Part 8

A műköltészet tárgyban és formában forradalmi, mindig újra és eredetiségre törekszik. Tárgya nem annyira megtörtént, mint kigondolt, nem annyira átélt, mint képzelt. A kitűnőbb műköltők ugyan szintén arról szoktak költeni, mit átéltek, de sohasem annyira, mint a nép s még e sajátságuk is csak egyéniségöket tolja előtérbe, holott a népköltészetben az egész nép áll előttünk. A műköltő mindig arra törekszik, hogy megindítson, nevettessen, hasson. Ezért keresi a hatás eszközeit, ezért a műkölteményekben annyi mesterséges ékítmény, bonyodalom, fordulat, egész az ízléstelenségig. Még a legnagyobb műköltő sem találja meg e tekintetben mindig a helyes utat. A keresztyén korszak legnagyobb költőjében, Shakespeareban is feltűnik az élc túlságos hajhászata, mellyel annyira hatni kívánt hallgatóira. A műköltő felfogásába továbbá mindig belevegyül a reflexió, éppen mint olvasóinál. A fantáziának mindig szenvedni kell valamit – néha sokat – az értelem szkepticizmusa miatt. Előadása szabatos, választékos, de egyszersmind nem oly erőteljes és plasztikai. Illedelmesb, mint szemérmes, bölcsebb, mint erkölcsös. Sokszor akar valamit bebizonyítani, néha művének kompoziciója egy egész szillogizmus s alakjai absztrakt eszmék. Olykor éppen erőt vesz rajta a tanítási düh s vannak korszakok, midőn egyedüli eszménye a tanköltészet. Változatosságra távolról sem lehet összehasonlítani a népköltészetet a műköltészettel. A műköltészet minden stílt és genret felölel. Éppen úgy fülünkbe csengenek a népköltészet utánzott hangjai, melyek eredetijét dajkánktól hallottuk, mint a klasszikai világ eszméi és érzései, melyeket tudományos míveltség nélkül nem élvezhetni. Megtalálhatni itt a nagy és kis költők különböző csoportozataiban az emberi kedély és jellem mindennemű nyilatkozatát a legegyénibb részletekig, találhatni itt mindent, de mindent s olykor csak magát a költészetet nem. A műköltészet a költészet minden nemét míveli, sőt új fajokat is teremt. Legkevesebb szerencséje van az eposzhoz, mely leginkább csak akkor sikerül neki, ha a népköltészet nyomain jár. A drámában már szerencsésb, sőt e nemet magas fejlődési fokra szokta emelni, ha a hagyományok földjén verhet gyökeret s népszellemből szív éltető erőt, mint ahogy a görög drámaíróknál és Shakespearenál történt. Lírája többé-kevésbbé megválik a zenétől. Inkább az olvasó, mint az énekes számára költ. Az ódában, elégiában sokszor felülmulja a népköltészetet, a dalban ritkábban vagy csak úgy, ha a népköltészettől tanul. Goethe, Burns, Petőfi a népköltészettől tanultak sokat, ezért nemzetök legjelesb dalköltői. E téren Goethe éppen úgy felülmulja Schillert, mint Burns Byront, mint Petőfi minden magyar költőt. A balladára nézve ugyanez áll. A regény, tanköltemény, szatira és humor majdnem kizárólagosan a műköltészet termékei. E fajok csak míveltebb korszakokban állhatnak elő, a míveltség éppen úgy éltető levegőjök, mint bizonyos romlottság, legalább annyi, mennyit a kifejlett állami vagy társadalmi élet okvetlen magával hoz. De kiválón jellemzi e mellett a mű- és népköltészetet az a körülmény, hogy a műköltészetnek több megújhodási korszakai lehetnek, aranykorát kétszer is megérheti, a népköltészet csak egyszer virágzik s többé sohsem.

A nép- és műköltészet e jellemvonásait, bár futólag s elég hiányosan, nem azért igyekeztem vázolni, hogy a népköltészet elsőségét kimutassam a műköltészet felett. Akkor éppen oly nemű, habár nem is oly nagy hibába estem volna, mint Toldy és Kazinczy Gábor urak. Igaz, a népköltészet virágzó kora költőibb s a fantázia nagyobbszerű műveire alkalmasb korszak, mint a műköltészeté s Macaulaynek sok igaza van, midőn azt mondja, hogy a művelődés haladtával a költészet csaknem szükségeskép hanyatlik, amely arányban többet tud és gondolkodik az ember, annál kevesebbet tekinti az egyént, inkább az osztályokat s ennélfogva jobb elméletet s rosszabb költeményeket ír. Azonban a népköltészet virágzó korszakába is benyúlik már a műköltészet s bizonyos pontig elősegíti emelkedését, továbbá a műveltebb korszakokban szintén állanak elő nagy költők, kik a mult és jelen benyomásai alatt, egyaránt merítve a népköltészet hagyományaiból s koruk eszméiből, oly műveket állítnak elő, melyek versenyeznek a népköltészet legnagyobbszerű teremtményeivel is, végre a költészet forrása, ha apad is korszakonként, sohasem apad ki egészen s mindig marad néhány tiszta csepp az emberiség enyhületére.

Mind a nép-, mind a műköltészet kényszerű és felséges nyilatkozványa az emberi szellemnek s egyik sem menekülhet a másik hatása alól. Boldog az a nemzet, mely mindkét nemben nagy műveket állíthatott elő; rendesen amely nemzetnek gazdag népköltészete van, műköltészete is az. Boldog az a korszak, midőn szerencsés körülmények közt a nép- és műköltészet testvériesen érintkeznek s egyik a másikból csak azt olvasztja magába, ami szép és nagy. Az esztétikusnak nem az a tiszte, hogy egyiket a másik rovására dicsérje, hanem hogy méltányolja mindenikben ami méltányolni való s tanulja mindenikből, mit tanulnia lehet. Különben is mindeniknek megvan a maga fény- és árnyoldala. A népköltészet termékei nagyon ki vannak téve az elveszés és csonkítás veszélyeinek; a műköltemények, kivált a nyomtatás feltalálása óta, nem igen veszhetnek el, pedig soknak vesztét éppen nem bánná az ember. A népköltemények hiányait a szájról-szájra adás sokszor elenyészteti, hézagait pótolja, az elmosódott részeket kidomborítja, kerekké görgeti; a műköltemények úgy maradnak, ahogy írójuk írta, örökre, minden hibáikkal együtt. A népköltészet csak a fejlődés bizonyos fokáig kíséri az emberiséget; a műköltészet mindvégig hű dajkája. A népköltészet köre szűk, de abban aztán erős is; a műköltészeté tág, de sok nem tisztán költői, sőt ellenséges elem is vegyül bele, melyek gyöngítik a fantázia szárnyalását. A népköltészet nem szabályos, sőt néha féktelenebb, mint óhajtanók; a műköltészet igen is szabályos, sokszor ferde szabályok rabja. A népköltészet technikája primitív, de magába rejti a nemzeti ritmus bűbájos hangjait; a műköltészet néha a nemzeti ritmust idegennel nyomja el s ha ezt nem teszi is, sőt kiművelve a tökély magas fokára emeli, nyelve, szókötése ritkán versenyezhet a népköltészet költőiségével. A népköltészet a romlás, sülyedés korszakában könnyen válik póriassá, trágárrá, nyerssé, üressé, míg a műköltészet hanyatlását leginkább az jellemzi, hogy túlfinom, mesterkélt, tudós vagy éppen erkölcstelen. Bajos meghatározni, melyik nagyobb baj, de annyi bizonyos, hogy a rossz népköltemények magukban a néptöltészetet éppen oly kevéssé jellemzik, mint a rossz műköltemények a műköltészetet.

Toldy és Kazinczy G. mégis, úgy látszik, csak a romlott vagy rossz népkölteményeket vették tekintetbe, midőn a népköltészetről ítéltek, de ugyanakkor egyszersmind a legsikerültebb műkölteményeket tartották szem előtt. Lehet-e máskép? Avagy a Nibelungenlied csakugyan nyers mű volna, az angol és skót balladák üresek, a Cid spanyol románc-ciklus műbecs nélküli s Homér csak azért maradhat meg trónján, mert műköltővé lehet oktrojálni? Tehát a népmesének csak úgy van becse, ha elrontjuk vagy felcifrázzuk, mint Majláth, avagy ha népietlen vagy rossz magyarsággal adjuk elő, mint Gaal? Így Addison bizonyára elsülyesztéssel fenyegette versben és prózában az angol irodalmat, midőn Spectatorjében az angol népballadákat a műköltészet remekeivel merte összehasonlítani s a «Vadászat Chevyben» című ballada némely részét éppen annyira becsülte, mint az Aeneis ezzel párhuzamos helyeit. Goethenek nem volt ízlése, midőn a népköltészetből mert tanulni. A Grimm-testvérek tévednek, ha mint műegészeket is becsülni tudják a német nép egyszerű meséit. Toldy és Kazinczy G. nagy megvetéssel szólnak a nép nyelvi és verselési tökéletlenségeiről is. De, kérdem, a Magyar Akadémia nyelvtana nyelvünk tökéletes elmélete-e? Műprózánk elérte-e a tökély magas fokát, csak a tiszta magyarságban is? Bizonyára népdalainkból és népmeséinkből nyelvészeink és stilisztáink sok tökéletlenségét lehet megigazítani. Bizonyára a nép «szellemi fejletlensége» korszakában alakult nyelvünknek bámulatos egy rendszere van, ha mindjárt a szellemi fejlettség napjaiban élő nyelvészeink még nem is bírták kikutatni minden titkát. Nem védem a verselési tökéletlenséget, sem a nép-, sem a műköltészetben, de népköltészetünk verselési tökéletlensége mégis olynemű, hogy népzenénkkel együtt a legfőbb tekintély a nemzeti ritmus kérdésében s ha Toldy figyelmet fordít reá, nem követi el azt a hibát költészet-történelmében, (II. kötet 100–101 lap), hogy Amade magyar szkémáit olasz melódiáknak tartsa.

De mindez hagyján. Toldy és Kazinczy G. kivált a kompoziciót tagadják meg a népkölteményektől. Egyszer bevallják ugyan, hogy ezt a népi elbeszélők ügyetlensége rontja meg, de később már egészen csak a nép szellemi fejletlenségéből származtatnak mindent. Vajjon a műköltészetben nincs-e hiányos kompozició? A műköltemény csak azért, mert műköltemény, már jó kompozició-e? S a szellem fejlettsége, mely a műköltőnél ritkán hiányzik, szükségesb-e a jó kompozicióra nézve, mint az erős fantázia, melyet a műveltség nem adhat? Igaz, a népköltemények gyakran csonkítva vagy zavartan szállanak a késő nemzedékre, azt sem tagadhatni, hogy a népköltészet sok s tán legjobb termékeit feledségbe temeti az idő árja s így ítéletünket, okoskodásunkat nem támogathatja annyi példa, mint a műköltészetben, de amik fennmaradnak is, elég világosan bizonyítják, hogy éppen az invenció és kompozició a népköltészet egyik erős oldala. S ez igen természetes. A népköltészet virágzó korszakákan a fantáziát nem gyöngítheti a reflexió, mint a műveltség idejében. A nép emléke meg nem tarthat olyasmit, ami nem kelt érdeket, nem köti le a figyelmet, szóval nem kerekedik ki szerves egésszé. Nem fogadja el, nem adja tovább s e kritikája sokkal döntőbb, mint a műköltészeté. Vagy ha az invenció és kompozició nagy hiányai mellett is elfogad valamit a tárgy nagyszerűsége iránti érdekből, minden egyes dalnok, minden nemzedék ráteszi kezét, javít rajta, alakítja, símítja, mint a patak hulláma a kavicsot. A műköltő szegény invencióval, gyönge kompozicióval is nagy hatást tehet. A költői egyéniség eredetisége, a lírai hangulatok varázsa, a reflexiók mélysége, az ékesszólás vagy humor ereje sokat eltakar és feledtet a művelt közönségnél. Példa reá Byron. A népre ilyesminek kevés hatása van. A mese leleményes szövevénye, a kompozició kereksége, a szereplő egyének kidomborodó alakjai leginkább azok, miken kapni szokott s amik legmélyebben nyomulnak emlékébe. Sőt e tekintetben a műköltészet is a népköltészetre támaszkodik. A görög mondavilág invenciói- s néha kész kompozicióiból táplálkozott az egész európai úgynevezett klasszicizmus. Az epikusok egészen Homérra támaszkodtak, akik pedig más úton indultak, mint Dante és Milton, a keresztyén hagyományokhoz kellett folyamodniok. Ariosto a középkori monda- és mesevilágból merített, Shakespeare gyakran leszállott a népmondák- és balladákhoz s örömest átvette a kész mesét. A népköltészet hány hőse, mondája, meséje jelenik meg koronként a műköltészet terén s a történelmi évkönyvekben is nem azok az események legalkalmasbak-e a kompozicióra, vagy éppen kész kompoziciók, melyek mint mondatöredékek vegyültek oda?

Nincs itt helye taglalnom az európai népköltészet nevezetesb műveit a kompoziciót illetőleg. Csak a mi népköltészetünknél maradok, csak az ó-székely balladákra szorítkozom. Népköltészetünk valóban szegény s csak a lírában és népmesékben lehet valamennyire gazdagnak mondani. De vajjon műköltészetünk gazdag-e? Hiszen itt is csak a lírában vagyunk gazdagok s a költészet más két nemében, hol a kompocizió erejétől függ legtöbb, sőt minden, szegénységünk szembetűnő. A régibb költészetben egyedül Zrinyi műve érdemli meg a valódi kompozició nevét. De ha mélyebben vizsgáljuk e kitűnő művet, érezni fogjuk, hogy Zrinyi invenciója és kompoziciója egy jó részét Tasso és Virgil közegén át Homér és a görög nép «szellemi fejletlenségéből» merítette. S ezt nem megróváskép mondom, sőt bámulom Zrinyit, hogy mindemellett mégis eredeti tudott maradni. A klasszikai, francia és német iskoláink költői nem voltak képesek valami életrevaló kompoziciót előállítani. Költészetünk úgynevezett aranykorszakában, a drámai nemben, csak Bánk bánt tudjuk felmutatni, melyet éppen az aranykor költői és kritikusai mellőztek mindvégig, pedig maig is, minden fogyatkozásai mellett, egyetlen erősb drámai kompoziciónk. E korszak legnagyobb képviselője Vörösmarty. Senki sem tiszteli nálam jobban Vörösmartyt. Ő vetette meg költészetünk nemzetibb alapját, ő proklamálta a fantázia szabadságát, ő alakította át művészivé a magyar költői nyelvet az erő és sajátság sértése nélkül, az ő gazdag tehetsége árasztott legtöbb fényt és meleget költészetünkre egy egész század-negyedig. Azonban a legnagyobb rokonszenv és tisztelet mellett is bajos drámáiban és eposzaiban erős kompoziciót találni. Drámái e tekintetben szóba se jöhetnek. Eposzaiban ritkán sikerül az egész, csak a részlet. Másnemű szépség van bennök, mint a kompozicióé. «Zalán futásában» tulajdonkép kompozició sincs. «Eger» című művében az Ómár és Ida jeleneteiből, egy epizódból áll a kompozició egész gazdagsága. Csak a «Két szomszédvár»-ban van valódi kompozició, bár nem az erősbek közül való. Tudom, hogy apróbb elbeszélő műveiben, balladái közt vannak sikerült kompoziciók is, kivált azokban, melyeknél a népköltészet is nyujtott némi támogatást, mint «Szép Ilonka», «Szilágyi és Hajmási» címűekben. Különben nem azt akarom vitatni, hogy műköltészetünkben nincsenek sikerült kompoziciók, hanem azt, hogy Toldy és Kazinczy G. által annyira lenézett népköltészetünkben is csak megakad ilyesmi. Népmeséink, tisztán a kompozicióra nézve, bátran versenyezhetnek, novelláink legjelesbjeivel, melyeknek Achilles-sarka rendesen a kompozició. Fehér Anna népballadánk, bár verselése silány, erősb kompozició Arany Ágnes asszonyánál. Sem Kisfaludy Károly, sem Garay nem írtak oly sikerült balladákat, mint «Barcsai» és «Molnár Anna» és Kriza gyüjteményének 5–6 balladáját, melyekből egy párt mutatványkép közlöttem, szembe merem állítni költészetünk legsikerültebb balladáival s éppen a kompozicióra nézve.

Sajnálom, hogy nem közölhettem Kriza gyüjteményének minden balladáját, mert fényes bizonyságot tettek volna népköltészetünk alkotó erejéről. De elmondom egy párnak tartalmát. A prózai vázlatból is látszani fog, hogy a nép «szellemi fejletlensége» nem oly ellensége a költői kompoziciónak, mint ahogy Toldy és Kazinczy G. hiszik.

A «Kádár Kata» című balladának tárgya oly régi, mint a szerelem és rangkülönbség. Gyula Márton így szól anyjához:

Anyám, anyám édös anyám Én êvöszöm Kádár Katát Jobbágyunknak szép lėányát.

Az anya nem engedi. «Vedd el, – úgymond, – nagy uraknak szép leányát.» A fiúnak csak Kádár Kata kell. Anyja kitagadja, a fiú bujdosni indul. Kádár Kata egy keszkenőt ad neki emlékül.

Mikor e szénibe[40] vörösre változik Akkor életöm is tudd mėg, mėgvátozik.

Gyula Márton bujdosik hegyeken, völgyeken, egyszer változást lát a keszkenőn. Kocsisára kiált, hogy hajtson sebesebben:

A főd az istené, a ló az eböké, Fordûjunk, mett vörös szén már a keszkenyő, Kádár Katának is immán rég vége lőtt.

A falu végén a pásztorral találkozik s kérdi tőle, hogy mi ujság a faluban. A pásztor azt mondja, hogy neked rossz, mert anyád megfogatta Kádár Katát s feneketlen tóba vettette. A fiú odaigéri a pásztornak hintóját, pénzét, csak mutassa meg neki azt a tót, hova kedvesét bevetették.

El is mönének ők a tónak széjire, Kádár Kata lelköm, szój ėgyet, itt vagy-e?

A lyánka megszólal s kedvese utána rohan a hullámok közé. Anyja búvárokért küld, megkapják mindkettőt egymást átölelve. Mind a kettőt eltemetik, egyiket oltár elébe, másikat oltár háta megé, a kettőből kinő két kápolna-virág, melyek az oltár tetején összekapcsolódnak.

Az anyjok oda mönt, le is szakasztotta A kápôna-virág hėzza így szólala: Átkozott légy, átkozott légy, Édös anyám Gyulainé! Éltömbe rosz vótál, Most is mėggyikôtál.

Íme, nem kerek kompozició-e ez? Nem kerekebb-e, mint Vörösmarty «Rabló»-ja, vagy «Salamon»-ja? Mily kényszerűen teszi egymást boldogtalanná e három személy s mintegy ötvenkét sorban mily sebesen s a főmozzanatok mily erős kidomborításával foly le e kis tragédia! Semmi fölösleges díszítmény, semmi lírai ömlengés. Az egyszerű elbeszélés gyorsan halad s minden fordulóponton a szenvedély egy-egy igaz és erős nyilatkozata. A kitagadás, az emlékbe adott keszkenő babonája a cselekvénynek mind megannyi szála, melyek összeolvasztva rejtik magukban az indokot és bonyodalmat s mélyen hatnak fantáziánkra. S a szenvedély démonizmusa, mely az ifjút a hullámok közé ragadja mily költőileg van a tóban megszólaló leánnyal kifejezve. Aztán, midőn az anya, mintegy megbánva tettét, kifogatja s egymás mellé temetteti őket s oda megy vigaszul, emlékül virágot szakítni sírjokról, mily rémítőn kell megrendülnie bűne öntudatában! Boldoggá akarta tenni fiát és megölte, enyhülni akar sírjánál, virágot szakít emlékül s az emlék egy átokká válik, mely sohasem némulhat el. Kell-e erősb és költőibb igazságszolgáltatás? A szeretők sírján növő fát vagy virágot hányszor használják a műköltők, nálunk is csak Petőfi kétszer használja, de míg nála is csak költői díszítmény, némi közhelyféle, itt a kompozició lényeges része, úgyszólva befejezése a cselekvénynek.

A «Budai Ilona» című ballada egy anyát rajzol. Ellenség üt a falura, talán éppen a tatárok. Az anya összeszedi kincseit, fölkapja két kis gyermekét és szalad az erdőnek. Úgy tetszik neki, mintha üldözők közelednének, zaj, lódobogás hallszik a távolból. Jobban szalad, de a nagy teher miatt lábai már alig bírják. «Gyermeket ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiált fel s leteszi egyik gyermekét a fa alá s tovább szalad. Ismét hallja a zajt és a lódobogást, ismét jobban kezd szaladni, de a nagy teher miatt már roskadoz. «Gyermeket ingyen ad az Isten, de pénzt nem, azt szerezni kell» – kiáltja újra, másik gyermekét is leteszi egy fa alá s megkönnyebbülve tovább szalad. Végre kiér az erdőből egy tisztásra, a zaj, a lódobogás többé nem üldözi. A félelemtől megzavart lélek eszmélni kezd. Egy bivaltehén jő vele szembe, mely egyik fáradt borját szarva közé vette, a másikat pedig maga után rijja. Az anyából egész erejében tör ki az önvád. A bivaltehén megjelenése tulajdonkép nem egyéb, mint a fölébredt önvád erős kifejezése. Íme, az oktalan állat jobban szereti gyermekeit, mint ő! Visszamegy, rohan s a’ tájt, hol elhagyta egyik gyermekét, megáll, nevén szólítja, magához híja, de csak azt hallja visszhangzani a sűrűből: «Nem vagy anyám, ha szerettél volna, el nem hagytál volna». A másik helyt is ugyanazt hallja, tulajdonkép csak kétségbeesésében, félőrültségében képzeli hallani. Tépdesi haját s önmagát megátkozó jajveszékeléssel végződik be a ballada.

Hát nem műegész-e ez? Az invenció benne nem eredetibb-e, mint Arany «Árva fiú»-jában, s kompoziciója nem éppen oly erős-e, mint amannak Aranynál? A sírból gyermekéért feljövő szülő, a síron túl is éber szülői szeretet, a népköltészetnek sokszor használt gondolata. Itt e tekintetben semmi olyan, mit, legalább én, valahol olvastam volna. Aranynál a kísértet megjelenése a sötétben megijedt gyermek kedélyének nyilatkozata, aztán a mostohaanya is látja, mert a félelem a gyermektől elragad reá is, mert bűnének öntudata szintén megeleveníti előtte a kísértetet. Szóval a kísértet megjelenése nemcsak babona, hanem lélektani alapra fektetett költői gondolat, éppen mint Shakespearenél, hol Banquo árnya szintén a Macbeth lelki furdalásának szülötte. E balladában sincs máskép: az elveszett gyermekek felkiáltása az anyai lelkiismeret és kétségbeesés hangja. Vajjon Shakespearetől vagy Aranytól tanulta-e ezt a nép vagy ők tanulták a néptől? A költészetben sokat, igen sokat lehet tanulni a nép «szellemi fejletlenségéből».

Hadd térjek át ama két balladára, melyeket egész épségökben szóról-szóra lehetett közölnöm.

A «Bátori Boldizsár» című balladát tekinthetni egésznek vagy töredéknek, rosszalhatni költői igazságszolgáltatását vagy elfogadhatni az én magyarázatomat, de azt lehetlen el nem ismerni, hogy a férjét gyűlölő és kedvesében mélyen hívő Judit asszony mesterileg van rajzolva, hogy a műnek minden sora, a cselekvény minden mozzanata oly egymásból foly, oly szerves egészet alkot, minőket műballadáinkban ritkán találhatni. Judit ott ül a bölcső mellett és rengeti gyermekét. A gyermek arcvonásaiban a kedveséit látja és reá gondol. A szerelem és gyűlölet felindulásában kiáltja:

Beli fijam, beli, szép futkosó fijam Mett neköd nem apád Bátori Bódizsár.

Mi természetesb, mint hogy az anya ringatván gyermekét daloljon, gyügyögjön neki, mi megfoghatóbb, mint hogy Judit asszony gyönyörködjék gyermekében, e gyönyörbe férje iránti gyűlölete vegyüljön s elandalodása közben mintegy önkénytelen kibeszélje titkát. Aztán ő nemcsak szereti kedvesét, hanem büszke is reá.

Im az a te apád erdéji kapitány A ki atta neköd szép arany böcsőjit.

Szerelmében a női hiúság is szerepel, az ő kedvese hős, egy ország parancsnoka, gazdag, pazar és gyöngéd az övéi iránt. E bölcsődal a kedves utáni forró vágy, a férj elleni gyűlölet, a gyermek iránti gyöngédség olvadéka. Mindez nyolc sorban s mily művészien! Azzal, amit a ballada elmond, fölkelti az olvasó lelkében azt is, amit elhallgat.

A nő hallgatózó férje kiáltására zavarba jő és tettető, hízelgő hangon

Bizon nem tagadom, lelköm, jámbor uram

olyat mond, mivel senkit sem ámíthatni el. E zavarából, az ügyetlen mentségéből látszik, mennyire átadta magát szíve gerjedelmének, mennyire nem gondolta, hogy valaki még kihallgathatja beszédét. Mily bajos egy őszinte érzés felindulásában hazudni! Elhagyta ravaszsága, mellyel eddig annyiszor kijátszotta férjét, de egy pár pillanat s ismét rendbe szedi magát. Férje második kiáltására már jobban felel:

Minnyát nyitok, minnyát, lelköm jámbor uram, Hadd huzzam lábomba karmazsin csidmámot, Hadd vessem nyakamba vont arany szoknyámot.

Időt akar nyerni, hogy valamit kigondolhasson férje haragja csillapítására, vagy pedig, hogy elrejthesse magát. De a férj berúgja az ajtót és halált kiált fejére. A nő nem kér, rimánkodik, sem hízeleg és tettet többé. Méltóságába burkolózva kiáltja a szolgának:

Hol vagy édes szógám, legkedvesebb postám Készitsd elő neköm, hat lovam, hintómat.

Egy szava sincs férjéhez, a haláltól sem fél, csak kedvesére gondol, mélyen hiszi, hogy nem fogja elhagyni őt s megmenti. E hit még a vérpadon se hagyja el. Időt akar nyerni, az aggodalom, remény s méltatlanság hangján kiáltja a hóhérnak:

Várj kicsit, várj kicsit te fekete hóhér! Mett a halottnak is hármat harangoznak, Lám árva fejemnek ėgyet sem kondítnak.

Nem csalatkozott, kedvese megérkezik és

Eccör megforditsa, keccör megcsókôja Keccör megfordítsa, százszor megcsókôja. «Enyim vagy nem másé, te asszonyi állat.

Talán fölösleges magyaráznom, hogy a «te asszonyi állat» a régebbi időben nem volt gyöngédtelen kifejezés s csak annyit tett, mint most az asszonyi lény. Akinek nem tetszik, könnyen tehet helyibe mást, például: édes szerelmesem! Azonban e három sor nagy szépségéről lehetlen nem szólanom. Bátori [!] lóhalálába érkezik, rohan a vérpadra, megragadj akedvesét, egyszer megfordítja, mintha meg akarna győződni, vajjon ő az, él-e s reá borul, csókolni kezdi. Aztán mintha még nem hinne szemeinek, mintha nem tudna betelni kedvese nézésével, még egyszer megfordítja, csókjaival halmozza el s mintegy csak most juthatva szóhoz, a szenvedély, öröm és diadal hangján kiáltja: Enyim vagy, nem másé! Mennyire ki van fejezve ez egy pár sorban a megmentés gyors erőszakossága, a szenvedély és öröm szilaj rohama. Nem tudom, van-e műballadáinkban ilynemű jelenet hasonló erővel kifejezve, de annyi bizonyos, hogy e helyet régibb és újabb költőink közt senki sem írta volna meg jobban.

A «Julia szép leány» című ballada nagyobb becsű, mint műköltészetünk hozzá hasonló legendaszerű termékei. Abban az egy pár legendában, melyeket Vörösmarty és Czuczor írtak, többé-kevésbbé hiányzik a naiv meghatottság s fenséges egyszerűség. Vörösmarty «Hedvig»-je nem ment a túlterheltségtől. A szép leírások, a ragyogó s hosszan kivitt hasonlatok meglehetősen gyöngítik a kompozició hatását. Czuczor «Szűz Margit»-ja kissé józan mű, a benne előforduló látomás csak parabola. Margitnak egy mezei séta alkalmával is eszébe juthatott volna az, mit a látomás neki kinyilatkoztat. Átalában a szövevény nem olyan, mely szükségessé tegye az isteni beavatkozást. Aztán mindkettőben nincs eléggé elfedezve a célzatosság. A «Julia szép leány» című népballadának éppen a naiv meghatottságban s fönséges egyszerűségben rejlik ereje. S mily természetes benne a természetfölötti látomás! Julia egy beteg leány, ki közelegni sejti halálát, már elfordult a föld örömeitől, a túlvilágra gondol, az égre szögzi szemeit. S íme egy gyalogösvény nyúlik le az égből.

S azon ereszködék fodor fehér bárány, A napot s a hódat szarva között hozván,

hogy eljegyezze az ég mátkájának. A látomás alapja a leány kedélyében is le van téve. Mintegy vágyát látja megtestesülni, Isten szólítja magához, mint ahogy a nép szokta mondani.

Ami magát a látomás leírását illeti, bizonyára nem mondhatjuk oly szépnek, ragyogónak, mint amidőn Vörösmarty ír le valamit. Például, ahogy Gábor angyalt írja le:

Ment az angyal. Hajnal nyilt utána, Dal szövődött szárnya zajszelétől, Dal, minőt a lélek hall magában Éjein, ha boldog álma megjön, S a nem ismert tündérhon öléből Legrejtettebb vágya visszahangzik.

magában mind nagyon szép, de kérdés, vajjon oly szép-e akkor is, ha mint a mű organikus részét tekintjük? E szép rajz semmi szükségest sem jellemez, semmire sem készíti elő az olvasót, semmit sem hat a cselekvényre, csak költői díszítmény, mely ha nem árt, nem is használ. Balladánkban minden ilynemű festés lényeges rész. A látomás az egésznek forduló pontja, rajzában legnagyobb súly a fényre van helyezve. Minden, égi (nap, hold, csillagok), templomi (égő gyertyák), világi (aranyperec) ragyogvány egy fénytengerbe olvad, hogy mintegy megdöbbentse s magasztaltságba ejtse Juliát. S e fénytengerben, mint János mennyei jelenéseiben, a bárány jelképes alakja lebeg, a szeretet hívó szavai hangzanak, melyeket oly ünnepélyesen rekeszt be az igéret:

Első kakasszókor jőnék nözésedre, Másod kakasszókor téged mėgkérnélek, Harmad kakasszókor téged elvinnélek.

A leány el van jegyezve az égnek, még csak anyjától akar búcsút venni, ez egyetlentől, mi a földhöz vonja. Hazamegy, elmondja látomását, hogy ő már az ég menyasszonya és felkiált:

Sirass anyám, sirass, éltömbe hadd hajjam, Hadd hajjam éltömbe, hogy siratsz hótomba.

Látni óhajtja anyja könnyeit, érezni, hogy mennyire szeretve volt. A legnemesb érzés felindulásai közt válik meg a földtől, anyja könnyei, csókjai kísérik a mennyei mátka karjai közé,

Úgy látszik, mintha hiba volna, hogy a látomás egész jelenete kétszer fordul elő, egyszer, mint leírás, másodszor mint elbeszélés. Valóban ez más helyt hiba volna, de itt a költemény természete, maga a lélekállapot kívánja meg. Julia beszéde nem pusztán elbeszélés. Őt mélyen meghatotta a látomás, önkénytelen ismétli, mintegy belé éli magát. Az ismétlés nagyon kiemeli a látomás csodáját, mintha az ember nem tudna betelni vele s bámulatába mélyedne. Aztán az anya is abban a pillanatban már látni kezd mindent, miről leánya beszél, mert alig kiáltja a haldoklónak:

Lėányom, lėányom! virágos kertömbe E’ső raj méhömnek gyönge lépecskéje, Gyönge lépecskének sárguló viaszsza, Sárog viaszszának fődön futó füstye, Fődön futó füstye s mėnnybe ható langja!

már megnyilik a menny:

A mėnnyei harang húzatlan szólalék, A mėnnyei ajtó nyitatlan megnyilék, Jaj! az én lėányom oda bévezeték!