Part 2

Mi őt szépirodalmunkra nézve igen is érezhető veszteségnek tartjuk. Nem halt meg ugyan, de kibujdosottjaink nem követik a francia és német menekülteket, kik nem politikai tartalmú műveikkel gyakran fölkeresik hazájok könyvárusait; sőt ellenkezőleg, még regényt is idegen nyelven írnak, mint például Jósika. Hír szerint Eötvös is több történeti műven dolgozik, melyek hasonlólag nem magyarul jelennek meg. Ez ellen éppen úgy ki kell kelnünk, mint kikeltünk közelebbről a bennlevők hallgatagsága ellen. Bajos ugyan itélni némely magánviszonyok tekintetbe vétele nélkül, melyek itt sokat nyomhatnak, de annyi joggal megjegyezhető, hogy ha a nemzetiséghezi hűtlenséget íróink kezdik meg, legkevésbbé sem lesz csudálatos, ha a közönség velök éppen semmit, ez egyetlen megmaradt kincsünkkel pedig kevesebbet gondol, mintsem kellene.

E novellákat összeszedni szerencsés gondolat volt; kivált ha az írói tulajdon megsértése nélkül történt. Különben nekünk sem erről, sem az ellenkezőről legkisebb tudomásunk sincs s ki útbaigazítana – főképp a megsértés esetében – igen megköszönnők; mert kötelességünk őrködni az írói tulajdon fölött, melyet a jelen viszonyok közt is szőnyegre hozni már nagy ideje.

Pálffy legjobb novellaíróink közé tartozik. Nem lehet őt ugyan a szó magasabb értelmében költőnek nevezni – bár némely műve sejtetni látszik, miként tőle függ, hogy több legyen, mint amennyi – de teljes joggal számot tarthat az úgynevezett kellemes és mulatságos író nevére, kit elolvasni rendszerint minden ember ráér. És ez nem kevés, különösen nálunk, hol az írni tudás azon értelemben, mint azt a francia veszi, fehér holló. Ő a magyar novellairodalom legszomorúbb korszakában lépett föl. Kovács Pál ritkán hallatá magát, Csató, ki majd legjobban érté a novella mesterségét, meghalt. Kuthy félreismerve tehetségeit s elvesztve benső egyszerűségét, csak kicsapongásokban jelent meg. Nagy Ignác elmésséghajhászattal ölte olvasóit, Jókai még nem lépett föl. A többiek által csak íródtak a novellák s a szerzőn és szerkesztőn kívül alig olvasá el más. E körülmények közt ő ott kezdte, hol kelle, azt hozott, mire leginkább szükség volt. Megmutatta, mint kell előadni, elbeszélni, egyszerűségével szembetette magát a Kuthy hibáit eltanult tömeggel, mely csak lázas jeleneteket és bizarr hasonlításokat vadászott; elhagyott térre, halmokra mutatott, hol jellem- és mesében annyi gazdag ér hever kibányászatlanul, a társalgási dialognak, mely a jobbaknál is kevéssé volt élvezetes s melyben Jósika is, minden bárósága mellett szerencsétlen, műveltebb, ízletesebb, finomabb hangot adott s könnyedségével legyőzte azon számtalan nehézségeket, melyek itt rendszerint fölmerülnek.

Maig is legerősebb oldalai maradtak: az elbeszélni tudás, egyszerűség, s a kör, honnan történetét és személyeit meríti. A legegyszerűbb meséből is legtöbbször meglepő cselekvényt bonyolít s csekély, közönséges történetet oly érdekesen tud elbeszélni, hogy felednünk kell a lényeget. A cselekvényt mindig ott kezdi, hol kell s a bevégzéskor minden alkalmatlan jelenést, mi a hatást gyöngíthetné, gondosan kerül. Meg tudja találni az illő alakot s oly nagy szenvedélyeket sohasem tárgyal, melyek egy novella szűk körén ki nem fejthetők, vagy új genialis alakot kívánnak. Jellemzései rövidek, de a főbb vonalokat egyszerre előtüntetők. Néhány szavakban többet mond, mint más, lapokon. Különben jellemeit nem leiratokban, hanem a novella párbeszédei közt s a cselekvény drámaiságában igyekszik kifejteni. És ez nagyon helyén van, mert ez a különbség novella és beszély között. Itt igen szerencsés. A párbeszédeket bámulatos könnyedség- és élénkséggel kezeli s a mellett nyelve hajlékony, kellemes s néhol oly finom, hogy a franciával bátran kiállhatja a versenyt. Személyeit nem valami fantasztikus világból, vagy a torzított események beteges légköréből veszi, hanem a való életből. Leginkább a társas körökben mozog s itt a magyar életnek sok kedves oldalait tünteti föl. A kor, melyből ír, leginkább a jelen s ha a multra tér, nem megy vissza ezelőtt öt-hatszáz évre, csak a mult századra s hajporos őseinkről érdekesen beszél. Ez figyelemreméltó. Mult századi életünk úgyis egyképpen el van hanyagolva költőink és történetíróink által. Bár többen követnék!

De az itt elősorolt előnyök nem teher nélküliek, mint valának a magyar nemes birtokai, sőt mint a dolgok természetes rendje hozza magával, éppen a tehernek okai. Többeket fennebb érinténk, nehányról még alább emlékezni fogunk. Itt csak azt jegyezzük meg, hogy e művek egy kellemes perc hatásán kívül egyebet ritkán hagynak magok után. Ritkán, mondjuk: mert általánosságban beszélünk. Ez lehet tiszta esztétikai gyönyör, de hasonlít ahhoz, minőt egy kert nyujtana, melyben ugyan szép, de mind egyszínű s illatú virágok ültetvék. Egy perc alatt mindent élveztünk s nincs miért többé ott mulatnunk. Egy költői lélek hatalmasabb erővel hat reánk, a gyönyörérzés több nemeivel illet s magokat szór el, melyek öntudatlanul lelkünkre hullanak s virágzásba jőnek. Ezért lehet a költőket nemcsak nemi, hanem abszolut tekintetben is összehasonlítani; mert különben azon furcsa állításra jönnénk, hogy egy jó népdalíró éppen oly nagy költő, mint Shakespeare.

Pálffy leginkább mulattatni kíván oly értelemben, mint a műveltebb társaságban szokás. Ilyenkor, mint mindenki tudja, sok kellemes ürességet is kell elmondanunk… Ha olvasói nem éppen ásítanak, egyébre keveset gondol. Megvetni látszik azon számtalan eszközöket, melyeket a költészet nyújt egy mű tökélyesítésére. Nála a reflexiók ritkák, a lírai elem még csöppekben sem szivárog, a meglepő s erőteljes gondolatok – követelje bár egyképpen a helyzet és jellem – igen gyéren mutatkoznak. Aztán némelykor csak vázol, mi sok helyt a maga helyén van s művészi, de olykor hasonlít azon arcképhez, melyen csak egyes vonások láthatók összhang és színezet nélkül s így belőle egészet nem alkothatunk. Szeret továbbá az élet- és szenvedélyeknek fölszínén járni. Előtte a komikum alig több, mint mulatságos, víg esemény, a tragikum pedig szerencsétlen és szomorú.

Ezért novelláiban kevés eszme, semmi világnézet. Az eszmék közül feltünőbben csak egy húzódik rajtok át. Gúny a kordovány csizmájú táblabírák ellen s üldözése mindannak, mi a bon ton-nal ellenkezik. Innen van aztán az, hogy társaséletünket nem mindig olyannak festi, mint amilyen, hanem inkább milyennek lenni kellene. E tekintetben dicséretére legyen mondva messze távozik novellaíróink nagy sokaságától, kik valami nevetséges monstrumot akarnak ránk disputálni s belénk érzelegni. A nemzetiségről is más véleménye van. Nem sokat ad a külsőségekre, melyeket a polgárosulás egyszínűvé tett már minden nemzetnél, de annál többet a lényegesekre s ezeknek alapján akar ő Pestből egy második Párizst teremteni.

Ideje már az egyes művekre térnünk. Rövidséggel kárpótlandjuk eddigi hosszadalmasságunkat.

A két kötet összesen tizenkét novellát tartalmaz.

Az első _Carteaux_. Ez szoros értelemben nem annyira novella, mint szeszélyes elmefuttatás eseményekben s hogy szavaival éljünk: «a Paulo, Antonio, Lucio, Vincenzio-féle beszélyek ellen van intézve, melyeknek ideje – szerinte – szerencsésen lejárt.» Carteauxnak Infloisvali jelenése igen mulatságos.

_Egy éj a csárdában._ Az elbeszélés teszi érdekessé. Méltó elolvasni csak a csaplárért is, ki vendégtelen korcsmájában nejével táncol. Levéteti fejkötőjét s felkiált: Úgy rózsám!… most meg vagyok veled elégedve. Életemben sohasem szenvedhettem az asszonyt, nekem csak leány kell; nem is asszonynak vettelek el… hanem, hogy mellettem leánykodjál. Jer, őgyelegj mellettem, mint mikor anyádnál voltál s aztán szívesen megölellek, agyoncsókollak, táncolok veled, csak arra ne emlékeztess, hogy asszony vagy, hogy konty alá kerültél, inkább nem bánom, durcáskodjál, mint otthon tevéd, az jól illett neked.

_Etoile-Sombre_ és _Rivuli Dominarum._ Együtt említjük, bár külön kötetben vannak. Mindkettő a mult időből van véve s elbeszélési modoruk ugyanaz. Azon számtalan beszélyek közé tartoznak, minőket a francia lapok mindennap közölnek, a németek csak fordításban, a magyarok igen ritkán. Sem nem jó, sem nem rossz, ha t. i. a nem jót nem szabad rossznak címezni. Emlékirat- vagy utazási rajzban, hol a költészet nem lényeg, igen helyökön vannak.

_Trois-Riviers._ Angolhonban játszik s az idegen körülmények között igen jól feltalálja magát a szerző. Jele, hogy haszonnal tanulmányozta a külföldi irodalmakat. Sok magyar arisztokrata nem hinné el, hogy ezt Pesten írták. Különben a kalandok egyszerűbbítése még emelné becsét. Olykor az anekdotok körében csapong.

_Városi és falusi elmésség. Pesti szerelem. Csel és véletlen. A tiszttartó veje. Harlem Richárd._ A tanulékonyság majd ugyanazon magjából keltek majd mindnyájan. Rászedett nagybátyák, pajkos unokaöccsök, megcsalt vőlegények játsszák benne a főszerepet s a csomót néha egy-egy francia vaudeville-t író kéz szövi meg és vágja ketté. De a szerző mindemellett sok új színezetet öntött el rajtok s gondoskodott róla, hogy ne únjuk magunkat. A jókedvű jurátusok, feszes táblabírák oly mulattatón és elmésen vannak festve. Könnyelmű víg pajtásokat és zsémbes öregeket Pálffy általában kitűnő szerencsével rajzol. Nem kevésbbé szerencsés a magyar arisztokraták feltüntetésében is. Erényeik- és hibáikkal együtt írja le, nem mint népszínműíróink, kik népszerűség-hajhászatért minden báróból és grófból aljas gazembert gyártanak. Lehet s van báró gazember, de az ő gazemberök nem báró. A _falusi és városi elmésség_ legkevesebb, a _Pesti szerelem_ igen jókedvű előadású s meséje ügyesen szőtt, valamint a _Tiszttartó veje_ is, bár igen jól kezdett elejének nem felel meg. _Harlem Richárd_-ban a dialog kitűnő, annyira, hogy a magyar irodalomban az úgynevezett társalgási nemben jobbat nem ismerünk, míg a _Csel és véletlen_ meséje erőltetett s a színész alakváltoztatása által elhasznált rugó szerencsétlen.

Mindegyiknél jobb az _Egy báróné_. Minő művésziek Emiliának kedélymozzanatai s mennyi költészet- és emelkedéssel vannak festve! Neki egész világa az ős kastély és tágas kert, ismerősei, anyja s testvére. Megjelen egy ifjú – testvére barátja – de rá kevés hatást tesz. Azonban az ifjú olvasni szeret. Emilia figyelmes lesz s látja az ifjú arcáról, hogy a könyvekben rejlő gondolatok neki örömet szereznek. Az ifjú könyvei, elmenetele után, hátramaradván, Emilia lapozni kezd bennök s a megjegyzett gondolatok az övéivel leginkább összehangzanak s míg hasonlókat ír melléjök, szívében tiszta szűz szerelem fejlődik ki… A kolostor nevelőintézetének templomában, hova később vitetik, egy apácává szentelendő leány képét látja. A kép hozzá hasonlít, a festő az ifjú… Az ábrándos álom valóvá lesz, a csöndes érzés zajongó szenvedéllyé válik. De minek beszéljem tovább? Ki nem sejti, hogy az apácává szentelendő leány ő leend? S minő ügyes motivumokat használ erre a szerző! Ízletül elég ennyi a novelláról, a mese érdekességét, az elbeszélés komoly egyszerűségét s a többi jellemek jól talált vonásait az olvasóra bízzuk, hibákat nem is keresvén.

_Egy kastély az erdőben_ végzi be a köteteket. Itt is megismerjük az _Egy báróné_ íróját.

Bár futólagos észrevételeink felébresztenék a közönség figyelmét.

Nem politikai rokon- és ellenszenv vezette nézeteinket, hanem tisztán művészi szempont. Reméljük, hogy az ismertetett köteteket a közönség is csak e szempontból nézendi, annyival is inkább, hogy azok fognak bizonyosan rajtok legtöbbet mulatni, kik őt a politikai pályán leginkább gyűlölték.

KEVEHÁZA.[3]

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A költemények közül először is az Arany Jánosét kell említenünk. Címe _Keveháza_. Ki Aranyt _Toldi_-ja óta figyelemmel kisérte, észreveheté, mily sokoldalúságot tüntet fel ő tárgy- és formában egyaránt. Az eposztól a balladáig, az ódától a legegyszerűbb dalig mindenütt egy genialis szellem gazdag és változatos nyilatkozataival találkozunk. És e nyilatkozatok mindig megtalálják saját formájukat s mi több, e formák nemzetiek; ő forma tekintetében is sok újjal gazdagítá költészetünket, a népdalokból levont formáktól kezdve le egyes nyelvfordulatok-, rímek- és assonance-okig, sőt ez utóbbinak rendszerét is ő alkotá meg. Iránya, a népi elemből fejteni ki és virágoztatni fel a nemzeti költészetet, ugyanaz, mi minden jóravaló költészet életelve volt a hellentől fogva a legújabbakig. E mellett tárgyilagossága bámulatos. Mindig a tárgytól vesz lelkesülést s nem saját lelkesülését önti a tárgyra. Nála a tárgy benső természete, mondhatnók szelleme határozza meg a hangulatot, formát – mindent. Erről legújabb költeményei is fényes bizonyságot tesznek. _Rozgonyiné_ balladájában, (Szépirodalmi Lapok második szám), melynek népies formája annyira összhangzik a tárggyal s a ritmus alaphangja mintegy a Rozgonyiné kedélyében van, mily hű és költői felfogás, midőn a nő férjét nem valamely eszme iránti lelkesülésből követi a csatába, mi egy kis anachronismus mellett a költői érdekből is vonna le valamit, hanem, «hogy lehessen élve-halva közelében». Egy a nőiség határán túllépett s kétes erényekkel kimázolt hősné helyett, mily nagyszerűen áll előttünk az egyszerű hölgy, ki nem érzi tette nagyságát, mert az nem egyéb, mint szerelme, mi oly természetes. S a valódi balladai menet, mely csak körrajzot ad s művészi szaggatottságával hat, mily találón végződik, finom ellentéte koszorúként fonódván Rozgonyiné homlokára:

Egy árva szó sem beszéli Zsigmond győzedelmét; Mind a világ, széles világ Rozgonyi Cziczellét.

A «Délibáb»-ban megjelent _Török Bálint_-ja is, mely históriás ének levén, kevésbbé művészi forma ugyan, minő tárgyilagos jellemű! A Tinódi-féle krónikahangot úgy utánozza, hogy költőivé teremti. Előttünk a kor; szó, nyelvfordulat, rím, ritmus, festenek, beszélnek, hatnak s bűverővel ragadnak a multba. Az ódon és gyermeteg felfogás, mi különösen Török Bálint festésében nyilatkozik s a régi magyar szellem, mi minden betűjét áthatja, gazdag kárpótlást nyujtanak még azoknak is, kik az elbeszélő költészet minden nemében több eszmét óhajtanak alapul s kerekebb egészet a kivitelben, mint mennyit némely tárgy megszenvedhet anélkül, hogy jellemét elveszítse.

_Keveháza_ egy kisded eposz. Itt nem találkozunk Arany plasztikájával, sem mély lélektani felfogásával, mik annyira hatalmában. Keve kún vezérnek a rómaiak és longobárdokkali harcait énekli meg: tehát tárgyát őstörténetünk legrégibb szakából vette, melyről csak nehány száraz adat jutott ránk, a népköltészet mit sem őrzött meg s hitregéjéről alig tudunk többet, mint mennyit a jelen század költői költöttek. E miatt a tárgyhoz képest bizonyos homályban jelennek meg hősei, kikre csak a tábortüzek és szikrázó kardok világítanak, hogy fölismerhessük őket s dicsfényben lássuk. Távolról halljuk a harci zajt s a jelenetek mintha elmosódó álomképek volnának. E költemény el nem ragad, sem nagyszerű jeleneteivel nem vonz, inkább merengésbe ejt s álmodozunk pillanatokra a multról; néha egy kürtriadás ébreszt, látjuk a turulos zászlót, a küzdő hadakat, a haldokló Kevét, a temetkező tábort, a megújult harcban vívó Bendegúzt és Detrét, a győzelem áldomását s midőn eltűn előlünk az éneklő dalia, mintha a jelenkori dalnok állana előttünk, ki méla kedvvel borong a multon. Az egész eposzon a hang uralkodik a tárgy fölött, azonban a tárgytól van kölcsönözve és hatalmas, méltóságos. Talán említenünk sem kell, hogy itt is, mint Arany mindegyik művében, találkozunk ritka nyelvhatalmával, technikai könnyűségével s azon bámulatos sajátsággal, mely a szavak hangjaival a természet képeit s az érzések árnyalatait oly mesterien festi.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

SUJÁNSZKY ANTAL VALLÁSOS KÖLTEMÉNYEI.[4]

Második bővített kiadás. Pesten, 1853. Emich Gusztáv bizománya. 8. r. 240 l. Ára 2 fr. p. p.

A vallásos költészetet sokan nem tartják költészetnek, némelyek pedig irányköltészetnek hiszik. Költészet az s éppen nem irányköltészet. Alatta természetesen nem ultramontán regényeket s pietisztikus dalocskákat kell értenünk, melyekben korlátolt világnézetek s beteges érzések megtagadni törekszenek a szív és élet igazait s néha a keresztyén vallás szellemét, nem is említve azon erőszakot, mit a művészeten elkövetnek. A vallásos költészet felüláll a tanok és emberi csinálmányok prózáján; a lírában kiömlése az egy önmagába szállt léleknek, melyet öntörpesége és gyarlósága lesújt s Isten nagysága fölemel, vágya a szívnek, hogy megnyiljék az ég sugallatainak s kiengesztelje magát. Éppen az, mi az imádság, csakhogy költőibb helyzeteket keres s a szép tömjénével is áldozik. Innen jelleme egyszerűség, mélység és fönség. A legmagasabb óda, melyben a lelkesülésnek csak az áhitat szab határt, ez is csak azért, hogy megszentelje.

«A szent énekek úgy sietnek föl égre – mond egy ítész – a szív mélyéből egymás mellett, mikép a gót tornyok. Itt csak két pont van: zenit és nadir, legmagasb, legmélyebb, forrás a szív, cél az Isten. Itt nem lehet sokféle a hang, de szükség, hogy mély legyen és magas, mint a két pont, melyek között szárnyalnia kell».

E szempontok szerint kevés éldelhetőt nyújt az ujabb magyar költészet, sokkal többet a régi, azon korból, midőn irodalmunk hittani része vala leggazdagabb s Zrinyitől kezdve majd mindenik költő megkisérté erejét e nemben. Emlékezzünk csak vissza ez énekekre, melyek közül nehányat énekes könyveink maig is megőríztek. Mi erőteljesen, áthatón szólalnak meg, éppen mint az orgona megrázó sóhajtásai s a szentegyház boltíveiként mi fönséggel emelkednek ég felé. Egyszerűségök mily nagyszerű s a régies szín és bibliai hang mily ellenállhatlanul hat kedélyünkre. Sőt Dávid zsoltárainak régibb fordításai is sikerültebbek az újabbaknál, a Tárkányi Béláéit sem véve ki, bár ezek legtöbb beccsel bírnak.

Ezelőtt évekkel a Protestáns lap és Religio, újabban a Családi Lapok hozományai hasonlítanak némely úgynevezett népies költeményekhez, melyekben egy-két kifejezésre van minden súly helyezve, de az éltető szellem hiányzik. Bizonyos fagyos ájtat vonul át rajtok, mely nem vérből forrt érzés hangja; épületes, kegyes eszmék rímekbe szedve költői felfogás és alakítás nélkül. A fej előre kigondolt reflexiói át nem járva a szív melegétől, szárnyaszegett ömlengések, felül nem emelkedők a föld prózai légkörén. Aztán a mellett, hogy sok idegen elemmel vannak vegyülve, most epigrammokba szorítvák, majd hosszú elmélkedéssé nyujtottak, majd végre oly képek- és fordulatokban olvadnak föl, mik a világi költészet tulajdonságai.

De ha valódi költői szellem is lenne bennök; magok a formák, melyekbe öntetnek, képesek volnának elölni azt. Vallásos népdalaink, énekes könyveink s a régi magyar költészet a legszebb és változatosb formákat nyújtják s mit tapasztalunk? Szent énekeink oly formákban jelennek meg, melyek jellemeikkel homlokegyenest ellenkeznek. Éppen, mintha az egyházi zene fönséges dallamaiba operai trillák szövetnének be. A nyelv és dikció cicomás és dagályos. Kevés benne a bibliai stílből, holott az alaphangot itt kellene keresni. A régi irodalom, nyelv és forma tekintetében a vallásos költő számára legtöbb kincset rejt, mit kevés átalakítással a legkényelmesebben használhat. Legyen itt elég csak Pázmány műveit említenünk s a szombatosak énekes könyvét, melyet Lugossi az Akadémiában ismertetett,

A legendákkal sem vagyunk máskép. E hagyományokat, melyekben a keresztyén vallás legköltőibb eszméi jelennek meg érzékítve s melyek lángeszű festészekben annyi remekműre gyujtottak lelkesülést, rétori áradozás közt a prózailag odavetett tanulságokban vesszük, mint a legszárazabb didaktikus mesét. Hiányzik az egyszerű koncepció és menet, az ódon és szent hang s a költői báj.

Mit általánosan az újabb vallásos költészetről mondánk, ugyanazt kell mondanunk az előttünk fekvő gyűjteményről is, mely második megbővített kiadás s lírai és elbeszélő műveket tartalmaz. Előttünk természetesen főszempont a széptani vala. Más szempontból épületes s igen ajánlandó olvasmány lehet.

Kiállítása csinos, kár, hogy számos nyomtatási hibák ferdítik.

PÜNKÖSD NAPJA.[5]

Piros pünkösd napja! Tagadom, hogy a keresztyénség e nagy ünnepét, egyszersmind legszebb ünnepül egyedül a tavasz s a magyar népköltészet választották volna ki. Par excellence a nagyvárosiak ünnepe az. Ekkor a város föltámad önmaga ellen a – természet jogaiért.

«El a porral, le a kőfalakból, ki a szabadba, a zöldbe, a természet kebelére, föl a hegyekre, be a völgyekbe, a csermely partjaira, a lombok árnyai alá, feledni, vigadni, álmodozni, elfáradni, akár unatkozni is, csak az Istenért ne a városban! Minő szép, minő jó a természet, a mi édesanyánk, kit hűtlenül elhagytunk boldogtalanságunkra, minő boldog a pásztornép, kiknek primadonnája a csalogány s nem Kaiser-Ernstnő; nem hallanak zongora-virtuózokat, csak méla furulyaszót; ügyvédök a komondor, kit fizetni sem kell; egyetlen parancsszó, mit hallanak, a mennydörgés, egyetlen reményök a virány zöldje, mit nekik is, bárányaiknak is mindenik év meghoz, minden boldogságuk csendes álom virágok közt, csillagos ég alatt, édes, egyszerű dal, assonance s rímek nélkül, mibe nem kötnek bele kritikusok, csók az ártatlan lány ajakáról, kinek piperéjeért semmit sem kell fizetni, szeszélyeért legföllebb csak bárányt áldoznak s kit már csak azért sem félthetnek, mert nincs kitől… el veled civilizáció, üdvözlégy szent természet!» – kiált a lelkesült nép, ideértve a bankárokat, kereskedőket, hivatalbelieket és a haute volée azon részét sem véve ki, mely még nem unatkozik falun. Idylli érzelem szállja meg a szíveket s megindul a nagy népvándorlás a pásztorörömök igéretföldjére, a budai hegyek közé, a városligetbe, Visegrádra: piros pünkösd napján hajnalban vagy legalább is délután.

Én is Arkádia kebelén születtem – nem Magyarországot értem alatta, mint Szabó István, hanem amit Schiller – kiáltám magam is lelkesülve – belőlem sem fogyott ki egészen a költészet, bennem is maradt még ábránd, hogy gyűlöljem a civilizációt fájdalmai- s bohóságaival. El! el! Tanyát fogok ütni a budai hegyek legmagasabb csúcsán, felkiáltvan Robozzal: nyomorult emberek; kikocsizok a városligetbe s ringatva magam gondolákon, megírom a legelső magyar barcarolt, hogy legyen mit Simonfinak zenére tenni; kirándulok Visegrádra, s elmerengvén az ősi nagyság romjain, ódát írok rá szonettben, mint Császár. Ah, minő rég nem hallott a magyar közönség szonettet. Mit? írok? látszik, hogy még nem vagyok a zöldben. Dehogy írok! Kinek volna kedve énekelni, midőn csalogány és pacsirta zeng, lomb és szellő susognak. Én némán fogok megállani a kék boltozat alatt, bámulva az ezer hangból összeolvadt dal nagyszerű költészetét. Mennyivel negyobb műfilozóf a természet, mint bölcseink. Ő nem tiltja meg a csalogánynak, hogy ne énekeljen fájdalomról, meghagyja a pacsirta örömét, szereti az erdő rejtélyes és sötét romanticizmusát, nem bánja a szellő és patak idylli csevegéseit, tűri a felhők világfájdalmát, midőn villámolva mennydörgik be a láthatárt, nem haragszik a szivárvány humorára, mely könnyezve és mosolyogva öleli át a földet. Neki minden szép, mi hű, igaz és jellemző. Ő csak a hamisat gyűlöli. Neki nincs iránya, mert ezer iránya van, ő nem egy, hanem egész. Ő sem klasszikus, sem romantikus, sem szomorú, sem víg, sem népies, sem szalonias, neki csak ízlése van, mely gyönyörködni és gyönyörködtetni tud.

De hova tévedtem megint! Felolvasást tartok a szépről. Hisz én a zöldbe készülök, hol feledni akarom az irodalmat apró hiúság- és szenvedélyeivel, a várost színés kávéházat, szalonjai- és poros utcái- és blazirtságával egyetemben. Két napig boldog akarok lenni és szabad. Ott nem beszél majd senki nekem «Tamás bátyá»-ról, opera helyett madárdalt hallgatok, a vadrózsákat, a helyett, hogy olvasnám, szakítni fogom, az egészséges hegyi lég kigyógyít lázas álmaimból, melyeket ama szép szemek gyujtottak lelkemben, melyekről, mint Heine

Hab’ ich ein ganzes Heer Von ewigen Liedern gedichtet.

S midőn visszatérek enyhült kedéllyel és egészségesen, a természet örömeiről fogok regélni olvasóimnak, a helyett, hogy dr. Toldyval polemizáljak; hol és mi módon találkozik ő a «Kinizsi» című eposzban Arany hangjával, mikép azt valamelyik «Irodalmi napló»-jában írá, vagy belekössek a Nemzeti Színház igazgatóságába: miért bocsátja el Jókainét és Lendvait egyszerre vendégszerepekre drámai előadásaink nagy kárára? avagy éppen a közönségbe: miért nem járja a színházat, midőn reá annyira büszke s nemzeti kincsének nevezi és elvégre pedig vitázzam a Délibáb színkritikusával Tamás bátya fölött.

Tamás bátya! Mennyi könny és tinta folyt el már érte Európában. Nálunk ehhez még epe is járult, mi szintén könnye egy bizonyos fájdalomnak s az a jó tulajdonsága van, hogy vele, mint legfeketébb tintával írni is lehet. De a könnyek, a könnyek, melyeket legujabb színműalakban a közönség és kritikusok szemeiből kicsalt! Dumanoir és Dennery mindenesetre jól értik a mesterséget. Tamás bátya szentimentális francia színmű. Dumas és Iffland együtt. A francia és német iskola közös erővel rázzák meg és lágyítják el az embert. Sokaknak nagyon tetszik.

Nekem ugyan nem valami különösen. De azért kár volna elrontani a más gusztusát, például a Délibábét. Aztán humanitás, erkölcs, szent ügy s több efféle vegyül a dologba. Még rám fognák, hogy pártolom a rabszolgaságot, pedig esküvel erősíthetem, hogy mindenféle bilincset gyűlölök, még azokat is, melyeket a művészetre szoktak fölverni. E mellett egy barátom arról is meggyőzött, hogy jobb az embernek erkölcsösnek, mint műértőnek lenni. Barátomnak igaza van, a Délibábnak is. Ki a zöldbe!

Ily gondolatok és remények között léptem ki a szobából. Minő piros pünkösd napja! Szeles, borult és hideg idő! Vissza kellett fordulnom és harmat-, szellő-, meg illatszomjas lelkemet betűkön legeltetnem. A lapokat forgattam és unatkozám. De nem! Volt egy kedves pillanatom is. Örömkiáltások között olvasám a Divatcsarnok azon igéretét, hogy ennekutána csak ritkán adand rossz verset. Mégsem oly kegyetlen a sors. Azonban kipótolta másnap. A kérlelhetetlen megakadályozá a visegrádi kéjutazást. Eső esett, szél fútt, a hajó itt maradt, vele együtt én is, mások is. Egy óra mulva is lát engem Pest, mint nem a Szökött katonát Milano – sóhajtám elkeseredve a Dunaparton. Hajh! az idő már «régóta ellenségem» s mindenütt «mohón ragadja meg az alkalmat ezen embertelen indulatát irányomban kitüntetni.»

Desperációból este színházba mentem. A _Szökött katonát_ adták Szigligetitől.

Mennyi szép emlék, fájó érzés ébredt föl lelkemben. Keveset figyeltem a darabra. Az előadásról legföllebb csak annyit tudnék mondani, hogy Füredi igen szépen énekelt, de kevés gonddal játszott; Völgyi ezredes segéde a szobában ezredese előtt nem vette le a csákóját, pedig tudtomra ezt csak a közemberek szokták tenni; Tóthnak most sem tudtam megbarátkozni vontatott s torkából sivító úgynevezett intrikus szavalatával, melyre ő oly nagy súlyt helyez. Mint mondám, egészen a multban éltem, a Szökött katona először adatásának napjaiban. Előttem lebegett a régi jó idő, midőn annyit gyűlöltünk, ostromoltunk az életben és irodalomban, mit most örömest visszaóhajtanánk. A remény és csalódások hosszú sora vonult el előttem. Tíz év élményeit éreztem át egy pillanatban. Sírni vala kedvem.