hallik, mi elébb-utóbb kiforrja magát s egy megalakult regényirodalmat teremt.

_Kemény_ a magyar regényírók közt legkitűnőbb helyet foglal el tehetsége, termékenysége s irányánál fogva egyaránt. Erős tárgyilagossága, mely emelkedett nézpontból fogja fel az életet, a szenvedélyek hű festése, mely a lélektani kifejlésre helyez fősúlyt, jótékony ellentétet képez szemben azon szűk alanyiság ábrándképei s a halmozott események azon megriadt folyamával, mi iránt regényeinkben oly nagy hajlam mutatkozik. Ez Kemény regényeiben eléggé nem méltatható érdem, mert utoljára is az emberi lélek tanulmányozása képezi minden költői mű lényegét s igazán jegyzi meg _Planche_ a legújabb francia regényekről szólván: «A szenvedélyek mélyreható elemzése s átgondolása által rendezett szerkezet nélkül a regény nem egyéb, mint egy neme az idővesztegetésnek, nem tartozik többé az irodalmi térre, hanem a domino mellett foglal helyet.»

_Kemény_ mindig lélektani feladattal küzd meg, eszméken emeli föl cselekvényét s a szenvedélyek fejlődését tárja elénk. Ő nemcsak a szenvedélyek természetét ismeri, de azok egyéni nyilvánulásait is a társadalmi formák ezer változatai alatt. A szív legtitkosb redőit nyitja előttünk s a szenvedélyek fejlődésében annyi új és finom árnyalatot tüntet föl, hogy nem tudjuk a kutató ész vagy az alkotó képzelet erején csodálkozzunk-e inkább. Éppen oly lélekbúvár, mint költő. Tárgyainak mindig tanulmányt szentel. A kor, színhely, hol személyei játszanak, hű rajzban állanak előttünk. Történeti műveiben mélyreható s részletes történeti tanulmánnyal találkozunk. Az újabb korból vett művei a magyar fensőbb köröket oly tárgyilagosan festik, mint egyetlen magyar regény sem s e nagy gonddal kivitt rajzokon mindig érdekes háttért képez politikai életünk valamely korszaka. Nemes ízlése vetekedik nyelve választékosságával. Hatalmas képzelődése széles ismeretek fölött rendelkezik s eszmegazdagsága oly nagy, hogy azt mintegy pazarolni látszik.

Mindez fényesen mutatkozik jelen novelláiban is és ha azon paradoxonnak valami értelme van, hogy a jeles írók árnyoldalait fényoldalai képezik, úgy Kemény hibáit is érdemei fejtik meg. Ő annyi előszeretettel csüng a lélektani fejlődés titkain, a szenvedélyek elemzésén, hogy néha inkább bölcsész, kit a nők is meghallgathatnak ugyan, de a túlvitt boncolgatás miatt jellemei nem domborodhatnak ki mindig plasztikai alakokká, s néhol a cselekvény menete is meglassul. Nála alig lehet kimutatni lélektani botlást, oly mélyen ki van számítva, átgondolva minden, de igen jellemet, mely bár indokolt, de mert csak felboncolva van, nem állhat előttünk életfrissen, szabadon mozogva. Ő sehol sem úntat, mert szellemdússága kifogyhatlan, de fáraszt, mert nem enged pihenni s úntalan eszmék mélyére von, vagy képzelme játékai közé ragad, hogy ragyogó hasonlataival kábítson el. Ő mindig kiviszi gondolatait, a jellemek, szenvedélyek bevégzetten tárulnak elénk, de a szerkezet nem mindig válthat széparányú, kerek alakot, mert egy szép tájkép, az események egy vonzó mellékvonala, egy érdekes eszme csábítják el a költőt s legtöbbször az olvasót is. Az ő nyelve erőt és méltóságot egyesít, mert hű kifejezése gondolatainak, de mert megszokta a ragyogást, nem lehet eléggé egyszerű, könnyed ott, hol a tárgy bizonyos könnyelműséget, élénk szinezetet kíván.

_Kemény_ jellemeiben az embereknek sem jó, sem rossz oldalát nem látjuk, csak gyöngeségeiket. Műveinek alapeszméje nem divatos elv, mely a tömeg szenvedélyeinek hízeleg, sem köznapi morál, mely más emberi természetet hírdet, mint aminő van, sem egy ábrándozó lélek szép álmai, ki a világot reformálni akarja. Ő alapeszméiben és jellemeiben nagyrészt szkeptikus és polémikus. Szeret megtámadni eszméket, mikbe a tömeg vakon hisz s boldogítóknak képzelt elvek oly hatásait tünteti föl, melyek csak azért válnak boldogtalanság eszközeivé, mert szigorúan s minden következményeikkel alkalmaztattak. Mesterileg ért két ellenkező elv, szenvedély ugyanazon eredményét mutatni ki az események folytán. Becsületes embereket fest, kiket nemes kedélyök vétkesek- és szerencsétlenekké tesz, szenvedélyeket, melyek önmagukhoz következetesen bűn- és erénybe játszanak át. Mindenütt küzdeni látszik a szív idealizmusa, az ész tévtanai ellen a lélektani boncolás, a lírai hangulat, a drámai helyzetek varázsával. Mintha mondani akarná az embereknek: nemcsak bűnötök tesz boldogtalanná, de még inkább korlátoltságtok, nemcsak a rossz szív, közöny, kaján indulat hoz a világra rosszat, de a lelkesülés, ábránd, nemes kedély is, nemcsak szenvedélyeitekben rejlik nemezis, de erős meggyőződéstök- s büszke elveitekben is.

Az ő költészete nem az erény és bűn, hanem az emberi gyöngeségek költészete. Ő kétkedni tanít. Kérlelhetlenül széttöri a szemüveget, mely az életet eszményi fényben csillogtatja, de nem azért, hogy amint a modern romantikus a társadalom sebeit tárja fel s megmutassa, minő ellenkezésben van az élet eszményeinkkel, sőt ellenkezőleg vitatni látszik, hogy mindennek így kell lennie, eszményeink is ugyanazon eredményt szülnék vagy még rosszabbat. A modern romantikus ki nem békít az élettel, de haragra lelkesít a társadalmi intézmények ellen s tanai teljesülésével biztat; _Kemény_ kihűt, józanná tesz, de a legtöbbször vigasztalhatlanná is, mert oly oldalról mutatja be az életet sötétnek, melyet kevésbbé hiszünk annak s a ledöntött eszmények helyébe csak a kétkedő kérlelhetlen észt ülteti.

Egyik beszélyben Florestan gróf így szól: «Oh, az ember gyarló teremtés, mikor imádkozik vagy vétkezik egyaránt. Minden csak máz rajtunk, mely gyöngeségeket von be. Bűneink nagy része túlhajtott erény; erényeink nagy része magát ki nem nőtt bűn. Játékszerei vagyunk ellenszenveinknek, melyek megvakítanak és közönyünknek, mely érzéseink lángját oltja ki, hogy a sötétségben szellemünk aludjék el és a szívtelenség által butákká váljunk.» Ezt nemcsak Florestan gróf mondja, ez többé-kevésbbé áthúzódik e novellák mindegyikén.

A «Ködképek a kedély láthatárán» című beszélyfüzérben azon eszme vonul át, hogy rögeszméink gyakran vétkesebb- és szerencsétlenebbé tesznek bennünket, mint bűneink.

Az egyik beszély hőse egy nemes kedélyű gróf, kinek rögeszméje környezetét boldogítani. S mert aki valakire a boldogságot erővel akarja tukmálni, az a szívből vagy az önérzés vagy a hála erényét kénytelen száműzni, jobbágyai hálátlansággal fizetnek. A gróf nemesszívű zsarnok, ki elveiért a legnagyobb erőszakra is kész. Élete keserű küzdelem, környezete gyűlöli s fél tőle, elveinek szigorú alkalmazása sikeretlen és nevetséges következményeket szül s monomániája végre saját családi életét is feldúlja.

A másikban egy nő szerelme által teszi szerencsétlenné férjét és gyermekét s a férjet viszont szerelme utáltatja meg nejével. E merész családi drámában, mely a legnagyobb óvatossággal van kivive, a személyek hasonló, csak más színezetű monomániájával találkozunk.

A «Szerelem és hiúság» címűben egy nő szereti férjét, de ártatlanul tetszelgő lévén, hiúsága miatt hűtelen lesz férjéhez, a nélkül, hogy valósággal szeretné az ifjút, ki közönye által ingerli s az örvény szélére ragadja. A férj elutasítja magától nejét, mert mélyebben szereti, mintsem a megtérttel, ki ezután kedvét keresné, hízelegne, rabnője lenne, tovább is élni tudna.

Az «Erény és illem» ugyanazon eszmének ellentéte. Itt egy hindu nő nem szereti férjét, hanem egy angol katonatisztet. A férj gyanúba veszi, de gyanújának senki sem ad hitelt. Ekkor hogy bosszút álljon, mérget vesz be, mert így neje, ha közvélemény előtt becsületes akar maradni, sírjánál máglyán fogja magát megégetni, ellenkező esetben pedig le lesz húzva álarca. A nő, kinek hiúsága az illem, máglyára lép. Mindkét beszélyben hiúságból áldozza föl szerelmét a nő és lesz boldogtalan.

A «Szív örvényeiben» egy leány, ki azt hiszi, hogy csalódott kedvesében, egy vén tábornagyhoz megy férjhez. Mint nő kedvese miatt, kit titkon folyvást szeret, egy oly férfiú hatalmába jut, kit nem szeret, de ki őt szereti s éppen ezért boldogtalanná kell hogy tegye. Végre férje halála után egy harmadik ifjú neje lesz, ki bontatlanul adja vissza neki a szekrényt, melyben multját leplezetlenül feltárja, mert nem akar eszének fegyvert adni szíve ellen, melynek csalálmai ezerte szebbek, mint amily hasznos lehetne kiábrándulása.

Íme, a tárgyak, melyekkel _Kemény_ foglalkozni szeret, a felfogás, melyben világnézetei nyilatkoznak. Mindez egy mélyen gondolkozó ész, egy gazdag kebel, egy nagy talentum egész erejével van kivíve. Mégis midőn könyvét letesszük, a benyomás, mit művei kedélyünkben hátrahagynak, önkénytesen azon kérdést kelti fel: vajjon csakugyan ilyen-e az élet? vajjon e mély bepillantás az emberi dolgokba, nem egy kiégett szív elfogultsága-e, – mely, mert egykor nagyon is idealista volt, most nagyon is kétkedő lőn? Nem meghasonlás-e ez, melyben az ész küzd a szívvel s legyőzi a nélkül, hogy kiengesztelődnék vele s néha mégis visszaóhajtja ábrándjait, melyeket elvesztett. Vajjon az eszmék és szenvedélyek erős logikájába nem csúszott-e egy vonás, egy gondolat, mely mind a költőt, mind az olvasót megcsalja? Vajjon költői tárgyilagosság-e ez egészen s nem erőszakos visszhatás-e a túlvitt alanyiság ellen a nélkül, hogy valami ténylegesben, legyen az akár érzés, akár eszme, kinyugodni bírjon?

Mindezen kérdésekre lehetetlen tagadólag felelni. _Kemény_ tárgyilagossága nem mindenütt olyan, melyet mint költőit, feltétlenül magasztalni lehetne s amennyiben e jelen novellákban a szkeptikus polémiával találkozunk, bizonyos disszonanciát kell éreznünk. Éppen mint Balzac és Thackeray-nél. Nincs is a világirodalomban három oly költő, kiknek világnézetei annyira rokonok legyenek, bár azok költői feldolgozásában nagy köztök a különbség. Balzac mindig a bűnt juttatja diadalra és rossz szenvedélyű emberekkel dolgozik, Thackeray a világ legkiábrándultabb költője és keserű humorával egyaránt nevetségessé teszi a jó és rossz embert, Kemény az emberi gyöngeségekből szövi költészetét s bár bír még illuziókkal, de nincs bennök mély hite. S mert mindegyik a pénz és születés nagy világából, a fensőbb körök életéből meríti tárgyait, a polgárisultság korrupcióját tartja elénk. A költői genre különböző, de a hatás ugyanaz és sötét.

Egyébiránt a novellák mindegyikében a legsikerültebb rajzokra s leglélektanibb mozzanatokra találunk.

A «Ködképek» egyik beszélyében a régibb erdélyi arisztokratikus élet igen érdekes rajzát vesszük. S minő mély lélektani felfogással találkozunk mindenütt. Különösen szép, midőn Jenő gróf neje ablakai alatt a virágokat összetapodva látja, unokaöccse lábnyomaira ismer s felkiált: Csak történet, puszta történet az egész. E gondolat ébreszti fel benne a féltékenységet s elűzni akarván a gyanút, úntalan ajkára jő: «csak történet!»

A «Szív örvényei»-ben a velencei élet s a képcsarnokok szellemdús rajzát vesszük. Különösen szép Anselm naplója s benne azon lap, melyen Carlo Dolce Magdalenája felől mondja el gondolatait. E beszélyben két oly jelenet van, mely mind a felfogás, mind a kivitelben a legművésziebbek közé tartozik. Egyik a vén tábornagy és ifjú neje közti családi jelenet, melyet a férj tehetlen szerelme, enyelgései s a nő bűnös öntudata valami bűvös elégiai hangulatúvá tesznek. Másik, midőn Wranich Isidor eszményi szerelme kéjsóvár bosszúvá fajul s e lélekállapothoz mily jól van választva a külső körülmény is. A különben mértékletes férfiú éppen leissza magát s pillanat óta a régi emberből új lesz.

A «Szerelem és hiúság» a legkerekebb szerkezetű novella az egész gyüjteményben és Sarolta a legművésziebben van kivive.

De minek egyes szépségeket mutatnom fel s részletes boncolgatásokba bocsátkoznom, midőn célom csak az volt, hogy _Kemény_ költészetének jellemét rajzoljam, mintegy kulcsul e novellákhoz. S vajjon kell-e a közönség figyelmébe ajánlanom egyik legnagyobb regényírónk műveit?

EGY PÁR JEGYZET A «VISSZATEKINTÉS» CÍMŰ CIKKRE.[8]

Lehetlen szó nélkül hagynom azon megjegyzéseket, melyeket e lapok tisztelt szerkesztője «Megint a kritikáról» írt cikkeim másodikára tett. Sajnálom, hogy tovább kell nyújtanom e már különben is elég hosszúra nyúlt polémiát, de bizonyára okom van reá. A szerkesztő távol van ugyan attól, hogy ferdítsen, sőt ellenkezőleg némely töredék gondolatomat éppen kiegészítni törekszik, mindamellett egy pontban mégis panaszom van ellene. Válaszában mindent elmond, ami szükséges, csak egyet mellőz, kiindulásom pontját, úgy szólva a kérdés egyik leglényegesebb részét, mi által cikkem s egész okoskodásom oly inaszakadtul tűnik föl, hogy mellőzhetlen kötelességem némi felvilágosítás, némi cáfolat.

Mind Eszther szerzője, mind Szász Károly ellen írt cikkemben ugyanegy dolgot követelek, oly lapot, melynek elve, színezete van. A két cikk között csak az a különbség, hogy az elsőben a hazafias részvények útján felállítandó elvtelen lap kivihetlenségét és haszontalanságát igyekeztem megmutatni, a másikban pedig azt, hogy az elvek alkalmazása szintoly erős pártokat szűl, mint maguk az elvek, hogy az úgynevezett árnyalatok nagy és élesen küzdő pártok lehetnek, hogy mérték és alkalmazása mindig elvkérdés a kritikai lapoknál s legfeljebb csak a csekély árnyalatok és apró részletek nem ronthatják meg a lap egységét. Elismertem a lap nézeteivel ellenkező cikkek kiadhatási szabadságát, azon föltételek alatt, ha a szerkesztő gondoskodik arról, hogy lapjának iránya, elve, szóval mindaz, minek képviselője akar lenni, sérelmet nem szenved. Az ezt eszközlő módok közül különösebben megemlítettem a szerkesztői jegyzeteket, tüzetes cáfolatot, a nyilt kérdésnek hagyást. Cikkemből világosan kitűnik, hogy ez esetek csak mint kivételesek lebegtek szemeim előtt s a hiba éppen ott rejlik, hogy a szerkesztő mellőzve kiindulásom e pontját, amaz eseteket mindennapiaknak teszi föl s a kivételes szabályt a mindennapi gyakorlat szempontjából ítéli meg. Ha fájóslábúnak vagy éppen sántának mankót ajánlunk, vajjon a sántaságot, mint óhajtandó állapotot tüntetjük-e föl, vajjon vádolhat-e minket valaki azzal, hogy a gyűlöletes mankót elébb becsüljük az ép lábnál. A szerkesztő pedig ilyesmit hány szememre, máskép nem érthetni e szavakat: «Így a szerkesztő egy _örökös_ beavatkozó lesz a más beszédébe, egy oly akadékos gáncsoló, ki vagy minden harmadik szóba belévág, vagy, miután végighallgatta munkatársát, honorárium helyett azzal fizeti ki, hogy neki fordul egy páncélos, paizsos cikkel s bebizonyítja, hogy társa véleménye csak labda volt, melyet azért dobott fel, hogy lehessen – ütni. Én, megvallom, így szerkesztett lapot még nem láttam s ha látnék, sem volna örömömre.» Valóban én sem láttam, valóban nekem sem volna nagy örömömre.