Part 21

Legyen szabad egy pár rövid megjegyzést tenni e nyilt levélre. Mi minden fokú és formájú kritikát jogosnak tartunk s éppen azért szólaltunk föl A. B. ellen, mert bizonyos fokú kritikát megtiltani látszott. Igaz, hogy minden fokú kritikának megvannak a maga ösvényei, de nem a foktól vagy formától függ valamely kritika becse, hanem a kritikus szellemétől. Az is igaz, hogy némely elmélet csinálmány, de vajjon a benyomás mindig csalhatatlan-e s nem lehet-e a rokon- és ellenszenv, esetleges körülmények vagy éppen rossz ízlés csinálmánya? Dóczi némely lélektani abszurdumait se az elméletből, se a benyomásokból folyó kritikával nem lehet igazolni.

JÁSZAI MARI ASSZONY ELEKTRÁJA.

I.[75]

Minden megjegyzés nélkül közöljük e sorokat, melyeket éppen nem tartunk igazságtalanoknak, sőt azt hisszük, hogy Jászai Mari Elektrája még más bajban is szenved: Elektra jellemének nem elég szabatos fölfogásában. Elektra elkeseredett nő, aki áhítja az atyjáért veendő bosszút, de egyszersmind nemesszívű s bosszúvágyának is kegyelet a forrása. Legerősebb fölindulásaiban sem hóbortos vagy elvadult, hanem csak érzéseitől elragadott királyi nő, aki sohasem vetkőzik ki egészen nőiségéből. Ezt nem mindig tartotta szem előtt a művésznő s erre befolyt azon sajátsága is, hogy nála a lelki fájdalom kifejezésében könnyen túlsúlyra kap a test lázas idegessége. Éppen azért legsikerültebbnek tartjuk egész Elektrájában azt a jelenetet, midőn a gyászhírtől lesujtva, odaborul testvére vélt hamvvedréhez és elsiratja: «Oh, szeretett Orestesem emléke te» stb. Itt nemcsak az átmenet volt lélektani, hanem a lélek fájdalmának kifejezése is mély, benső és tiszta, amelyet nem zavart meg a test idegláza.

II.[76] _Nyilatkozat_.

A _Budapesti Szemle_ februári számában Jászai Mari asszony Elektrájáról írt _Nyílt levél a szerkesztőhöz_ című álnevű cikk némely kifejezéseit, amint közvetlen és közvetett forrásból értesültem, a művésznő olyanoknak találta, melyek őt, mint nőt is sérthetik: ennek ellenében, mint felelős szerkesztő, kijelentem, hogy a bírálatnak nem volt sértő szándéka s ha a művésznő azzal magát _nőiségében_ sértve érzi, őszintén sajnálom s _e tekintetben_ tőle minden vonakodás nélkül bocsánatot kérni lovagias kötelességemnek ismerem.

Budapest, 1891. február 17.

A BETEG PARLAMENT.[77]

Írta gr. Keglevich Béla. Budapest, 1891. Franklin-Társulat.

E röpirat szerzője parlamentünk betegségét a ferde pártviszonyokban keresi s azt hiszi, hogy mindaddig, amíg azok máskép nem alakulnak, nem lehet a bajon segíteni, mert a pártok jelenlegi alakulásukban képtelenek úgy teljesíteni föladatukat, amint teljesíteniök kellene. Bírálat alá veszi a pártokat s kimutatni igyekszik, hogy a szabadelvű párt szabadelvűség tekintetében nem elég tömör. Nem egy tagja vonzódik a konzervatív irány felé és csak azért állott a szabadelvű párthoz, mert nem szegődhetett máshová. Ez állapotnak az a következése, hogy a kormány minden kérdésben nem lehet oly szabadelvű, mint aminő lehetne, hanem pártja egy része konzervatív irányának megfelelően kénytelen haladni nem egy kérdésben. A mérsékelt ellenzékről nem sok mondanivalója van a szerzőnek. Azt hiszi, hogy közte és a szabadelvű párt között elvi különbség nincs s ellenzéki működése tisztán személyes okokra vezethető vissza. Ami a szélső baloldalt illeti, ez szintén olynemű bajokban szenved, mint a szabadelvű-párt, nem mindnyájan vallanak radikális elveket, sok köztük a maradi; e mellett nem ismervén el a közjogi alapot s így nem remélhetvén a kormányra jutást, nyugodtan alkalmaznak minden erőszakos eszközt, amellyel megakadályozhatják a kormány működését, mert biztosítva érzik magokat azon eshetőség ellen, hogy valamikor ők is hasonló nehézségekkel lesznek kénytelenek megküzdeni.

A szerző így jellemezve a pártok, a beteg parlament állapotát, orvosszerűl azt ajánlja, hogy a minden párton található konzervativek tömörüljenek egy párttá s legyen három pártunk: szabadelvű, konzervatív és radikális. E pártok küzdelme csak jótékonyan hathatna közéletünkre; a szabadelvű és konzervatív párt könnyen váltakozhatnék, a kormány s a radikális párt serkentően hathatna mindkettőre. Úgy látszik, a szerző előtt az angol tory- és whig-párt küzdelme lebeg s meg kell vallani, hogy 1867-ben helyén lett volna, ha a konzervatív-párt, elismervén a közjogi kiegyezést, külön párttá szervezkedik, sőt később, a fuzió után is, amikor a körülmények még inkább kedveztek megalakulásának. Azonban Sennyei báró kezdeménye hamar véget ért s azóta semmi ilynemű mozgalom nem mutatkozott. Ily körülmények között nem várhatni ily párt megalakulását s a szerző óhajtásának és ösztönzésének nem igen van gyakorlati oldala.

Részünkről parlamentünk nagyobb és könnyebben gyógyítható betegségének tartjuk a botrány és obstrukció divatosságát. A bajt nem kell kicsinyleni, ez nem pártkérdés, nem is csak a házszabályok kérdése, hanem valóságos alkotmány-kérdés. Belőle a kisebbség vétója fejlődhetik ki, amelyet nem ismer alkotmányunk. Európa minden alkotmányos országa csirájában elfojtott minden ily kísérletet; nekünk is ezt kell tenni. A házszabályok szigorítása s a klotür behozatala, habár enyhe formában, immár kikerülhetetlen. Ide járul még egy más jelenség is, mely a közjogi alap erélyes védelmét teszi szükségessé. A mérsékelt ellenzék, új néven nemzeti párt, a közjogi alapon állónak mondja ugyan magát, de azon jelszóval, hogy azt nemzeti irányban igyekszik fejleszteni, bár más úton, más árnyalattal, többé-kevésbbé ugyanazt teszi, mint a szélső baloldal, amellyel a választásokra szövetkezett is. A dualizmus jelen alakjának fönntartása nagy érdekében fekszik a magyar nemzetnek; gyöngülése, bomladozása ellenségeinek volna diadala s különösen Európa jelen helyzetében hazánkat oly beláthatatlan zavarba, veszélybe döntené, amelyen aztán nem segíthetnének se Apponyi gróf széphangú szónoklata, se Kaas báró hipnotikus vezércikkei.

MAGYAR SZELLEMI ÉLET.[78]

Elbeszélések és rajzok a magyar írók és művészek életéből. Szerkesztette Igmándy Mihály. Budapest, 1892.

Sajátságos irodalmi viszonyok között élünk. Valakinek eszébe jut, hogy kiadja az élő magyar írók és művészek arcképeit szöveg kíséretében. Ez eddig helyes. Természetesen azt várja az ember, hogy a szöveget maga a vállalkozó írja vagy szakférfiakkal iratja. Oh, nem! A vállalkozó leleményesebb ember, mintsem a szokott úton induljon. Magokat az írókat és művészeket kéri föl, hogy írjanak magokról valamit, írják meg életök valamelyik érdekes epizódját. S az írók és művészek engedelmeskednek a vállalkozó kérésének, mint valamely fensőbb parancsnak. E szokatlan eljárást mindkét részről csak úgy lehetne menteni, ha a vállalat jövedelme jótékony célra fordíttatnék. Ily esetben szokatlan módhoz is folyamodhatik az ember, amit rendes körülmények között nem tenne meg. Jótékony célból tisztes nők a templom ajtaja elé állhatnak persellyel, műkedvelők mint művészek léphetnek föl s írók szöveget írhatnak saját arcképökhöz. A szokatlanság fölkelti a kíváncsiságot s megnyitja a közönség erszényét.

Ily mentség nélkül olynemű vállalat, mint ez az album, nem igen illik az irodalom méltóságához s hogy lapjaink mégis föltűnő méltánylattal fogadták, azt, úgy látszik, az a körülmény magyarázza meg, hogy a szerkesztők vagy dolgozótársaik szívesen írván ez albumba, saját magok ellen nem fordulhattak. Ez általános megjegyzést elégnek tartva, nem szándékozunk az album bírálatába bocsátkozni. Mindenesetre van benne néhány érdekes és sikerült dolgozat is, de egészben véve meglehetős szegényes s inkább a hiúság kirakata, mint a szellem kincstára. Az írónők leginkább írói pályájok sikereit emlegetik; a színésznők első fölléptök izgalmairól és méltánylóiról írnak; a színészek pályájok kalandjaiból beszélnek el egyet-mást, ami nem mindig érdekes, de erősen ki van színezve; a festők és szobrászok a kisebb lapok tárcacikkeit utánozzák s mintegy mondani látszanak: mégsem oly nehéz az az írói művészet; a hírlapírók némelyike ártatlan hírlapi csínyeit leplezi le, az ártalmasokról hallgat; a költők legtöbbje szerénykedve gyermeksége tehetséget jósló emlékeivel vagy pályája dicsőségével kacérkodik s egy-egy oldalvágást mér kritikusára. Ifj. Ábrányi Kornél ily cím alatt: _Mit köszönhetek én Gyulai Pálnak_, egy egész cikkel tiszteli meg e folyóirat szerkesztőjét, mint kritikust. Elmondja, hogy csaknem egy negyedszázad óta hadilábon állanak egymással, hogy Gyulai első ifjúsága óta rosszul bánik vele, hogy a legcsúnyább, legmérgesebb irigység kígyójával marja folyvást. «Ez a kígyó pedig – végzi elmélkedését – nemcsak azokat szokta marni, akikre rábocsátják, hanem azt is, aki keblén melengeti. Nincs borzasztóbb sors, mint egy egész életen át egy ilyen mérges kígyóval összeakasztva lenni és sohasem tudni szabadulni tőle. S minél inkább nő éveink száma, annál inkább nő a kígyónak is hatalma fölöttünk. Nos és ettől a kígyótól csak az van megmentve, aki még jókor, még gyermekkorában, úgyszólva játék közben, érezte annak marását s annyiszor érezte, hogy nemcsak hozzá szokott, hanem hozzá is edződött. Azt később hiába harapják s mivel hiába harapják, hát szállást sem keresnek nála. Ezt köszönhetem én Gyulai Pálnak. Bármeddig élnék, soha ezért a hálát el nem felejthetem.»

Hogy e hadilábon állás, üldözés, kígyómarás tulajdonképpen miben nyilatkozik, azt Ábrányi egy szóval sem említi. Kipótoljuk e mulasztást. Az egész csak annyi, hogy Ábrányi költői műveit, politikai röpiratait nem igen kedvezően bírálta meg e folyóirat. Hogy e bírálatok nem voltak éppen igazságtalanok, azt Ábrányi maga elismerte, midőn a költői pályától visszavonult, mint amelyre nem érez elég hivatottságot s egészen a politikának áldozza tevékenységét, amelyre talán nagyon is hivatottnak képzeli magát. Politikai röpiratai egyikéről, az Andrássy Gyuláról irottról, szintén maga elismerte a _Pesti Napló_ban, hogy egy kissé balul ítélte meg Andrássyt. E tények, úgy hisszük, nem Ábrányi, hanem e folyóirat mellett tanuskodnak. Ami Ábrányi háláját illeti, erről is hallgat a cikk. E hiányt is kipótoljuk. E hála abban nyilatkozik, hogy Ábrányi _Pesti Napló_ja minden alkalmat fölhasznál e folyóiratnak és szerkesztőjének nagyon is heves becsmérlésére. Azonban e hála vagy hálátlanság semmi esetre nem oly csapás, amelyet bárki könnyen el ne viselhetne.

A NEMZETI SZÍNHÁZ MŰSORÁRÓL.[79]

Egy pár megjegyzést akarunk tenni a Nemzeti Színház műsorára, de nem bocsátkozunk bővebb részletekbe s még kevésbbé szándékozunk kimeríteni a tárgyat, amely különben tüzetesebb fejtegetést is megérdemelne. Azt hisszük azonban, hogy néhány megjegyzés sem fölösleges különösen akkor, midőn alig szól valaki e kérdéshez s ha szól is, nem igen tárgyilagos indokok vezetik.

A Nemzeti Színház műsora kezdettől fogva három irányt egyesített: először színre hozatalát s fenntartását egy pár külföldi nagy drámaíró remekműveinek; másodszor kiválogatását az újabb európai drámairodalom oly sikerültebb újdonságainak, melyek nálunk is sikerre számíthatnak és végre fejlesztését a magyar drámai irodalomnak, színre hozva minden oly eredeti művet, mely egy vagy más tekintetben sikerültebb, a jelesbeket fenntartva mindaddig, amíg jelesbek le nem szorítják, de ekkor sem mellőzve egy pár olyant, amelyeknek állandóbb becsök van vagy amelyekhez nevezetes irodalomtörténeti emlék fűződik. E hármas irányt nem az igazgatók találták föl, ez a viszonyok természetes kényszerűségéből folyt s egyhamar nem is változtathat rajta senki. Ezért a Nemzeti Színház műsora megítélésében mindig csak a körül foroghat a kérdés: vajjon az igazgató e hármas irányt minő ízléssel és sikerrel szolgálja.

Ezúttal mellőzzük a külföld remekeit és újdonságait s csak a magyar drámairodalomra szorítkozunk s mindjárt minden habozás nélkül ki merjük mondani, hogy kivéve talán a forradalom után egy pár évet, soha annyi rossz eredeti színmű nem került színre, mint a közelebbi évtizedben Paulay Ede igazgatása alatt. Elég lesz csak Mérai Horváth, Kabos Ede, Szemere Attila, Tolnai Andor, Abonyi Árpád színműveit említenünk. Megemlíthetnők még más szerzők hasonló értékű műveit is, de elégnek tartjuk csak a legfőbbekre rámutatni. Mi az oka e jelenségnek? Bizony nem annyira az ízléstelenség, bár olykor ez is befolyással lehet, mint inkább részint a hibásan felfogott hazafiság és nemzeti irány, részint pedig a sajtó nem éppen önzetlen ösztönzése. Politikai és társadalmi mozgalmaink között is megtaláljuk e jelenséget, mely lelkesedve és lelkesítve, a nemzeti irányt a nemzetibbel akarja megrontani. A cél és lelkesedés nemes, de az eszközök rosszak, céltévesztők, sőt célellenesek. Nem csoda, ha ettől a Nemzeti Színház igazgatója sem ment. Miért ne higyje ő is, hogy minél több eredeti új mű színrehozatala a leghatásosabb módja az eredeti drámairodalom fejlesztésének? Pedig ennek éppen ellenkezője áll. A sok rossz eredeti új színmű árt a jobbak hitelének, vagy ha nem, megrontja a közönség ízlését; a színészekre nézve sincs jó hatással, lehangolja őket s nem nagy gondot fordítanak oly színműre, amely nem soká a lomtárba kerül. Jól tudjuk, hogy senki sem állhat jót valamely színmű sikeréről, mert az néha a közönség hangulatától és esetleges körülményektől is függ: a drámairodalom története nem egy művet említ, amelyek ideig-óráig nagy hatást tettek, aztán elfeledték őket és volt nem egy oly remekmű is, amely megbukott s csak később vívta ki a közönség tapsait. Azt is tudjuk, hogy a valóban sikerült színmű ritka, de az ilyen és a valóban rossz színmű között még sok fokozat van s éppen a Nemzeti Színháznak nem lehet hivatása az utóbbi iránt különös rokonszenvvel viseltetni. A Nemzeti Színháznak az új színművekre nézve mindig a körülményekhez kell alkalmazkodnia; termékenyebb korszakban, midőn sikerültebb művek között válogathat, minél ritkábban kell kísérletet tenni a gyöngébbekkel; meddőbb korszakban természetesen olyanokat is színre hozhatni, amelyek máskor mellőzhetők, mert megkívánhatja ezt az eredeti drámairodalom fejlődésének folytonossága, de az olyanok minden időben mellőzendők, melyekben se drámai, se színi, se nyelvi tekintetben nincs valami figyelemreméltó vagy éppen ízléstelen léhaságok. Ez nem volna fejlesztés, hanem sülyesztés, nem a nemzeti irány támogatása, hanem akaratlan kigúnyolása.

Nem ismerjük a színházi újabb szabályzatokat; ezeket nálunk kényök-kedvök szerint, szükségeikhez képest szokták változtatni intendánsok és igazgatók, a kormány folytonos helybenhagyásával, pedig némi állandóság nem ártana e tekintetben is. Nem tudjuk: vajjon a régi viszonyban van-e az intendáns az igazgatóval s az ujjonnan visszaállított drámabíráló-bizottságnak is megvan-e a régi hatásköre s így mennyiben, mily arányban illeti meg mindnyájokat a felelősség. A régibb szabályzat szerint az intendáns nem elegyedett belé az igazgatók teendőinek részleteibe, csak általában ellenőrizte azt a művészeti irányt, melyben előlegesen megegyeztek; továbbá az igazgató, felelősségénél fogva, nem tartozott előadatni minden oly művet, amelyet a drámabíráló-bizottság elfogadott, de a visszavetett művet sem adathatta elő, vagy ha mégis elő akarta adatni, ez a visszavető drámabírálók lemondását vonhatta maga után. Így arányosan oszlott meg a felelősség, a nélkül, hogy egyik a másikat csorbította volna. Ha a régi szabályzat áll, akkor mind a három intézmény képviselői felelősök, de a dolog természete szerint legfőkép az igazgató, akinek feleletre vonását, kirívóbb esetben, a sajtónak kellene gyakorlatba venni.

Azonban a sajtó inkább ösztönzi az úgynevezett hazafiasb, nemzetibb irányt, mint korlátozza. Az új eredeti színművekről különbözőkép vélekednek ugyan hírlapjaink, sőt némelyiket keményen el is ítélik, de abban mindnyájan egyetértenek, hogy a műsorra minél több új eredeti művet kell kitűzni, mert csak ily módon fejlődhetik drámairodalmunk s jutunk majd abba a helyzetbe, hogy mennél ritkábban szoruljunk idegen újdonságokra. Mi legalább nem olvastunk hírlapjainkban olynemű felszólalást, mely az új eredeti színművek irányában egy kis mérsékletre, több óvatosságra s némi kritikára ösztönözné a Nemzeti Színház igazgatóját. Ide járul még az a körülmény is, hogy drámaíróink legnagyobb része hírlapíró, vagy valamelyik hírlap pártfogoltja. Így még kevésbbé hajlandók alkalmatlankodni az igazgatónak, oly tanácsokkal szolgálva, melyek esetleg ellenök fordulhatnának. A drámaírók és hírlapok előzékenységét az igazgató hasonló előzékenységgel viszonozza s talán ez egyik oka annak, hogy Paulay oly népszerű a hírlapok hasábjain.

A sikerültebb művek műsoron maradására és a régiek fölelevenítésére sem a leghelyesebb eljárást tapasztaljuk. Nem egyszer sokáig maradnak a műsoron oly művek is, melyeknek néhány előadás után végkép el kellene tűnniök, ami pedig a régiek fölelevenítését illeti, arra rendszerint csak élő költők számíthatnak, a halottakkal oly kevéssé törődik az igazgatóság, mint a sajtó. Néhány évtized óta szokás a Nemzeti Színházban, hogy egy pár elhúnyt drámaíró születése vagy halála napján előadják valamelyik művét, meglehetős készületlenül, mintegy robotból. Az igazgatók azt hiszik, hogy ezzel lefizették a kegyelet és nemzetiesség egész terhes adóját. Miért ne lehetne az ily műveket máskor és többször is előadni? Mindenesetre ez inkább szolgálná a nemzeti irányt, mint a rossz művek iránt való előzékenység. A másnemű fölelevenítéseket inkább személyes tekintetek sugalmazzák, mint tárgyias okok. Például miért eleveníteni föl Rákosi Jenőnek _A báróné levelei_ című művét, mely csekély becsű s hatást sem tett? Az _Éljen az egyenlőség_ br. Eötvös Józseftől, a _Tisztújítás_ Nagy Ignáctól, mindenesetre többet érnek, hatást is tettek a magok idejében s e mellett a közelmult korrajzai. Miért vetik ezeket sutba s miért elevenítik föl Bartók Lajos _Legszebb_jét, e drámaitlan, hideg és unalmas vígjátékot? Ott van régibb vígjátékaink között több sokkal becsesebb. Például, hogy csak egyet említsünk, Csató _Megházasodtam_ című vígjátéka, mely egykor kedvelt darabja volt a Nemzeti Színház műsorának. Miért erőnek erejével fenntartani Dóczi Lajosnak némely gyarlóbb darabját s Bartók Lajosnak annyira szegényes és zavaros történelmi drámáit, melyeknél sokkal jobbakat találhatni régibb történelmi színműveink között első sorban Szigligetitől? Azonban úgy látszik, lassanként maga Szigligeti is leszorul a nemzeti színpadról, melynek annyi szolgálatot tett.

Nem kívánunk bővebb részletekbe bocsátkozni. Ennyi is elég figyelmeztetésül. Nem hisszük ugyan, hogy sikere legyen, de fölszólalásunkkal némi kötelességet véltünk teljesíteni.

A M. T. AKADÉMIA S EGY PÁR HÍRLAPÍRÓ.[80]

A _Hét_ május havi 20-dik számában a következőket olvashatni:

«Magyarország már értesült róla, hogy a magyar tudós társaságnak most van nagyhete. Az a nagyhét arra való, hogy amit egész esztendőn keresztül nem csináltak, azt ezen a héten se csinálják meg. Csodálatosképpen az Akadémiának mégis van jelenteni valója, nagyobbrészt pályázatokról, melyek meddők maradtak.»

E soroknak vagy az az értelme, hogy az Akadémia egész éven át nem csinált semmit s mégis munkásságáról jelentést irat, nagyobbrészt pályázatokról, melyek meddők maradtak, vagy pedig az, hogy az Akadémia munkálkodik ugyan, de munkásságának semmi tudományos értéke nincs s pályázatain egyetlen valamirevaló tehetség sem versenyez. Az első értelemben vett állítás igazán annyi, mint semmi, mert homlokegyenest ellenkezik a köztudomású tényekkel. Az Akadémia mind a három osztályában ez évben is számos értekezést olvastatott föl, az Akadémia maga több tudományos munkát adott ki, azonfelül segélyével sok oly könyv és folyóirat jelent meg, amelyek máskép bajosan láthattak volna napvilágot és pályázatai közt nem egy volt sikeres. Ha másik értelemben vesszük a _Hét_ állítását, hogy az Akadémia munkásságának tudományos értéke semmi, akkor először is méltán azt kérdhetjük: van-e magyar író, aki egyaránt jártas annyiféle tudományban, melyeket az Akadémia tagjai művelnek, hogy az Akadémia egész munkásságáról szakszerű ítéletet mondhasson? Bizonyára nincs s ha valaki mégis oly vakmerő, hogy ilyenül lép föl, ítéletét legalább valamivel indokolni igyekszik. A _Hét_ ezt sem teszi. Meg vagyunk győződve, hogy a _Hét_ dolgozótársai között senki sincs, aki az Akadémia közelebbi összes kiadványait elolvasta volna, valamint arról is, hogy köztök éppen nincsenek polyhistorok, s legkevésbbé az, maga a szerkesztő, Kiss József, akit ugyan, mint balladaköltőt, Silberstein és Vészi urak Arany mellé helyeztek, de aki egy pár sikerültebb költeménye mellett is igen középszerű költő s a tudományok bármelyikében való jártasságának még eddig semmi jelét nem adta. A _Hét_ megsemmisítő ítélete egyébiránt nem annyira ítélet, mint közhely, melyet egyik hírlapíró a másiktól kölcsönöz s hogy eredetinek lássék, legalább egy kissé eltorzítani törekszik.

De nézzünk belé egy napilapba is. A _Pesti Hirlap_ május 15-diki számában az Akadémia ünnepélyes űléséről a többek között ezt olvassuk:

«Nem tudjuk, hogy miféle állapotok vannak most az Akadémia kebelében, de a tudós társaság ennél a nagygyűlésnél se Arany János emlékezetét, se saját hagyományait, se a művelt magyar közönséget nem tisztelte eléggé. A programm Eötvös Lóránt megnyitó beszédén kívül, amely figyelmet ébresztett, csak két pontból állott. Az egyik Lévay József fölolvasása volt _Arany lírájáról_, a másik Szily Kálmán főtitkáré _Aranyról_, mint akadémiai főtitkárról. Az első nem bírt oly eredeti tartalommal s előadása sem volt olyan, ami figyelmet ébresztett volna. A másik gyönge előadás mellett csak vázlatos volt, de nem oly stílszerű irodalmi mű, mely az alkalomhoz illett volna. Aranyról, mint főtitkárról az Akadémia sok jellemzőt mondhat ma gának, de a közönség Arany Jánosnak, a nemzeti ízlés és érzelemvilág alkotó nagy emberének, más érdemeit és sajátságait akarja hallani ezen a napon.»

A cikk folyamán, midőn részletesebben ismerteti a tudósító az előadásokat, a következőket olvassuk:

«Lévay József r. tag Arany lírájáról szólt ékes, költői nyelven.»

Szily Kálmánról, akit elébb hibáztatott, hogy miért nem értekezett arról, amiről Lévay, ezt jegyzi meg:

«Érdekesen írja meg Arany titkárrá választatását s azokat az apró kellemetlenségeket, melyekkel a költőt az akadémikusok megtisztelték… A fölolvasás további részében Arany titkári működésével s titkársága alkotásaival foglalkozott. A szépen előadott emlékezést a közönség élénken megéljenezte.»

Hogy illik össze a cikk eleje végével? Amott igen becsmérli mind a két előadót, itt pedig meglehetősen méltányolja. Úgy látszik a tudósítónak gyönge emlékezőtehetsége van s amit egyik percben ír, arról a másikban megfeledkezik.

Némely hírlapíró nem egyszer emlegeti büszkén, hogy a sajtó hatalom. Valóban az, de csak akkor, ha eszméi vannak s komolyan az igazságra törekszik. E nélkül éppen nem hatalom, hanem csak papirmázoló-gép.

SIMON ZSUZSA.[81]

Regény. Írta Herczeg Ferenc. Két kötet. Budapest, 1894. Singer és Wolfner.

Ha jól emlékszünk, e mű Herczegnek második regénye. Az első csak félig sikerült, amennyiben egy pár részlet tehetségéről tőn bizonyságot. Vajjon e második sikerültebb-e? E kérdésre bajos a határozott felelet. Mindenesetre ez újabb regény forma és előadás tekintetében jobb az elsőnél és egyes részletek is sikerültebbek. Herczeg, aki egy pár kötet elbeszélést és rajzot adott ki s köztök sikerülteket is, néhány jelenetet, rajzot jól eltalál itt is, de a regény alapeszméjét, cselekvényét s a főszemélyek jellemrajzát a legjobb akarat mellett sem lehet sikerültnek mondani. Szerzőnek mentségül szolgálhat, hogy oly tárgyba fogott, mely a legkitűnőbb írónak sem könnyen sikerül, de másfelől azt a vádat sem kerülheti el, hogy céljához nem a legalkalmasabb eszközöket választotta.

A regény tárgya egy elcsábított leány története, aki végre boldog révpartra jut. Simon Zsuzsa egy nyugalmazott ezredes leánya, aki éppen akkor veszti el anyját, mikor nagyleánnyá nő fel. Vidám és kedves leány, akit mindenki szeret. Egy volt képviselő és birtokos, Orlay, fiatal özvegyember, aki éppen abban a kis városban lakik, melyben az ezredes, sok rokonszenvvel viseltetik a leány iránt. De fejlődő szerelmét visszariasztja Réfalvy festő, az ezredes távol-rokona, aki egy pár hónapra a kis városba jő magát kipihenni s kibe Zsuzsa beleszeret. Az ezredes észreveszi ezt, kérdőre vonja őket s midőn bevallják titkukat, abban állapodik, hogy Réfalvy hagyja el a kis várost, menjen vissza Párizsba, esztendő mulva visszajöhet s ha akkor is egymáséi akarnak lenni, vegye nőül. Réfalvy másnap indulandó, Zsuzsa négyszemközt el akar búcsúzni tőle, késő este szobájába suhan s nála tölti az éjet. Hónapok telnek el. Zsuzsa tévedése, bűne tudatában szenved, de remél s várja Réfalvy visszajövetelét. Azonban egy francia lap akad kezébe, melyből Réfalvynak egy botrányos pöréről értesül s egyszersmind arról is, hogy egy rosszhírű leányt vett nőül. Amennyire lesujtja Zsuzsát e hír, annyira megörvendezteti Orlayt, aki most gyakrabban kezdi látogatni őt. Orlay szerelme lassanként erős szenvedéllyé válik, mely a leányt is magával ragadja, de Zsuzsa mégis csakhamar fölébred mámorából, midőn Orlay kezét akarja megkérni. Levelet ír hozzá, melyben bevallja tévedését, bűnét. «Nem lehetek az ön felesége – írja – valamint más becsületes emberé sem lehetnék. Csak egy embernek volt joga és kötelessége, hogy engem oltárhoz vezessen.» E válasz sem változtatja meg Orlay elhatározását, Zsuzsát nőül veszi s a fővárosba költözik. Ezalatt Réfalvy, aki Párizsban korhely életet élt, nejétől elvált, Pestre érkezik, hogy egy új festményét a műtárlaton kiállíthassa. Meglátja Zsuzsát az utcán, színházban s találkozni akar vele. Előbb egy levelet ír hozzá, hivatkozva a vele töltött éj emlékére, találkozást kér tőle, de mást gondol, nem küldi el a levelet. Maga megy Zsuzsához, de ez kiutasítja házából. Réfalvyt más csapás is éri, festménye a tárlaton teljesen megbukik. Zilált anyagi viszonyai, ideges bántalmai, reménytelen jövője halálba űzik. Öngyilkos lesz. A rendőrtiszt, aki lepecsételi holmiját, megtalálja a Zsuzsához írt s el nem küldött levelet is s hogy idegenek ne olvashassák, kezébe juttatja Zsuzsa egyik nőrokonának, aki ismerőse volt. E rokon, Osztrovayné, ellensége volt Zsuzsának és bosszús Orlayra, akihez egykor örömest ment volna nőül s kivel később is kacérkodott. Most kapva kap az alkalmon, hogy bosszúját kielégíthesse. Az őt meglátogató Orlaynak megmutatja e levelet azzal a megjegyzéssel, hogy ezek után Orlayné asszonyt kénytelen kitiltani házából. Orlay e sértés miatt férjét párbajra hívja ki, de ez elsímítja az összeütközést. Egy hírlapi cikk, mely Réfalvy halálát tárgyalja, a nevek elhallgatásával megemlíti, hogy a művésznek egy gazdag leány volt kedvese, de atyja ellenezte a házasságot; egy gavallér megbocsátotta tévedését gazdagságáért s nőül vette. E rágalom elkeserítette Orlayt, meglátogatta a nyilvános helyeket, hogy valaki szemébe mondjon ilyest s párbajra hívhassa. Végre megnyugodott sorsában, felülemelkedett a világ ítéletén s hazament a kis városba, hova nejét már elébb elküldötte. Otthon szótalan s bár nyugodt, mégis meglátszott rajta a kiállott küzdelmek nyoma. Neje is szenved s midőn egy reggel atyját látja jönni izgatottan házukhoz, kiejti kezéből a fésűt és felkiált: «Édesatyám mindent tud, Budapestről jő, ott megmondtak neki mindent.» Bezárja ajtaját és kihallgatja a másik szobában levő atyjának és férjének beszélgetését. Az atya dühöng, a férj csöndesíti, megvallja, hogy mindent tudott, midőn Zsuzsát nőül vette s a világ ítéletét megveti. De az atya nem bocsát meg neki, az ő becsülete nem tűr szennyet. Zsuzsa kétségbeesve revolvert ragad, de eszébe jut, hogy anyának érzi magát és eldobja a fegyvert. Az atya és férj veszélyt sejtenek és betörnek szobájába. Zsuzsa bevallja öngyilkos szándékát, melytől anyasága tartóztatta vissza. Az atya elcsöndesült s midőn a házastársak egyedül maradtak, Orlay a felesége szemébe nézett nem a szerelmes ember lázas gyöngédségével, hanem a férfi tiszta rajongásával, ki az asszonyban először tiszteli gyermeke anyját, Zsuzsa pedig rátette két kezét férje vállára és megkönnyebbülten mondotta: Mégis jobb élni.